(javítva: 2020. aug.)

Futottam, ahogy csak a lábam bírta, de vaksötétben ez piszkosul nehéznek bizonyult. A talaj egyenetlen volt és köveken kellett átugrálnom, ráadásul még esett is. A szél az arcomba kapott, az ágak karmoltak. Az izmaim égtek és a tüdőm lángolt de nem állhattam meg, nem tehettem. Ezek a fenevadak nagyon gyorsak.

Három farkas üldözött át az erdőn, de lehet, többen is voltak. Magamban átkozódtam, miért is hagytam ott a biztonságos dombot. Miért is jöttem le róla pont ma, pont teliholdkor? Hisz mondták, hogy ma éjjel az erdő felbolydul. De nem tehettem róla. Engem hívtak. Valami hívott. A táj, a kövek, a fák, mind ismerősként hívogatott és a nyugodt hang ellenállhatatlanul csábított. De a valóság hamar ráébresztett hibámra és futhattam az életemért.

A talaj egyre csúszósabb lett az esőtől és a vizes falevelek komoly veszélyt jelentettek. Szívem hevesen vert ahogy koncentráltam az útra, de nem eléggé. Megbotlottam és a sárba hasaltam a lendülettől. Most végem, gondoltam.

~ FÉLRE! - hallottam egy kiáltást és automatikusan oldalra vetődtem. Egy farkas landolt a következő pillanatban mellettem, centikkel vétve el a célt.

~ FUSS!

Azonnal felpattantam és maradék erőmmel újra menekülésre ösztönöztem sajgó tagjaim. Isteni csoda segíthetett, hogy eddig nem értek el ezek a vicsorgó vadak, de már nagyon a végét jártam. Néhány másodperccel később egy hatalmas villám csapott le a közelben borzalmas robajjal, és én ösztönösen becsuktam szemem egy lányos sikoly kíséretében. A fóbiámnak is ilyenkor kellett előjönnie. Négykézláb a sárban pillantottam fel és rá kellett jönnöm, hogy a völgy, amiben eddig futottam, zsákutcába ért. Egy függőleges fal tornyosult előttem. Ezt lehetetlen megmászni! A farkasok sarokba szorítottak.

Megfordultam ültömben és láttam, ahogy az állatok, most már lassan, egyenletesen közeledtek felém, félelmetesen vicsorogva és morogva. Most fognak széttépni! De az ereimben robajló adrenalintól nem tudtam félrenézni, nem voltam képes levenni róluk a szemem. Sem egyáltalán megmozdulni. A vihar erősödött és a szél is ádázul cibálta a fák lombjait. A következő másodpercben egy újabb villám hasított át az égen. Pontosan a fejem felett. Egy pillanatra minden fehérbe borult, nappali fényárban úszott a táj. Láttam a fenevadakat, a fákat, az esőcseppeket... vagy százszor lassabban hullani, mint az normális lenne. Az idő lelassult. A fényben láttam, ahogy a dögök fülén az ég könnye ezer darabra robban szét, majd csurran alá a sárba. Láttam, ahogy az egyik pislant egy ráhulló vízcsepp miatt. Viszont mikor kinyitotta, fekete szeméből a saját tükörképem nézett vissza rám. A szívem egyet kihagyott. A tükröződésben nem mertem elhinni, hogy magamat látom. A szemeim világítottak... fehéren! Mint a villám felettem... vagy... mint a ragyogó telihold tiszta égen.

Abban a lassú másodpercben, míg a villám tartott, a farkasok pofáján megváltozott a kifejezés. Eddig fékezhetetlen dühöt és marcangolási vágyat láttam bennük, de ez átváltott totális megdöbbenésre és meghunyászkodásra. Abbahagyták a morgást, hegyes fogaikat elfedték, farkukat lábuk közé húzták. Mire felocsúdtam, már futottak vissza az erdőbe, otthagyva engem a sziklafalnál. Elázva. Egyedül. A sárban ülve.