(jav.: 2020)

Míg azon merengtem, nekem miért nem cseng a fülem, a közeledő három farkas elérte tisztásunkat. A bevezető ösvényen megálltak és egymásnak préselődve várták az engedélyünket, hogy közelebb jöhessenek.

~ Jöjjetek! - szedte össze komoly hangját Raul.

A farkasok fejüket lehajtva jöttek és nyalták meg az állunkat, kifejezve tiszteletüket. Bár testtartásunk megnyugtató volt, ők hárman mégis lapos kúszásban maradtak.

~ Nem kell veszélytől tartanotok. Csak gyakoroltunk az imént - Bernát szavára fellélegeztek és rögtön előjött jókedvük.

~ Az Alfa küldött. Tudtuk, hogy a közelben vagy. Estére a vadászok visszatérnek a hegyre. Kérünk, gyere el. Nektek akarjuk adni a legfinomabb porciót a zsákmányból.

Élénken figyeltem, ahogy farok csóválva, izgatottan jutott a szóvivő az üzenet végére. El kellett ismernem, ilyen vacsorameghívásban még nem volt részem. Gyors pillantást vetettem Raulra.

~ Ott leszünk. Vigyétek el a válasz Éjjelifénynek! - fejét megdöntötte, mintha biccentene, amitől a 3 farkast mérhetetlen öröm töltötte el. Valami különösebb jelentősége volt ennek a gesztusnak? Talán azért, mert az egyik 'mester'-től jött a bólintás?

Elmentek. A két melák egyszerre fordult felém.

- Mi van?

~ Remélem tisztában vagy vele, hogy a legízletesebb hús, a frissen ejtett őzgida.

- Sejtettem, hogy valami nagyobb préda lesz...

~ Nem érted a lényeget. A hangsúly a FRISSEN van... Ott helyben!

- Ah?! Egy eleven őz? - a két állat szinkronban bólintott – Feltéve, ha az lesz a préda, nem? Lehet, nem is élő zsákmánnyal fognak várni.

~ Lehet.

~ Vagy tehetnél róla, hogy ne fogjanak szarvast a környéken... akár. Tekintve, hogy milyen mértékű figyelmeztető jelzést tudsz leadni... - Bernát ötlete újra merésznek ígérkezett.

Ha a frászt tudtam hozni a közelemben levőkre, akkor akár a teljes szomszédságot el is kergethetném és semmiféle zsákmány nem lenne. Kizárnám a legkisebb esélyét is, hogy eleven állatot hozzanak és azt nekem kelljen leölni. Megvan rá a képességem... Igen! Megtehetném. De... vajon... tényleg megtehetem? Beleavatkozhatok ennyire a természet rendjébe? Az a falka nagy. Sokan vannak. A tagjainak meg élelemre van szükségük. Még tejen élő kölyköket is láttam a múltkor. Nekik mindenképp szükségük van a táplálékra. Nem... tehetem...

- Megtehetném de...

~ De?

- Inkább nem.

~ Hm. Jól meggondoltad? Az esélye, hogy egy élő...

- De nekik szükségük van a zsákmányra! Önzőség lenne csak miattam egy egész falkát éheztetni, csak mert megtehetem. Majd... majd kitalálok valamit, ha tényleg élő állatot hoznak... - határozottnak akartam tűnni, de lelki szemeim előtt már láttam a gida rémült, barna tekintetét. Ne gondolj rá. Ne! Gondolj! Rá! Még van idő. Lehunytam a szemem és nagy levegőt vettem. Még túl friss volt az emléke a reggeli halaknak. Össze kell szednem magam.

~ Rendben.

A farkas felállt és egy pillanattal később a medve is követte példáját. Mindketten erősen szuszogtak, ahogy próbálták visszafogni a túlzott lihegést. Homlokomról egy újabb verejtékcsepp gördült alá és szende mosollyal csatlakoztam az indulni készülő pároshoz

- Rendben. Keressünk árnyékot.

A nap valóban magasan járt. Már zenitjén is túl volt, vagyis a legnagyobb forróságban voltunk. Rendesen elbeszélgettük az időt. A dzsindzsás réten már csak méhek zümmögtek serényen. Még a dalos madarak is pihenőt tartottak a hőségben. Még jó, hogy azt mondták, hűvösre fordul az idő. Csak egy estére vonatkozott volna?

Visszafele a hegy lábához folyamatosan beszélgettünk. Mindenféléről. Mintha tudták volna, hogy az lesz a legjobb nekem ha a gondolataim nem a közelgő estéről szólnak. Nem tudom, mit tettem, hogy ilyen barátokat érdemlek, de végtelenül hálás voltam a gondviselésnek. Ki hitte volna, hogy a legjobb barátaim állatok lesznek? Persze nem azt mondom, hogy nincsenek emberi... vagy csak emberibb barátaim. Tekintve, hogy ez a kettő mennyire kivételesen értelmes. De be kellett ismernem, hogy odahaza a lányok, itt meg a banda... Minél kevesebb ideje ismerek valakit, annál szorosabb köteléket éreznék feléjük? Bár ez a felvetés kapásból megdől, mert Rault és Bernátot mindannyiuknál előbb ismertem meg. Legalábbis... gyakorlatilag nézve.

Valamiért egy másik úton haladtunk a Csúcs felé. Nem teljesen értük el még a hegy lábát, mikor Bernát egy újabb barlangba fordult be.

~ Ez volt a legközelebb – jegyezte meg és elterült a hűvös földön.

~ Ahhh! Ideje volt – csatlakozott a szemközti oldalon Raul.

Nem volt más hátra, minthogy én magam is letelepedjek. A barlang falának dőlve a medve fejére könyököltem, aki nem zavartatta magát. Elnéztem a sziklafalat és a járatot, ami a sötétségbe nyúlt.

- Az se lepne meg, ha ez becsatlakozna a másik barlangjáratba - gondolkodtam hangosan.

~ Nem lenne rossz, de ez csak egy üreg – dünnyögte Bernát alattam.

- Oh. Sok hasonló üreg van?

~ Nem túl gyakori. Sok igazából rendes járat, csak olyan keskeny, hogy azon csak róka méretű vagy kisebb állatok férnek át.

- Hm... Van olyan, amin egy ember átférne, de ti nem?

~ Verd ki a fejedből szépen! - ásította Raul.

- Tehát van.

~ És te még a közelébe se mész. Nincs semmi biztonságos, kiépített felület azokban. Se fény, se kötél, se térkép, hogy merre mi van.

- Na de...

~ És a legfontosabb. Egyikőnk sem tudna veled menni, ha bármi történne.

- Rendben, rendben. Nem fogok fejest ugrani az első adandó hasadékba - átkucorogtam Bernát feje mellől az oldalába, mert az üreg hűvös levegőjétől kirázott a hideg – Előkészületek nélkül nem is vágnék neki.

Raul sandán nézett rám, majd egy fegyelmező morgást hallatva visszadőlt a földre.

~ Ott nem tudnék... tudnánk vigyázni rád - morogta.

Nagyon komolyan veszi ezt a felügyelősdit. Pedig biztosan látta rajtam, hogy a végén már csak ugrattam. Eszem ágában sem volt feltérképezetlen barlangokban bóklászni. Legalábbis egyedül.

A délután nagy részét szunyókálással töltöttük. Nem is volt olyan kellemetlen az erdei élet. Reggel kaja... na igen... ahhoz még fejlődnöm kell. Délig gyakorlás, no meg tesztelgetés. Délután meg szieszta. Bár ezekből adódna az esti vadászat is, hiszen szürkületkor mozgolódnak újra a vadak.

Csak ez a szag ne lenne. Mármint nekem. Második napja vagyok itt, fürdés nélkül, ráadásul alaposan le is izzadtam az előbb a napon. Tudtam, még így sem lennék képes túltenni a melákokon. Végül is, ők már... hát mondjuk sose fürödnek? Nem is volt rá szükségük, állatok lévén. Hisz' a szagnak is megvolt a maga jelentősége ezen a helyen. Territórium kijelölés, figyelmeztetés, a másik felismerése. Mint az embereknél az arckifejezés és a beszéd. De én tudok beszélni az állatokkal. Szóval nekem nincs szükségem az erős szagra. Az idő is jó. Egy fürdő már igencsak esedékes.

Ahogy a tikkasztó hőség alábbhagyott, lementünk a legközelebbi szélesebb hegyi patakhoz. Olyan helyet választottunk, ahol a víz medencékben gyűlt a sodrástól védettebb részeken.

- Oh, helló nyári pancsolás! - jelent meg egy ravasz vigyor fejemen, majd cipőt levéve egy fergeteges bombát ugrottam. Meleg volt még kellően, így nem aggódtam a vizes ruhák miatt.

Felbukkanva a víz alól hangos nevetést hallottam.

~ Figyeld a mestert! - Raul egy a víz fölé kimagasló, parti szikláról rugaszkodott éppen el és a medence legmélyebb pontján csapódott a vízbe. A hullám akkora volt, hogy valósággal kisodort a partra.

~ Nem rossz, nem rossz – hümmögött Bernát – Na most csusszanjatok ki a vízből, ebihalacskák!

~ Ohó! Futás van! - Raul fog villogtatva vigyorgott, majd a pólómnál fogva kihúzott gyorsan a vízből. Még épp időben, mert Bernát megindult. Remegett a talaj. A sziklás talaj! Elrugaszkodott és a folyam közepében landolt. Az új szökőár átlépte a medret és tovább sodort a parton, még kijjebb. Még egy halat is a partra küldött vele, amit gyorsan visszadobtunk a vízbe.

A lemenő napfényben egymás hátáról ugráltunk a hegyi folyamba. Igaz, többnyire Bernátról ugráltunk és nem fordítva. Önfeledten szórakoztunk, míg egy langyosabb szellő nem emlékeztetett rá, hogy meg is kellene száradnom. Lehetőleg még, ameddig van napfény.

- Srácok! Kiszállok, mert még meg is kéne száradnom – emeltem fel két kezem, hogy megállítsam az éppen arcomba nyomuló vízáradatot.

~ Hmm... - a farkas lerogyott a vízbe, hogy épp' csak az orra látszott ki. Felemelkedett és némán felém sétált. Szemeiben a tiszta izgalom csillogott.

- Meg kell száradnom, mert nincs váltó ruhá... - nem tudtam befejezni. Raul egy az egyben az eddig kicsavargatott pólómra köpte a szájában tárolt vizet. Farkát csóválva, rafinált vigyorral várta a retorziót – Te nagy gyerek...

Pankrátorokat megszégyenítő mozdulattal kaptam el a nyakát és rántottam a víz alá magammal együtt. A vízi bunyó végeredménye pedig az lett, hogy képtelen volt levakarni engem a hátáról, bármennyit is ficánkolt. Természetesen nem hempergett végig a hátán, de minden egyebet megtett, hogy leröpüljek.

- És most irány ki a partra, te vízi kutya! - nevettem és sarkammal az oldalát noszogattam.

~ Rendben, feladom - kuncogott ő is – Mégis, ki itt a nagy gyerek?

A parton lekaptam pólómat és nadrágomat és úgy csavartam ki őket. Raul, és közben Bernát is, mellém álltak, mint vajmi testőrök. De ez csapda volt. Megvárták, míg végzek és utána... A hatalmas bundájukban tárolt összes vizet ott helyben rázták ki. Én meg a kereszttűzben ragadtam. A nadrágom még a kezemben volt, de újra csöpögött mindkét szára. Ha szemmel ölni lehetne... Nem is!

- Nem szeretnétek ezt túl sokszor eljátszani, ugye? - villantottam rájuk bosszús szemem, mint aki bármikor képes lenne egy második rodeó menetre. Vigyorom csak szélesedett, amint mindketten eltátották szájukat egy pillanat erejéig.

~ Talán kiegyezhetünk fegyverszünetben – próbált fölényeskedni a farkas, ahogy összeszedte magát.

Jóízűen kuncogva akasztottam ki a legtöbb napfényt érő ágakra ruháimat, míg én egy napos sziklára ültem. A gyenge szellő erőteljesebben érte vizes testemet és így, hogy már nem ugráltunk, egy-kettőre dideregni kezdtem.

- Remélem, hamar megszáradnak - bár a nap biztató intenzitással sütött, azért nem esett ínyemre így ücsörögni a szabadban. És most még a melákokhoz sem tudtam bújni, mert ők is csurom vizesek voltak. De nem hagyták annyiban. Csak azt vettem észre, hogy már nem hűt az esti szellő. Felpillantva láttam, a két állat saját testét használva természetes, szélmentes zugot alakított ki körém. Tekintetüket feltűnően tőlem ellentétes irányba fordították, de nem mozdultak mellőlem. Bár az előbb nem zavartatták magukat, hogy fehérneműre vetkőztem, mikor a nyakamba zúdították a vizet. Bundájukat végigsimítva merengtem, vajon lesz-e olyan idő, amikor már nem fog minden tettük megdöbbenteni. A 'mi történt' kérdésekről kezdtem átvándorolni a 'hogyan' felé. Hogyan volt lehetséges az, ami velük történt? Hogyan maradtak életben? Hogyan lettek ilyen értelmesek? Hogyan voltak képesek... minderre?

***

Halli,

Annak, aki még ébren van: pontos feltöltési idő 23:51. Remélem, azért még képesek lesztek holnap felkelni időben.

Íme a két, bundás barát, aki még a személyes tér fogalmával is tisztában vannak. Lehet sorban állni fanfic rajz kérelméért. Talán feldobok egy párat az OffTopic2.0-ba, ha megírjátok, mit szeretnétek látni.

Addig is, ne felejtsetek el megdobni néhány sorral, véleménnyel, h szernitetek milyen irányba haladnak a szálak. ^^

Shina