Azonnal felpattanok, ahogy meglátom, hogy Nick leparkol az ajtó előtt. Nem állítja le a motort, és nem is száll ki. Arra vár, hogy én menjek, amit meg is teszek rögtön. Köszönés nélkül lépek le a helyről, Bryan pedig mintha ott sem lettem volna tovább nevetgél a többi sráccal. Kilépek a friss levegőre és azonnal egy nagy kő esik le a szívemről. Végre megszabadultam!

- Egy isten vagy! – ülök be gyorsan a kocsiba Nick mellé és azonnal be is kötöm magam. Kinézek az ablakon, hogy lássam Bryan észrevette-e egyáltalán, hogy már nem vagyok ott. Épp akkor néz az üres helyre maga mellé, én pedig elkiáltom magam. – Menjünk! Gyorsan!

- Ennyire érdekel mit gondol rólad Williams? – kérdi Nick, hangjában felfedezhető az undor ahogyan beszél, de azért kifordul az autóval a főútra.

- Egy picit. Azért még is csak ott hagytam egy... – akadok meg.

- Egy randin? – próbálja kiegészíteni a mondatom, de nem ez a megfelelő szó erre a találkára.

- Ezt nem hiszem, hogy lehet randinak nevezni. Meg mostmár amúgy sem randiznék egy ekkora fasszal! – akadok ki. – Már bocsánat – teszem hozzá.

- Ne kérj bocsánatot. Tényleg egy fasz – ért velem egyet Nick. Felnevetek a kijelentésén, ami miatt ő is nagy kacarászásba kezd.

Együtt röhögünk perceken át, lassan már egymás nevetésén. Bár be kell, hogy valljam, Nick nevetése valami irtóra aranyos. Mosolygása közben megjelennek a gödröcskéi és az apró nevető ráncok a szemei sarkába. Miközben Nick lehetetlentül tökéletes arcát tanulmányozom, el is felejtek nevetni ezáltal Robinson rögtön a tekintetemet keresi. Ahogy a mogyoró barna íriszei megtalálják a szemeimet, rögtön elrántom a fejemet és elpirosodva fordulok be az ablak felé.

Mi van velem?

Csöndben próbálom visszarendezni a fejemben hirtelen összekuszálódott dolgokat, amikor meghallom, hogy Nick folyamatosan hozzám beszél.

- Föld hívja Lynt! Hallod amit beszélek, tökmag?

Azonnal feleszmélek. Visszapörgetem Nick szavait, majd ránézek.

- Tökmag? – kérdezek vissza.

- Ezt bezzeg meghallod – morogja az orra alatt de én elvigyorodom.

- Miért pont tökmag? – továbbra is levakarhatatlan az arcomról az a bizonyos széles mosoly.

- Kis pici vagy, Lyn – pillant rám.

- Pici? Már megbocsáss! De maximum tizenöt centivel lehetek tőled alacsonyabb! – kérem ki magamnak felháborodást tettetve.

- Van az húsz is – kontráz rá.

- Chelsea még nálam is kisebb, szóval nekem ne mondd, hogy olyan alacsony vagyok!

- Jól van... tökmag – mondatához azért odabiggyeszti azt a becenevet amit mostmár tuti, hogy nem fogok tudni le vakarni magamról.

- Ez most olyan mintha téged oszlopnak hívnálak – durcizok be, de persze ezt is csak megjátszom.

- Oszlop – ízlelgeti ezt a csodás becenevet, majd elneveti magát. – Jobbat nem is várhattam volna tőled.

- Na hagyj! – lököm meg a vállát óvatosan, majd ismét az ablak felé fordulok. Ekkor veszem észre, hogy a mellettünk elhaladó táblára valami ismeretlen kisvároskának a neve van felfestve. – Öhm, Nick... Hol vagyunk?

- Mindjárt Beverly Hillsbe.

- Kétlem, hisz Beverly nem erre fele van – rázom a fejemet hevesen.

Felemelem a telefonomat és feloldom. Az aksi nagyon merülő félben van, hisz folyton felhozza nekem, hogy csatlakoztassam töltőhöz a készülékemet. Épp nyitnám meg a böngészőt amikor hirtelen elsötétedik a képernyő. Na szuper, le is merült.

- Add ide a telód, kérlek – nyújtom ki a kezem felé, hogy megkaparintsam a telefonját.

- Pillanat – nyúl be az egyik zsebébe, majd a másikba. Megnézi a kocsi kesztyűtartójában is, keresztül nyúlva rajtam. – Fogalmam sincs, hogy hol lehet. Szerintem otthon hagytam a nagy siettségben.

- NICK! Azt ugye felfogtad, hogy azt sem tudjuk, hogy merre vagyunk? – kérdezem tőle idegesen, és jobban körül nézek. Igazából semmit sem látok, csak egy nagy pusztaságot, szóval fogalmam sincs, hogy milyen városka ez.

- Nyugi van, Lyn. Visszafordulunk... oh baszdmeg! – káromkodja el magát és egy hirtelen kanyarral leáll az út szélére. – Fogalmam sincs merre jöttünk.

- Mi? Hát nem figyeltél? – akadok ki még jobban. – Egyenesen mentünk, nem?

- Nagyon nem, mert teljesen más útszakaszokon jöttünk. A nagy beszélgetés közepette más fele mentem mindig – mindkét kezével beleüt erőből a kormányba ami miatt a fülsüketítő duda szó zengi be az elhagyatott területet.

- Én egyszer megöllek, Robinson! – morgom, és hirtelen kiszállok a kocsiból. Beletúrok a hajamba és próbálom lenyugtatni magam.

- Na na! Én mentettelek ki a Bryanes helyzetből! – kel a saját maga védelmére, miközben felém sétál.

- GPS! – kiáltom el és odarohanok hozzá, majd a mellkasát kezdem el ütögetni.

- Ami azt illeti... – neveti el magát kínosan.

- Ne mondd azt nekem, hogy a nem tudom hány milliós kocsidban nincs GPS.

- GPS az van.

- Hát akkor meg? – kérdem.

- Csak nem jó, minap romlott el valami benne és nem úgy mutatja az útakat. Péntekre van időpontom a szervízbe – magyarázza.

- Ezt nem hiszem el – fújtatok egyet, és ekkor veszem észre, hogy a kezeim még mindig Nick izmos mellkasán pihennek. Ráadásul vészesen közel is vagyok hozzá, ezért hátra lépek pár lépést.

- Induljunk vissza szerintem! – adja az ötletet Nick.

- Ugye tudod, hogy akkor még jobban eltévednénk? Kell egy térkép. Van egy térképed?

- Miért lenne nekem térképem?? – vonja fel a szemöldökét, én pedig az órámra pillantok.

- Ugye tudod, hogy pár óra és sötétedik?

- Ugye tudod, hogy ezzel semmit nem érsz el, ha csak kérdezgetsz tőlem?

- Ugye tudod, hogy kettőnk közül csak én próbálom megoldani a helyzetet? – kérdem mostmár felháborodottan.

- Ugye tudod, hogy ezzel csak felcseszed az agyam? – felemeli a hangját, ami miatt elszakad bennem minden.

- Te csak ne kiabálj velem, Robinson! Te nem hoztál telefont, szar a navigációs rendszered, ja és ha esetleg figyeltél volna az útra akkor talán most nem lennénk itt a semmi közepén?! – kiabálom.

- Mondtam, hogy miattad nem figyeltem!

- Persze, fogd is rám! Végülis tényleg lehet az én hibám. De ha már így állunk az egészhez akkor Bryan miatt van, mert ha nem hív el kajálni akkor nem lenne ez! — mutogatok összevissza. – És éhes is vagyok, mert semmilyen kaját nem vett! – teszem hozzá.

- Ezzel semmit nem érünk el, ha itt veszekedünk! Be fog esteledni aztán aludhatunk a kocsiban, vagy egész éjjel kocsikázhatunk, hogy megkeressük Beverly Hillst!

- Az biztosra veheted, hogy én nem alszok az autódban – makacsolom meg magam. Felnézek az égre és csak ekkor látom, hogy tényleg hamarosan lemegy a nap.

- Akkor keresünk egy motelt – mondja Nick. Elsőnek csak azt hiszem, hogy viccel de rá kell, hogy jöjjek, hogy ez nem is olyan rossz ötlet.

- Jó.

- Jó?

- Igen, jó.

- Azt hittem, hogy le fogsz idiótázni.

- Nem, na menjünk – megyek el mellette és beülök a kocsiba. Nick követi a cselekedetem és amint elhelyezkedett, beindítja a motort.

A további fél óra kocsikázás csendben telik, hisz én biztos, hogy nem fogok Robinsonhoz hozzá szólni. De szerintem Nick is így van vele, mert csak az útra figyel -végre-, így csak a rádióban lévő halk zene borítja be az egész utasteret.

További tíz perc utazás után a félhomályban megpillantok egy kivilágított épületet. Nagy betűkkel rá van írva a városnak már nem nevezhető falu szerű dolognak a neve és az is, hogy ez egy motel-vendéglő. Na akkor kaja is van, szóval tuti bezabálok mert már délután óta semmit sem ettem, most pedig este fél nyolc van.

Nick leparkol a motel parkolójában, majd mindketten kiszállunk a járműből. Megnyomja a kocsikulcson a lezárás gombot és együtt megyünk be a kis épületbe. A füleimet nagy zenebona csapja meg, amit hirtelen nagyon furcsának vélek, de nem foglalkozva a hangokkal, odamegyek a recepciós pulthoz ahol egy hatvanas évek elején álló néni ül. Amint meglát minket, feláll és köszönt minket.

- Jó estét, kedveskéim! Miben segíthetek? – hangja picit rekedt, de kedvesen cseng.

- Jó estét! Két szobát szeretnénk kivenni – mondom az arcomon egy nagy mosollyal.

- Már is nézem, aranyom – valamit megnyom az ősrégi számítógépen, ami miatt a képernyő kivilágosodik. Valamit pötyög rajta, majd pár pillanat múlva fel néz rám, majd Nickre.

- Egy pár vagytok?

- Jaj, nem! Az kéne még!

- Nem, dehogy is – kezdünk egyszerre heves tiltakozásba Nickkel. Egy gúnyos mosollyal ajandékozom meg, amire csak a szemeit forgatja.

- Sajnos, csak egy szabad szobánk van már. Mint hallhatjátok, épp egy lagzi folyik nálunk és majdnem az összes szobát kivették a vendégeknek – magyarázza a nénike.

- Akkor jó lesz az az egy szoba – mondja Nick, mielőtt én még bármit is szólhatnék.

- Megfelel akkor? – néz rám is a néni, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nekem is megfelel ez az egy szoba.

- Igen – morgom.

Ha véletlenül valaki megtalálná Nick holttestét a szobánkba, akkor az azért történt mert az este alatt őrületbe kergetett a hülyeségével.

bocsi gyerekek a kisebb kimaradásomért, csak próbálom előrébb megírni a moonlight-ot és most nagyon megakadtam, sőt sokáig nem is írtam semmit sem. de most végre itt egy új rész, szóval i'm so happy. mi a véleményetek eddig a sztoriról?
barbi