(jav.: 2020)

Halli,

Még élek! Na akkor folytassuk is. :*

Shina

***

Hazaérkezésem napjának nagy részét kérdésekkel és meséléssel töltöttük. Csupán kisebb szünetekkel szakítottuk meg a kiselőadásokat, hogy szomjan ne haljunk vagy éppen árnyékba vonuljunk az egyre hevesebben tűző, nyári nap elől. Raul és Bernát hősiesen állták, de éreztem a válaszaikon, hogy kezdtek lefáradni nap végére. Meglepett volna, ha nem készítette volna ki őket a banda.

De én elememben voltam. Mindenki tőlem várta a választ, a fordítást, a magyarázatot vagy a megnyugtatást és, leginkább önmagamat meglepő módon, kezdtem egyre jobban élvezni. Évekig háttérfigura voltam a városi barátaim körében, aminek nyugodt unalma sehogy sem tudott kielégítő lenni. Apa extrém kirándulásai nem hagyták. Itt, Kődi Igér-ben, tsunami-ként ért a rengeteg esemény és egy darabig bevallom, úgy éreztem megfulladok alattuk, de az már a múlté. Minden egyes egyedüli túrám után, amit az erdőben pusztán az állatok társaságában töltöttem, egyre közelebb kerültem magamhoz. Mintha a felfedezések, a régmúlt események felderítése és önnön képességeim felszínre bukása teljesebbé tettek volna. Mintha folyamatosan közelítettem volna valamihez, amire régóta vártam. Amiről korábban még csak nem is tudtam, hogy előttem van. Hogy közben az is... rám vár. Ez az izgatottság uralkodott rajtam és szárnyalta túl minden korábbi félénkségem, ami nyílt szerepléskor lépett fel. És ez volt az ok, hogy alig vettem észre az idő múlását.

Már alábbhagyott a nap legintenzívebb periódusa és nem izzadtunk olyannyira, mikor Bernát követelőző gyomra megszólalt. A döbbent csendet Raul és Sam soron következő gyomorkorgása törte meg és a kirobbanó csoportos röhögésben jöttünk rá, mennyire elszaladt az idő.

~ Van egy illő mondásotok erre a pillanatra, Dua - állt fel Raul.

- És pedig?

~ "Nyugtával dicsérd a napot."

- Oh, Raul - mindig meglepetést tudott okozni ez a melák. Ki gondolta volna, hogy emberi közmondással fog aludni küldeni egy erdei vad? Egy ősi, erdei mester, a pontosság kedvéért.

- Azt hiszem, ideje visszavonulót fújni, gyerkőcök! - szedelőzködött fel Sam is.

~ Hallod? - intett fejével a farkas és óriásit ásított - Fáradtnak tűnsz, kölyök. Ideje aludnod.

- Persze, Raul - vigyorogtam, amiből rá kellett jönnie, tudom, hogy ő az, aki igazából fáradt.

~ Ssss, meg ne szólalj - morgott és mancsát a fejemre tette.

- Eszem ágában sem volt - nevettem most már hangosan.

Mindannyian összeszedtük az idővel kihozott pokrócokat és rákészültünk a búcsúzkodásra. Sam karba tett kézzel figyelte a társaságot, de leginkább Raulon tartotta a fél szemét. Még mindig nem hitte volna el, hogy tényleg egy milleniumot megélt állatok volnának? Raul és Bernát? Nem hibáztattam, mert ez valóban felfoghatatlan. Nem minden nap hall ilyet az ember és még ritkább, hogy találkozzon egy állat-matuzsálemmel a hátsó kertjében. Vagy kapásból kettővel.

A melákok visszatértek az erdőbe. Bizonyára tudtak egy közelebbi nyugvóhelyet is, mert az Ezüst Csúcsot már nem érték volna el sötétedés előtt. Matt és Lynda mindenképp látni akarták a világító láncot és a családi regisztert akció közben, de nem tudtam eleget tenni kívánságuknak. Újhold már elmúlt így a medál nem világított. És valahogy nem volt olyan hatalmas szívfájdalmam sem, hogy haza kellett küldenünk a bandát és egy nyugodt estét töltenünk pusztán kettesben Sam-mel.

Az utolsó integetéssel töltött perc végeztével, mikor becsuktam a bejárati ajtót magam mögött, a fáradtság, ami eddig a közelembe se mert jönni, súlyos mázsaként omlott a vállaimra. Egyszeriben akartam összeesni, aludni, enni és odabújni valakihez. Mindezen túl, ami eddig fel sem tűnt, most tudatosult bennem. A szüleim nem érkeztek meg! Eltelt egy teljes nap és nem voltak itt. Erőt vettem magamon és felrohantam töltőmért a szobámba. Hátha próbáltak hívni míg be sem voltam kapcsolva. Lehet késnek? Ugye nem érte őket baleset? Miért nem értek ide?

Rákapcsoltam a delejt. Első rubrika megjelent és a kijelző felvillant. 5 nem fogadott hívás és 1 SMS.

- Anyu? - végigpörgettem a híváslistát. Mind Anyutól jött. Kettő tegnap és három ma délelőtt. Upsz. Jókor veszem észre. Megnyitottam a tőle érkezett SMS-t.

"Hívj, amint tudsz! Sajnos nem tudunk a következő 2 hétben elszakadni innen. Apádat felkérte az államfő személyes pilótájának. A professzionalitás átka. Nagyon sajnálom, Kincsem. Tudom, mennyire vártad. Hívj hamar!"

Bénán bámultam a képernyőt, aminek üzenetét nem tudtam felfogni. Hogy ők... nem... jönnek ide?

- Ne... Ezt miért?... Pont most? Pont... őt? Nem volt másik pilóta?! Nem tudtak volna valaki mást találni?!!! - dühömben elhajítottam a telefont és az nagyot koppant a falon. Miért kellett elrontani ezt a napot? Pedig olyan jól indult. Szárnyaltam! Az lett volna a legcsodásabb ajándék ha ők is itt lennének. Ha velük tudnám megosztani ezt a rengeteg mindent! Annyi mindent!!! Egy valóra vált legendát! Hogy milyen gyors lettem! Hogy értem az állatokat! Hogy világít a szemem, könyörgöm!!! Hogy... itt vannak Raulék!

Ökölbe szorított kezeim remegtek az indulattól, majd ellazultak.

- Nyugalom. Nagy levegő... és kifúj. Nem tehetnek róla - nem hát. Apa biztos, mindent megpróbált, hogy lemondhassa. Tudom, hogy eljött volna ha nem teszik lehetetlenné. Hiszen ő már csak ilyen. Nem lehetek dühös. Meg kell értenem. Ők ugyanúgy utálják a helyzetet, mint én. Talán még jobban is. Ők régebb óta ismerik a történeteket. Jobban izgatja őket a helyzet, mint engem. Bizonyára... Meg kell értenem... Nem tehetnek róla. Nem... Nem lehetek rájuk ezért mérges. Nem ők akarták így.

Elkúsztam a telefonomig, ami az ágyamon landolt a fal után. Egyben volt. Visszatettem töltőre és leültem vele a sarokban. Amint az első rubrika újra megjelent, kapcsoltam is be és tárcsáztam őket. Túl sokáig csöngött ki.

- Halló? Édua? - a torkom elszorult - Minden rendben, Kincsem?

- Nem... Nincs rendben.

- Mi történt Édua? - Anya hangja ijedtséget mutatott. Ő meg még értem aggódik! Látod, ezért nem haragudhatsz rájuk.

- Nincs bajom csak... nem vagytok itt... Most olvastam az üzeneted.

- Oh, Kicsim! Úgy sajnálom. Nem tudunk érte elégszer bocsánatot kérni, holott megígértük.

- Biztos, nem tudtok hamarabb eljönni? - csak nyugodt hangon, maradj nyugodt!

- Édesem, sajnos nem. Egy politikai kampány-turnét tart a kormányfő és feszített tempóban látogatja az országokat. Nem volt hajlandó más pilótát fogadni, mint apádat, pedig az ügynökségen sok érdemes pilóta volt még.

- Erre gondoltam én is. Akkor miért?

- A pénz, Édesem. Amekkora támogatást ez a fejes ígért apád munkahelyének, azt nem hagyhatták, hogy elússzon. Nem hagytak nekünk választást.

Csak hallgattam. Tudtam, hogy valami hasonló indok lehetett a háttérben, de ilyen oltári nagy balszerencsét kifogni is csak én tudok. Mint egyszer egy cápát, ami berántott a vízbe. Természetesen azt megúsztam.

- Édua?... Itt vagy még?

- Itt... - próbáltam legyűrni a fel-feltörő düh és elkeseredés vegyes indulatát - Mikor... tudtok leghamarabb eljönni?

- Még 10 napra szól ez a kizárólagos szerződés és...

- Még 10 nap?! - robbantam - Pont most kellett egy ilyen alkalomnak befutnia! Pont, amikor világfelforgató események mennek végbe rajtam és millióegy kérdésem van! Nem is a szülinapom izgat, csak nem akarok ezekkel egyedül maradni! Ennyi mindennel nem tudok egymagam megbirkózni és jóképet vágni hozzá... Tudom, nem tehettek róla, de... - hangom elcsuklott.

- Hercegnőm...

- ... Apa... - kihangosítottak.

- Sajnálom... - na pont az fog segíteni - Hibás vagyok, hogy eddig nem beszéltünk a családunk történelméről neked. Nincs rá mentségem. Sam mindenben a segítségedre van viszont. Mindent tud, amit én.

- Nem a bocsánatod kell, hanem te. Titeket akarlak! Itt és most! Nem érdekel, hogy eddig miért nem mondtátok el. Eddig nem is történt semmi érdekes. De most... - nagy levegőt erőltettem a tüdőmbe, de az egész egy sóhajnak tűnt - Sam segít, de... véges, amiben tud. Már egy ideje csak Raulék tudnak tényleges magyarázatot adni.

Néma döbbenet ült a vonal túloldalán. Tehát ők is emlékeztek erre a névre.

- Az a gyerekkori esemény a farkassal... Ti is emlékeztek rá, ugye? - kérdeztem.

- Igen - Apa hangjában valami furcsaság csengett - Tehát emlékszel rá... mi történt akkor?

- Most már igen. Részleteiben... És ő most is itt van.

- Ő?

- Raul, a farkas. Ugyanaz a farkas. És Bernát, a grizzly is... - tenyerem a szememre tapasztottam és fejem a falnak támasztottam. Nem volt értelme így belemenni részletekbe - Apa, sok... nagyon sok mindent akarok nektek mondani... és mutatni. De telefonban nem lehet. Mondjátok le az utat, kérlek! Gyertek ide! Légyszi! - kérleltem őket szokásomnak ellent mondva.

- Dua... Minden vágyunk, hogy most veled lehessünk, de...

- De nem lehetséges - vágtam szavába - Megértem. Hisz' nincs mit tenni.

- Édua! - Apa érezte a hisztit hangomban.

- Bocsánat. De ez akkor sem fair.

- Kincsem... - sóhajtott - Az élet nem mindig fair.

- Persze! - nem akartam tovább húzni a beszélgetést. Nem terveztem velük telefonon megosztani azokat a kolosszális eseményeket, amik fenekestül felforgatták a világom. Nem. Ezért most nem! Még mindig dühös voltam, de nem vezethettem le. Rajtuk nem. Mert ők nem tehettek róla. Nem hát. - Majd beszélünk, amikor megérkeztek ide.

- Édua... Ne duzzogj, Kincsem. Észre sem veszed és ott leszünk melletted - mozgolódást hallottam a túloldalról - Szeretünk! Vigyázz magadra!

- Persze. Én is szeretlek titeket - és szétkapcsoltam a telefont. Szét is szedtem, hogy véletlenül se tudjon most bárki is hívni, majd leraktam mielőtt összeroppantottam volna a tenyeremben. Úgy éreztem képes lettem volna rá. Forrtam a dühtől. A tehetetlen, izzó, igazságtalan és önmarcangoló méregtől. Életében egyszer lesz 18 az ember! Nagykorú! És pont erre a napra nem tudnak eljönni?! Végre lett is volna értelme az ünneplésnek. Hogy összegyűlhetünk. Mert most kellenek ők nekem. De nem lehetek mérges. Rájuk nem. Nem ők tehetnek róla. Csapot-papot meg nem lehet otthagyni. Rajtuk nem lenne fair kiadni a feszültségem. Senkin sem. Csak én vagyok dühös. Másnak nem kell ezt elszenvednie.

Legszívesebben üvöltöttem volna. Zúztam volna. Széttéptem volna a párnákat és bármit, ami kezem ügyébe kerül. De helyette csak összerogytam az ágyra és álomba sírtam magam.

***

Halli!

Eltűntem. Igen tudom. Bocsánat Hölgyek! Ráadásul nem is a megszokott napon hozom a részt. (Miért, mi a megszokott nap, te halogató?) De most itt vagyok és az inspiráció forrása újra felszínre tört. Vagy legalábbis bugyog belőle a víz... egy kicsit. ^^'

Nem ígérek olyat, amit nem tudok betartani, ezért csak annyit mondok: Hozom a folytatást, amint tudom. Remélem vagytok még egy páran, akiket érdekel a történet folytatása. Nagyon megdobnátok a kedvem az íráshoz, ha írnátok pár sort a komment részben. Tényleg, TÉNYLEG szükségem van most rá.

Köszönöm kitartásotok!

Shina