Pimpernéll belátta, hogy felesleges lett volna megbújnia. Szerette a nagyanyját és nem állt szándékában egy egész évtizedre való pletykát adni a Megyének, így illedelmesen megfordult, s a Nagy Fa árnyékába vezette Lobéliát.

- Mit óhajtasz, nagyanyám? - Lobélia arcszíne a kérdés hallatán egészségtelen pirosba váltott át, és látszott rajta, hogy nagyon szeretne kiabálni az unokájával. Azonban mégsem tette.

Neki sem lett volna jó, ha mindenki az ő családi vitájukon csámcsog, hiszen már akkor is furcsa dolgok keringtek róluk, mikor Bilbó hazatért.

- Gyere velem. - Pimpernéll követte a kanyargós úton, s szeme sarkából látta Melilot és Theodor döbbent arcát is. Mindkettőjük felé biccentett, így jelezve, hogy fölösleges miatta aggódniuk.

Lobélia egy távoleső lak tövében állt meg, Pimpernéll pedig kezdett feszültté válni. Nagyanyján látszódott, hogy nagyon nem tetszett neki a kialakult helyzet, azonban egyikőjük sem tehetett ezellen semmit.

- Nagyanya, én sajnálom. Sajnálom, de nem nézhettem karbatett kézzel, hogy míg mindenki oly jól érzi magát, nekem otthon kellett volna ülnöm. - Lehorgasztotta a fejét, még sohasem volt ilyen őszinte az érzéseivel kapcsolatban.

Végül nem bírta tovább, nagyanyja mélyen ülő, fekete szemeibe nézett, próbált kiolvasni belőle szánalmat, megvetést, netalán haragot.

Lobélia szemei azonban semmiféle érzelemről nem tanúskodtak, és Pimpernéll csak várt.

Nem is igazán tudta, mire, de abban bizonyos volt, hogy nem arra, ami végül bekövetkezett.

- Ám legyen, Pimpernéll. Mivelhogy már itt vagy, így hazaküldelek, s soha többé nem mehetsz el sehová.

Pimpernéll szóra nyitotta száját, de Lobélia nem tűrte, hogy ellenkezzék, így belekarolt a lányba, és hazamentek.

Az úton a hobbit fejében mindvégig az járt, hogy hogyan fog megszökni nagyanyjától. Hisz Melilotnak szüksége volt rá, és Theodor, a különös, ismeretlen hobbit ügye is foglalkoztatta.

Nem hagyhatta cserben a barátnőjét, főleg nem akkor, amikor ily nagy tettekben kellett segítenie neki. S a kíváncsisága és esze még talán jól is jöhet, ha nem bukkannak Gandalf nyomára.

Pimpernéll úgy döntött, még tűri. S majd ha a család ébersége lankad, akkor megragadván az alkalmat, kioson. Fájt a szíve, hogy Melilotot későn kell felvernie, de az indulásuk nem tűr halasztást.

- Jó éjszakát, Pimpernéll. Eredj a szobádba, s aludj. - Lobélia gondosan követte a lányt, amíg az elment lefeküdni, majd még utoljára visszapillantott, és elment.

Pimpernéll gondolt arra, hogy könnyebb lett volna azonnal indulnia, de tudta, apja s nagyapja még korántsem figyelmetlenek minden zajra, így várnia kellett tovább.

Lassan kezdte elnyomni az álom, még a sugárzó holdvilág sem zavarta fektében. Tompuló gondolatai az utazásuk körül forogtak, a veszélyek s a kalandok körül, melyek rájuk várnak.

*

Melilot időközben próbált valamiféle használható tervet kifundálni, amíg Theodor kétségbeesetten kutakodott az eltűnt lány után. Pimpernéll üdesége és önfeledt vidámsága az ő sokszor komor lelkét is megmelengette.

Theodor nem volt a többi hobbitnál kedvetlenebb, s a Tukok bátorságából is akadt a szívében bőven. Csupán nem érezte magát teljesnek, és a kedves s jókedvű Pimpernéll jelenléte mintha valahogy egésszé varázsolta volna.

Így indult a keresésére, habár tudta, hogy a nagyanyja gyakran fogja a hobbitot ellenőrizni, s csekély az esélye újbóli találkozásuknak. Csüggedt lelkét az vigasztalta, mikor meglátta Pimpernéll barátját, ugyanolyan elszántan kutatva utána.

Melilot érezte, hogy a fiú, akivel barátnője találkozott, kiváló segítője lehet, s még akár a tervükbe is bevonhatják. Azt is tudta, nem szabad túlságosan részleteibe menően tanácskoznia Theodorral, ugyanis a bátorsága és segítőkészsége ellenükre is válhat. Ha túlontúl sokat mondana el neki, nem hagyná, hogy elérjék a célukat.

Melilot hevesen megfordult, a barátnőjén való segítségnyújtás és a mágus dolga iránti kíváncsiság teljesen elnyomták józan ítélőképességét.

Hirtelen beleütközött valakibe, az illető gyorsan megragadta a karját, nehogy elessen. Melilot zavartan pillantott fel a hobbitra, aki valahonnan oly ismerősnek tűnt.

Mintha Theodor hallotta volna a lány gondolatait, gyorsan észhez tért, s maga után húzta Melilotot, el a zajos népségtől.

- Bizonyára tudod, ki vagyok - súgta a hobbitlánynak, aki bólintott. Örvendett annak, hogy nem tartott túl sokáig megtalálnia Theodort, és annak is, hogy a fiú mily lelkes.

- Pimpernéllt nagy valószínűséggel a nagyanyja bezárta, s nem jöhet ki, talán soha. - Theodor meghökkent egy kissé, de ráeszmélt arra, hogy a gondolat már ő magának is eszébe jutott.

- Rendben van, akkor tehát nincs más teendőnk, mint valahogy megszöktetni, s utána indulhatunk is. - Melilot nem vette észre magát, s a kelleténél kicsivel többet kotyogott el a fiúnak, aki az eddig elhallgatott információra rögvest felfigyelt.

- Hová is indulunk pontosan? - Melilot a szemébe nézett, és tudatosult benne előbbi botlása, ráadásul még nem tervezte beavatni a fiút, majd ha már Pimpernéll is velük lesz.

- Majd meglátod. Most pedig gyerünk, nincs vesztegetnivaló időnk. - Azzal sebes léptekkel elindult, Theodor pedig követte.

*

Pimpernéll egyik legmélyebb álmából kelt fel, mikor neszezést hallott az ablaka alatt. Hirtelenjében nem is gondolkodott azon, ki, vagy mi lehet az, csupán az járt a fejében, nagyanyját nehogy felzavarja valami, ugyanis akkor vége a szökési tervének.

- Ki van itt ily késői órán? - Lágy hangját majdhogynem elnyelték az éjszaka hangjai, szelíd suttogását elvitte a gyengéd, őszi szellő.

Az ablakkeret alól, a bokrok közül felbukkant egy ismerős alak, Pimpernéll örömében és meglepettségében épphogy fel nem kiáltott.

- Theodor? Hisz mi dolgod van errefelé? - A Pimpernéll szája sarkában megbúvó piciny mosolytól Theodor annyira zavarba jött, hogy látszott a derengő holdvilágnál kipirult arca.

- Semmi különös... Úgy értem, semmi illetlenségre ne gondolj... - Akkor valaki megragadta a fiú tarkóját, és kihúzta Pimpernéll látóköréből.

Kihajolt az ablakon, hogy utána nézzen, alig tudta magába fojtani a kitörő kacagását, mindössze egy halk kuncogást engedett meg magának.

Felbukkant Theodor feje mellett egy igen ismerős arc. Pimpernéll majdnem kibucskázott az ablakkereten, de gyorsan megkapaszkodott.

- Melilot! - suttogta barátnője nevét, aki a páros szerencsétlenségén igen jót szórakozott. Nagyon kellett figyelnie a viselkedésére, nehogy megészleljék őket.

- Pimper, halaszthatatlan a dolgunk, eljött az ideje, hogy útnak induljunk. Gyere ki, majd ha már úton vagyunk, lesz időnk elmélkedni. - Pimpernéll némán bólintott, majd seperc alatt kiugrott az ablakon, és majdnem elesett.

Theodor még idejében elkapta a lányt, s felsegítette. Pimpernéll irulva-pirulva megköszönte a kedvességét, majd Melilotba karolt, s elindultak a poros úton. Nem vittek magukkal felszerelést, mindössze azt a kevés élelmet és takarókat, amelyeket Melilot összekészített.

- Remélem, minél hamarabb megtaláljuk Gandalfot. - Ahogy kiértek Hobbitfalváról, Pimpernéll megkockáztatta a beszédet.

A megjegyzésére Theo felkapta a fejét, s kíváncsian fürkészte Melilotot.

- Gandalfot? - A lány zavarba jött a kérdéstől, de tisztában volt azzal is, hogy muszáj beavatnia újdonsült társukat a kalandjaik részleteibe.

Miután Melilotnak nem igazán akaródzott felelnie, Theodor Pimpernéllhez fordult válaszokért. A lány csak mosolyogva csóválta a fejét.

- Ez Lilot feladata, rám ne nézz. Én csak segítek neki. - Theodor kapkodta a fejét kettejük között, végül megvetette a lábát a földön, s egy tapodtat sem mozdult.

- Valamelyiktek válaszoljon, különben nem leszek többé a segítségetekre.

Pimpernéllnek komoly fejtörést okozott, hogy engedjen-e, vagy sem. Kedvelte a fiú társaságát, és habár félt elismerni, sokszor érezte úgy, hogy Melilot kizárólag vele az oldalán kudarcot vallana.

Nem gondolta, hogy ő elég támogatás a barátnője számára, ugyanis addig is csak vele volt a gond, ő okozta a galibát az önfejűségével.

Nem nézett Melilotra, nem akarta, hogy eltántorítsa attól, hogy beszéljen. Világos volt, hogy nem szabadna elmondania sokat, de képtelennek érezte magát Theodor nélkül folytatni.

- Bilbó kérte Lilot segítségét, s habár a feladatot magát mi sem tudjuk, azt az utasítást kaptuk, hogy keressük meg Gandalfot.

Melilot megkönnyebbülten lélegzett fel, ugyanis Theodor hallgatagon bólintott, és tovább folytatták útjukat, nem lett volna ínyükre, ha kérdezősködik.

Ahogy egyre előrébb haladtak az úton keletre, úgy sütöttek át a nap első sugarai is a fák sűrű lombozatán.

A hobbitok kezdték érezni, amint a fáradtság eléri tagjaikat, nagyon régóta nem pihentek. Minden lépés, amellyel távolodtak az otthonuktól, borzalmas erőfeszítés volt.

Talán hamarosan már azon gondolkodtak volna, jobb lenne visszafordulni, de Pimpernéllt valami nem hagyta nyugodni.

Szüntelen kavargó gondolatai a feladatuk, és Melilot körül jártak. Szeme sarkából a lányra sandított, látta rajta az elszántságot, s a bátorságot, amit mindig is csodált benne.

Szeretett volna ő is ilyen elkötelezett lenni, ha máshogyan nem is, legalább barátnője segítségére. Érezte, ha teljes erejével segíti őt, és mindent megtesz egy ilyen fontosnak tűnő, ám annál veszélyesebb, feladatért, akkor egyiküknek sem eshet bántódása.

Legalábbis remélte.

Hamarosan ismerős neszek és illatok köszöntötték. A verőfényes napsugarak visszatükröződtek a sebesen futó folyó vizéről.

Pimpernéll nem érezte a fáradtságot magán, s nem is gondolta volna, hogy ilyen sokáig eljutnak napnyugtáig. Előttük a Borbuggyan- folyó szelte át az erdőt, és a hobbitok üregeinek utolsó példányai mellett sétáltak.

Érezték, hamarosan érkezik a vége. A vége, amikor mindnyájuknak be kell bizonyítania, mire képesek. Pimpernéll tudta, már nem lehet visszafordulni. Nem lehet elhagyni a barátját, aki számít rá, nem lehet elhagyni őket. A felismerés erejétől megtorpant, a többiek aggodalmas, fáradt tekintettel pillantottak vissza rá.

- Megálljunk kicsit pihenni, Pimper? - Melilot hangja gyöngéden szólt a háta mögül. A hobbitlány megfordult, s amennyire tudta, minden bátorságát beleadta a nézésébe.

Habár már készen állt, képtelen volt elhagyni a Megyét, az otthonát. Nem volt felkészülve semmiféle nagyszabású kalandra, így jobbnak látta, ha hagy időt magának. El akart búcsúzni a Megyétől.

Mindig is a Borbuggyannál találta meg igazán a helyét, akkor tűnt számára kerek egésznek a világ. Leült egy nagyobb fa tövébe, Melilot pedig mellé. Megszorította a karját, s Pimpernéll hálásan rámosolygott.

Közben végig azon járt az esze, hogy nem neki kell a támogatás. Nem ő állt ennek a feladatnak elébe, ő csak segítette barátnőjét. És akkor az volt a legnagyobb segítség, ha erős maradt, tudta, Melilotnak is ugyanolyan nehéz a búcsú.

Theo is odabandukolt hozzájuk, kellemetlenül érezte magát. Fogalma sem volt, mire vállalkozott, de fájt neki, ha Pimpernéllt szomorúnak látta. Igazából Pimpernéllnek fel sem tűnt, hogy neki is lett egy támasza, méghozzá akaratán kívül.

- Itt estem bele majdnem a folyóba két napja, nemde? - fordult Melilot felé Pimpernéll, s máris sokkal jobban volt. Úgy gondolta, ha szép emlékekkel búcsúznak el ettől a csodálatos helytől, talán könnyebb lesz.

Melilot felkacagott, s még Theonak is mosolyra görbült a szája. Tudta, ha más körülmények között ismerkedett volna meg velük, egészen biztosan valami igazán bolondos párost alkottak volna.

- Ó, hát hogy is feledhetném el! Igazán mókás volt, azt leszámítva, hogy halálra ijesztettél, mikor felbukkantál. - Ekkor egy pillanatra mind elcsendesedtek, s a hosszúra nyúlt némaságot Theo szakította félbe.

- Látjuk még valaha? - Pimpernéll kérdő tekintettel, értetlenül fordult a hobbit felé.

- Micsodát? 

- Hát a Megyét. - A hobbitlány odafészkelte magát mellé, és bátorítóan megszorította a kezét.

- Persze. Csak emlékezz a jó dolgokra, s akkor hipp-hopp elmúlik a távol eltöltött idő. 

Az emlékek hatására valahogy mindnyájan sokkal jobban érezték magukat, s Pimpernéll tettre készen felugrott.

- Mire várunk hát? Irány az erdő, fedezzük fel Középfölde legcsodálatosabb helyeit! - Azzal bevette magát a fák sűrűjébe, Melilot azonban utána kiáltott.

- Pimper, azt sem tudjuk, merre kellene mennünk! - Ő is beszaladt a hobbit után a magas aljnövényzetben gázolva, Theodor pedig magára maradt.

- Remélem, jól tettem, hogy nem maradtam otthon... - Dörmögte az orra alatt, majd meghúzta a nadrágszíját, s őt is elnyelték az erdő fái.