(jav.: 2020)

Az összes állat figyelmesen követte minden mozdulatom. Átható csend ülte meg a levegőt, ahogy végigsétáltam. Láttam méretes juhászkutyákat kötésekkel és apró ölebeket, amik különböző műtétekből lábadoztak. Egy róka, tölcsérrel a fején önmagában egy ketrecben, egy bagoly és további állatok. A kifutó végében végre megpillantottam a fajtát, amit igazából kerestem. Pontosabban, nem kimondottam kerestem, de abban a pillanatban, ahogy megláttam, tudtam, hogy erre vártam, öntudatlanul is.

Két szürke farkas volt egymás melletti ketrecben a kert végében. De valami nem stimmelt. Ahogy közeledtem feléjük, valami megfogalmazhatatlan csalódást éreztem magamban. Nagyon gyengén, éppen, hogy csak, de valamit másnak vártam. Nem tudtam igazán megfogalmazni, mi másra számítottam volna. Talán a színük? Az a barnás szürke normálisnak számított farkasoknál.

A két állat nem zavartatta magát, mikor az összes kutya elhallgatott érkezésemre, viszont egyből felkapták a fejüket, ahogy a huzat miatt az ajtó bevágódott mögöttem. Odasétáltam a ketreceikhez. Mindkettő felállt. Hallottam Sam csöndes lépteit közvetlenül mögöttem.

- Meglőtték őket. Holmi ostoba hobby vadászok voltak, miközben a farkas veszélyeztetett. Még egy hétig itt tartjuk őket, aztán mehetnek vissza a vadonba.

Közelebb léptem a nagyobbik farkashoz. Okos szemei beszéltek hozzám. Letérdeltem a rácsok mellé és ő követte példám.

- Szia, nagyfiú - szóltam hozzá lágyan – Hogy van a vállad? Jobban érzed már magad?

A farkas felpillantott Sam-re és megcsóválta a farkát. Esküszöm, láttam, hogy mosolyog. Az az állat tudta, miért van itt és hogy a nagybátyám segít neki. Felnéztem rá én is és meglepődve tapasztaltam, hogy egy felvillanyozott mosollyal néz vissza rám. Egyenest a szemembe.

- Mit nézel? - kérdeztem tőle.

- Téged. Honnan tudtad, hogy a vállánál lőtték meg? Nem mondtam neked. És a seb is begyógyult már.

Rá kellett jönnöm, újra megtörtént. Tudtam valamit, amiről nem beszéltek nekem. És megint állatokkal kapcsolatban. Nem volt erőm magyarázatokat keresni. Sam-mel őszinte akartam lenni.

- Nem igazán... tudom honnan - álltam fel. Csak nem nevet ki, ugye? - Olyan, mintha hallottam volna valakit, hogy mondja. De ez nem teljesen igaz. Inkább éreztem. Éreztem, hogy ezt... mondja. – pillantottam a farkasra majd vissza Sam-re.

Ő csak állt ott és mosolygott, majd felém nyújtotta a kezét.

- Gyere, menjünk haza. Mondanom kell valamit, ami magyarázatot adhat erre.

Lefagytam. Sam most tulajdonképpen hitt nekem? Nem gondolta, hogy totál begolyóztam? Még csak nem is kuncogott. És ő egy olyan fickó volt mindig is, aki minden mondatomon és tettemen nevetett, mikor kicsi voltam. De most nyugodtnak tűnt és... boldognak? Hogyan?

Hazaúton volt időm bőven gondolkodni. Mégis mit akarhat mondani, ami a furcsa megtapasztalásaimra az állatokkal választ tud adni? Először az a kutya a vonaton, a madár reggelről, és most ez. Mikor hazaértünk, Sam nekiállt egy fenséges vacsora elkészítéséhez. Az illat önmagában lehetetlenné tette, hogy ellenálljak a késztetésnek. Muszáj elkapnom egy tálat. A legközelebbit, talán. Végül csak az üresek felé fordultam és nekiálltam megteríteni. De nem bírtam visszafogni magam.

- Na jól van, most akkor ünneplünk valamit, vagy mi a helyzet?

- Miről beszélsz? Tegnap egy akcióba futottam a piacon, nincs semmi.

- Pfff! Én meg ezt be is veszem. Ugyan már, miről van szó?

- Rendben. Elmondom, amíg eszünk.

Helyet foglaltam és rámeresztettem szemeimet, ezzel is nyilvánvalóvá téve számára, hogy nem engedek belőle. Hallani akartam a story-t.

- Tudod, régen itt éltetek mind. Konkrétan ebben a házban voltunk mind a négyen.

- Igen. Bár nem emlékszem rá. Apa szokta mesélni, hogy imádtam az erdőt és mindig ki akartam menni.

- Pontosan. De először, folyton eltévedtél. Állandóan. Folyamatos készenlétben kellett lennünk és fél szemünket rajtad tartanunk, mert egyszerűen elcsavarogtál.

- Oké, rendben. Köszi, hogy emlékeztetsz a rég elfeledett, cikis múltamra. Igazán nagyra értékelem. De mit segít ez nekem most?

- Egy nap, mikor mind itthon voltunk, vagy legalábbis azt hittük – kacsintott rám – a költözéseteket beszéltük, amit néhány hónappal később terveztetek megvalósítani. Borongós délután volt mire hazaértem munkából. Még az eső előtt. Később vettük csak észre, hogy eltűntél, már megint. Napi rutinná vált addigra. Három éves lehettél ekkor. Igazi kis felfedező. Végignéztünk minden szobát kényelmes tempóban, mire ráeszméltünk, hogy nem vagy a házban.

- Gondolom akkor az erdőben voltam.

- Igen, de te sosem álltál meg az első fánál. Pánikolva rohantunk ki, tudván, hogy mekkora vihar közeledett éppen. Jut eszembe, még mindig félsz a villámlástól?

- Még mindig nem kedvelem - az ki van zárva, hogy beismerjem. Tiszta gyerekes.

- Nos, akkoriban féltél tőle. Szóval rohantunk, hogy időben megtaláljunk. Most jön az érdekes rész, amiért is mondom ez most neked. Nem kellett keresnünk téged. Visszajöttél magad. De nem egyedül.

- Valaki megtalált és visszahozott – mondtam ki a logikus következtetést.

- Igen, valaki. Egy farkas.

- EGY MI?!

- Csak figyelj! Először, csak a farkast láttuk a kertben, egyedül. Egy hatalmas, fekete farkas volt. Lenyűgöző a maga nemében. Rögtön megálltunk. Nem volt még rá példa, hogy farkas ennyire kimerészkedjen az erdőből. Nem ekkora, nem ilyen közel az emberekhez. Aztán megláttunk téged, ahogy szorongattad az állat bundáját a kis kezeiddel, beletemetve az arcod a fekete szőrébe. A farkas eljött a kert feléig, úgy hogy te szinte hozzá voltál nőve az oldalához. Majd megbökdösött, mire te felnéztél és hozzánk szaladtál.

Jó ötlet volt, hogy ezt ülve hallgattam végig. Nem éreztem a lábaim. Kocsonya volt mindkettő. Az ötcsillagos menü az asztalon elvesztette csábító vonzását. Nem tudtam elhinni, amit hallottam.

- De ez még nem minden. Mikor odaértél hozzánk, azt mondtad 'visszahoztak ők'. De csak egy farkas volt ott. Úgy véltük ez csak gyerekszáj, nem kell neki különösebb jelentőséget tulajdonítani. Majd fogtad magad és visszaválaszoltál a farkas egy morgására, hogy 'rendben, megígérem'. Kérdeztük, ez mégis mi volt, és azt válaszoltad, a farkas mondta, ne mászkálj az erdőben, amikor az északi égen sötét felhők gyűlnek. Semmit se tudtál a meteorológiáról, vagy hogy az északról jövő felhőkben sok a csapadék és áradásokat okozhat a hegyekben. Nagyon meglepett ez az egész minket és a családi legendára emlékeztetett. Ha nem tudtad volna, olyanunk is van.

Már meg se tudtam szólalni.

- John, édesapád, biztos mesélt már neked a szürke szemszín előfordulásáról a családban.

- Igen. A legidősebb örökli, de a testvérei soha - féltem megkérdezni – Van valami, amit tudnom kéne még róla?

- Története van. Hallgasd csak. A legenda szerint, volt egy csapat fiatal, akik messze megelőzték saját korukat. Felfedezők voltak. Tudósok, akik a természettel kísérleteztek. Tudni akartak mindent, megérteni a törvényszerűségeket és uralni azokat. Kitágítani a határokat, melyeket az anyatermészet és a fizika szabott meg. Kudarcok, sikerek kísérték útjukat egyaránt. Egyike ezeknek a kísérleteknek vezetett a szem színének megváltozásához a csoport egyik tagjánál. Azóta öröklődik, mint már tudod. Bónuszként, van egy különleges tulajdonság is hozzá, ami csak ritkán jelenik meg a leszármazottak közt. Ez pedig: megérteni az állatok nyelvét.

Zsongott a fejem és a világ forgott velem. Ez kész őrület. Meg kellett kapaszkodnom a székemben, különben lefordultam volna róla. Feltartottam az egyik kezem, hogy megállítsam a beszédet egy percre.

- Ez most igaz? Vagy ez mind csak a legenda része?

- A szín eredete legenda. Nem vagyunk benne biztosak, hogyan történt. De a különleges tulajdonság igenis valós. Nyomon van követve a családi történelemben, bár sosem írták le konkrétan. Voltak a felmenőink közt olyanok, akik echte beszéltek az állatokkal. Sok nagy tettet vittek véghez. De nem minden szürke szemű volt erre képes. A legutóbbi öt generációval apád előtt élt. A nagyapánk nagyapjának apja.

Az apám nagyapjának, nagyapjának apja. Túl egyoldalúnak hangzott.

- Várj! Mind... pasi volt - néztem fel - Mivé tesz ez engem?

- Jól látod. Még sose volt nő a családban ezzel a színnel. Egyet leszámítva. A legendában szereplő személy. Annak a csoportnak az a bizonyos tagja. Ő volt az első és egyben az egyetlen nő, akinek a szemében a Hold fénye ragyogott.