Kint állt a torony tornácán, sötétbarna, majdhogynem fekete hajába belekapott a forró, égető szél.
Szürke szemeiben a gyűlölet és szomorúság tükröződött, ahogy végigvezette tekintetét a mocskos, fekete országon.

A távolban az Orodruin füstölgött, hamuját a tünde felé fújta a meleg déli szél. Lent, a torony lábánál orkok tanyáztak, hatalmas ricsajuk messzire zengett Mordor földjein.

Nem is olyan messze tőle vizek csillogtak a láthatáron, melyek látványa egykori szomorú sorsát, hazáját és a régen feledésbe merült szabadságát jutatták eszébe.

Még tisztán emlékezett arra napra, melyen elszakították az otthonától, a családjától és eladták haradi rabszolgának. Sok-sok éven át állt a kalóznép szolgálatában, de közeledvén az óidő végéhez, sorban kezdték el eladni rabszolgáikat a haradiak.

Ugyanis Mordor háborúra készülődött, s Sauronnak szüksége volt a hadseregre. S Harad, Mordor hű szolgája lévén, támogatta őt.

Így került hát Sauron sötét földjére a tündelány, aki hazáját a mai napig nem feledi.

Sauron azonban nem tűrte a lány makacsságát és a hatalommal való szembeszegülését. Eleinte jó ötletnek tartotta a tünde megvételét, s később be is igazolódott, hogy igazán kiváló harcos, mind között a legbátrabb, habár igazi harcokban nem engedélyezte részvételét.

De Középfölde leghatalmasabb háborúinak egyike idejében, Calassë, kinek Sauron a Canya, Bátor nevet adta, ellenszegült Urának, s nem teljesítette parancsát.

A tündelány megszökött a toronyból, kihasználva, hogy az orkok épp nem álltak őrséget a kapukban, s gyorsan kiiszkolt a kijáraton.

Nem tudván, merre kellenne indulnia, a tenger felé vette az irányt, mely egyenesen az Árnyékhegység vonulatainak végénél kezdődött.

Lábát sebesen kapkodva szaladt, piszkos ruhája kiválóan elrejtette Sauron elől. Azonban egyvalamire Calassë sem számított.

A csatamező előtte hevert, szinte a lábainál, s látta a nemzetségének, s embereknek holttesteit. Sötéten villanó szempár meredt rá, s Sauron dühe éktelen volt.

- Hogy merészelsz parancsomnak ellenszegülve kijönni a toronyból?! - kiabálta zengő hangon.

Calassë nem rémült meg a hatalmas úrtól, hanem társait elnézve az ő szívét is elkezdte emészteni a harag és bánat.

- Te tetted ezt velük? Te tetted ezt mindnyájukkal? - kérdezte a lány, a hangja enyhén megremegett. Sauron szájának sarkában apró mosolyt vélt felfedezni, melytől kirázta a hideg.

- Nem tehettem mást, Canya. Szürke szemei rémisztően csillogtak a sötétben, Calassë rosszul volt új nevének hallatán.

-  A nevem Calassë, s nem Canya. És esküszöm a népemre, s egész Középföldére, hogyha bármilyen lehetőségem is akad rá, meg foglak ölni - sziszegte a lány a szavakat, tartva a szemkontaktust.

Sauron jóízűen felnevetett, s megragadta a tünde torkát.

- Ha bármi ilyesmi még csak a fejedben is megfordul, legközelebb én magam foglak megkínozni, és megölni, Canya- köpte a lány arcába a szavakat, majd eleresztette a fulladozót.

Megragadta a lány köpönyegét, s annál fogva húzta vissza maga után, mígnem elnyelték őket Barad-dûr kapui.

S Calassë azóta is várt, várt a napra, melyen a nevében rejlő Fényesség felragyog rá és Középföldére.

Még tisztán emlékezett a háborúra, melyben Ura elesett, s Isildur levágta ujjáról a Hatalom Gyűrűjét. Azóta nem mehetett ki a toronyból, s szemmel kellett tartania egész Mordort.

Azonban valami furcsa változást vélt felfedezni a Fekete Földön. Mintha feléledt volna, újból elkezdtek mozgolódni az orkok, újból hangos volt a fegyverek hangjától az előcsarnok.

Mintha Sauron ismét készülődött volna valamire. S Calassë tudta, a Sötét Úr nagyot és gonoszat forgat a fejében, hiszen már évek óta nem lehetett róla egy hangot sem hallani.

A múlt hónapban történt, borongós idő volt, mely Mordor földjén nem jellemző. Az orkcsapatok egy jajgató, keservesen síró, apró lényt vonszoltak be a Fekete Kapun. Calassë nem látta pontosan, ki az, de úgy érezte, követnie kell őket.

Könnyű lábain hangtalanul osont a behemót orkok mögött, árnyékból árnyékba szökkenve.

A hangos léptek egy sötétebbnél sötétebb terembe vezettek, ahová Calassë már nem merészkedett be, szívét elfogta a jeges félelem.

Az orkok ocsmány nyelvükön sutyorogtak, majd felhangzottak a lény jajveszékelései, mely hallatán még Calassë sokszor fagyos szíve is elszorult.

Már nem bírta sokáig, s éppen feladni készült tervét, mikor a hangokból két értelmes szót tudott kihámozni:

- Megye. Zsákos.

S ekkor, mintha elvágták volna a hangját, a segélykiáltások abbamaradtak. Egyedül csak hevesen dobogó szívét hallotta, s megpróbált a lehető leggyorsabban eltűnni rejtekhelyéről.

Cellájába visszatérve még mindig emésztették lelkét a megválaszolatlan kérdések. Hol van a Megye? Ki az a Zsákos? S Sauronnak mi köze van ehhez az egészhez?

Most először érzékelt valamit belül. Valamit, ami lángra lobbantotta a bensőjét, ami azt sugallta neki, itt az idő, Calassë. Eljött az ő ideje.

Tennie kell valamit, tennie kell ez ellen az őrület ellen! Hiszen megígérte, sőt megesküdött. S most jött el az idő, arra, hogy bebizonyítsa, milyen fából is faragták.

El kell szöknie Mordorból. Méghozzá a Megyébe.

Terve már azóta a nap óta ott motoszkált a fejében, de valahogy sohasem jutott el annak megvalósításáig. Szeretett volna többet megtudni a Gyűrűről, mellyel annak idején Sauron hatalma alá vonta Középfölde népeit.

Szeretett volna többet tudni a Megyéről is, melyről eddig még nem hallott, s nem is tudta, milyen nemzetség tagjai lakják.

De közben érezte azt a veszélyt, azt a halálos árnyékot, mi körbelengte, akárhányszor a Gyűrűre, vagy a szökésre gondolt. Szívébe mintha napról napra valami mérhetetlen vágy költözött volna, mely a bosszúra és a hatalomra áhítozik.

Tudta azt is, hogy az Árnyékhegységen túl, nyugaton van valami, országok, népek. Az orkhad mindig arra vonult, s a Fekete Kapu is arra nyílt.

Így hát, sok évnyi várakozás után, elhatározta, hogy elszökik nyugatra, merre feltételezései szerint a Megye is található. És azt is sejtette, hogy meg kell találnia Sauron előtt a Gyűrűt, hogy valami jót és szépet hozhasson a világba.

A terve egyszerű volt, de nehezen kivitelezhető. Úgy gondolta el szökését, hogy az egyik orkcsapattal, mely nyugatra megy hadba, valamiképpen el kell vegyülnie.

Kellett szereznie egy orkpáncélt, melyben könnyedén kijuthat Mordorból, s utána már nem gondolkodott tovább. Semmit sem szabadott magával vinnie, így megpróbált felkészülni a sok napnyi éhezésre és csatangolásra.

Calassë tisztában volt képességeivel, azzal, hogy a végsőkig menetel, ha kell, hogy kijusson onnan. Bátor volt szíve, s nem félte a halált, úgy gondolta, tartozik ennyivel Középföldének.

Odakint, a magasban kezdett már egy kissé forróvá válni a levegő, így Calassë úgy döntött, bemegy a szobájába, vagyis inkább cellájába, mely nem állt többől, mint egy ágy.

Leheveredett a kényelmetlen anyagra, majd mély gondolatai között elragadta az álom.

***

Másnap reggel a tájat változatlanul kietlennek és ocsmánynak találta, ahogy kilépett a levegőre.

Gondolatai sebesen kavarogtak, ugyanis tervét azon a napon akarta megvalósítani. Tökéletes alkalom volt, mivel kevés ork őrködött a toronyban, s észrevétlenül ki tudott surrani szobájából.

A folyosón egy pillanatra megtorpant, a lefelé vezető csigalépcső tőle egy kőhajításnyira. A fekete, szinte már alagútszerű, kövekkel kirakott falakat csak néhány fáklya fénye világította meg.

Halkan betette maga mögött az ajtót, és éppen indult volna el a hideg padlózaton, mikor éles csörömpölést és fülsértő kiabálást hallott.

Egy ork zúgott le a lépcsőn, szinte tőle pár méterre állt meg. Még élt, így a lánynak gyorsan kellett cselekednie, nehogy észrevegye.

Bebújt egy oszlop takarásába, épp időben, ugyanis ekkor az ork feltápászkodott. Elindult visszafelé a lépcsőn, és Calassë már majdnem fellélegzett, de ekkor valami váratlan történt.

Az ork megfordult, végigkémlelt a folyosón, és körbeszaglászott.

- Ki van itt? - kérdezte parancsoló hangján. Calassë reménykedett, hogy ennyiben hagyja, s nem jön hozzá közelebb, de az ork nem volt annyira ostoba, mint vélte.

- Ki van itt?! - kiáltotta dühösebben, s zengő léptekkel megindult a folyosó másik vége felé. Calassë szorosabban tapadt rá a falra, hitte, hogy az árnyékok majd takarásban tartják.

De tévedett. Olyan hirtelen történt, hogy szinte fel sem fogta. Egy sikamlós kéz nyúlt ki a homályból, és megragadta a torkát.

A tünde fulladozni kezdett az erős kéz szorításától, de nem adta fel. Az ork maga felé fordította a lányt, majd méregetni kezdte.

- Mit keresel itt, féreg? - köpte a lány arcába. Calassë rugdosta maga körül a levegőt, mindhiába.

- Ejnye, milyen kis harcias vagy.

- Eressz...el- suttogta elfúló hangon Calassë, az ork pedig vinnyogó hangján felnevetett. Erősebben szorította a lány torkát, aki ujjait a kézre kulcsolta, próbálva lefeszegetni magáról.

- Ha még egyszer megszólalsz, akkor élve foglak felnyársalni. Most pedig velem jössz.

Calassë egy utolsó kétségbeesett kísérletet tett a szabadulásra, és hason rúgta az orkot, mely megtántorodott és elesett, kezéből kiesett a kése.

Az orkkal egyidőben nyúlt ki a késért, de a lény gyorsabb volt nála, mint amint azt gondolta volna.

Calassë nem tehetett mást, menekülőre kellett fognia. Gyorsan szaladt a folyosó túloldalán lévő lépcsősor felé, az árnyak eltakarták úticélját.

Az ork nem látta, a lány vajon merre bújhatott, így szokásához nem híven, nem üldözte tovább. Épp elég szenvedés volt az a lánynak, hogy ott legyen, és biztos volt benne, ha így folytatja, Sauron, az Ura, egyszer úgyis végez vele.

Calassë szívét elöntötte a félelem, úgy érezte, nem képes tovább menni. Lábai azonban előre vitték, halkan, nesztelenül osont az ork mögött.

Támadása váratlanul érte, sebesen kikapta a meglepett lény kezéből a kést, és a szívébe szúrta.

Ocsmány vére terítette be ruháját, ahogy az ork kilehelte a lelkét. Még hallotta, ahogy utolsó szavai elhagyják száját, vicsorogva beszélt.

- Sauron szeme mindent lát - köhögte szaggatottan és elterült a földön.

Calassë nem habozhatott sokáig, behúzta az orkot a szobájába és elrejtette az ágya alá. A lány éppen indult az ajtóhoz, keze a kilincsen pihent, és nyomta volna le, de ekkor kopogás hallatszott.

Egy ork hangját hallotta, amint a számára érthetetlen nyelven magyarázott neki, de még idejében kulcsra zárta az ajtót.

Calassë kétségbeesetten nézett körbe a szobában. Most hogyan fog kijutni, így, hogy az ajtón keresztül elvágta a menekülés útját? Más úton nem tud elszökni. Hacsak...

Hacsak nem próbálkozik meg az ablakon keresztül menekülni, mely sokkal több kockázattal jár és sokkalta bizonytalanabb a siker.

Kiszaladt a tornácra, s egyből megérzett magán valami nyugtalanító jelenlétet, ahogy kihajolt, felmérve magasságát. Négy emelet magasan volt, nem több, mint tíz méteren.

Felpillantott, és ekkor meglátta aggodalmának forrását. Sauron szeme tökéletesen az ő alakját bámulta, mintha lyukat akarna égetni belé.

Calassë megpróbálta megőrizni hidegvérét, és felöltötte legsemlegesebb arckifejezését. Sauront azonban ennyivel nem tudta becsapni, s a Sötét Úr megparancsolta Fekete Lovasainak, hogy hagyják el Mordor földjét.

A tündelány végignézte, ahogy a félelmetes külsejű és vérfagyasztó hangú lidércek lovaikon elvágtatnak nyugatnak. Nem értette, miért mennek el, s azt sem, hogy miért éppen most.

Sauron szeme elfordult, ahogyan nézte a Lovasok kivonulását, s Calassë ráébredt, most van az egyetlen esélye, hogy megszökjön.

Visszatért a szobájába, az orkok már majdnem betörték az ajtót, úgy rángatták a kilincset, s rugdosták a falapot.

Calassë- nak nem sok vesztegetnivaló ideje maradt, sürgősen ki kellett találnia valamilyen módot a szökésre, különben két tűz között találja magát.