(jav.: 2020)

Gyűlt a halhús a sziklán, míg a két óriás menet közben fogyasztotta saját adagját. Bernát valóban művészi hozzáértéssel kapkodta ki a halakat a vízből. Igazából meg kellett volna, hogy lepjen a mennyiségük. A méretükről nem is beszélve. De kevéssé tudtam most az ilyen részletekre koncentrálni. További két halat dobtak nekem, amiket az előzőhöz hasonló módon pucoltam le és készítettem el. Apró ágakat és száraz füvet kapartam elő néhány bokor alól. A bicskám markolatában egy rúd magnézium volt beépítve. Kivettem és a penge segítségével könnyedén csiholtam a szikrákat. Hamarosan a kihegyezett nyársaim végére tűzve sütöttem a haldarabokat a csinos kis tűz fölött. De már nem voltam éhes. Raul és Bernát az utolsó falatokon rágódott, míg én sápadtan szemléltem őket. Jóízűen ettek. Sokat ettek. Szemlátomást nem zavarta őket a nemrég többszörösen is lezajlott jelenet.

- Idegek acélból... - sóhajtottam, s közben a sült hús illata terjengett a levegőben.

A kis tábortüzem keltette füst miatt egyetlen madár se volt a közelben. A hús illata mégis hozzánk csalogatott néhány állatot. Róka, rágcsáló, netán valami görényféleség lehetett, de a bokrok kellően takarták, hogy ne ismerjem fel őket. Nem mertek közel jönni.

~ Édua, egyél! - Raul végzett és rosszallóan figyelte, hogy kerülöm még csak a látványát is a húsnak.

- Nem vagyok éhes - a gyomrom ebben a pillanatban jelezte, hogy dehogyisnem.

~ Dua... - Raul mögém sétált és hatalmas fejét a vállamra támasztva, hosszú orrával az arcomhoz dörgölőzött – Szükséged van rá. Annál is inkább, mert tegnap is alig ettél valamit – meggyűrt tekintettel, de szúró pillantást vetettem felé. Még, hogy alig! - Ez így van rendjén. A vadászat az élet természetes része. Azt meg nem várom meg, hogy tönkretedd az egészséged!

- Haaa... - sóhajtottam – Mondj egy indokot, ami használ is.

~ Én kérlek!

Felnéztem erre a kiismerhetetlen farkasra. Zavart, hogy képes volt olyan hangnemben beszélni, aminek valóban nem tudtam ellenállni. A történtek után! A komoly és parancsoló felszólítások után! Most könyörgő, szinte esdeklő hangon kért. Miért akar olyat tőlem, ami ennyire felkavart? Miért kért pont olyat, ami ennyire megrengetett? A puszta gondolat is sírásra fakasztott volna, hogy többé soha nem leszek képes húst enni. A kedvenc ételeim mind tartalmazták. Sam isteni steak-je... többet ne lennék képes enni belőle? Természetesen nem akartam ezt. Én nem akartam. Ő sem akarta...

Óvatosan a nyársak felé nyúltam. Megfogtam az egyiket. Megforgattam. Teljesen átsült. Lecsíptem egy darabot a puha, forró húsból és bekaptam. A látásom elhomályosult, ahogy rágtam. Képtelen voltam visszafogni a sírást. Kezeim újból remegni kezdtek, ahogy egy újabb falatért nyúltam. Az íz régi emlékeket idézett fel. Kempingezés Apával. Horgászás. Az első hal, amit én fogtam és sütöttem meg. Az első tábortűz melletti vacsora, amit egy hosszú nap után kimerülten fogyasztottunk el. Az a mennyei íz. A tűz melege. A ciripelő tücskök. Az a kedves emlék. Ez keveredett most a horror és szívszaggató tudattal, hogy ez innentől már csak így lesz. Immár zokogva tudatosult bennem, hogy én képtelen vagyok lemondani a húsról. Képtelen lennék a saját természetemnek ellent mondani. Képtelen lennék rá...

Raul végig mellettem volt és figyelt. Csendesen várták, míg legyűrtem a teljes halat és nem maradt más csak a nyárs, amin sült. Pillanatnyi megkönnyebbülést éreztem, hogy végre nincs a szemem előtt, de ez nem volt hosszú életű. A többi nyárs még fenyegetőn váratott magára.

- A többit... későbbre hagyom... - néztem reménykedve a farkasra, aki kifejezéstelen fejjel bámult.

~ Mmm. Eszel vagy téged esznek meg... - felelte és elkapta az egyiket, majd egy pillanat alatt felfalta. Kikerekedett szemekkel néztem - ... vagy a zsákmányodat.

Bernát nyúlt a másikért, de megrökönyödésem eddig tartott. Elhappoltam mielőtt még azt is elvették volna. Nem azért harcoltam önmagammal és a lelkiismeretemmel, hogy a szemem láttára elemésszék. Nem tetszett, amikor elvették azt, ami az enyém. Sose szerettem. Ez a dac adott most erőt, hogy lépni tudjak időben.

- Ezt már nem... - szorongattam a nyársat és Bernát szemébe néztem.

~ Helyes - dörmögte, majd lecammogott a vízhez inni.

~ Jobban teszed, ha azt is megeszed. Szükséged lesz az energiára – Raul szája szélét nyalta.

Energia. Azt tartottam a kezemben. Étel. Vagyis energia. Az étel életben tart. Érzelmeimet megacélozva vettem egy nagy levegőt és nekiláttam. A hús szinte elolvadt a számban, de a tudat nem távozott, hogy korábban ez még a vízben úszkált.

Némán figyeltem, ahogy Raul földet kapart a parázs maradványaira. Bernát nyugodtan hasalt és várta, hogy indulásra készek legyünk. Minden olyan szürreális volt. A lehető legtökéletesebb időjárásban, a szabadban, jóllakottan ücsörögtünk egy patak partján, de úgy éreztem, mintha épp a poklot jártam volna meg. Kis túlzással ugyan, de piszkosul elgyötörtnek éreztem magam. Ugyanakkor büszkén.

~ Kész. Indulás! – vakkantott Raul.

Nem tudtam, mit akartak, vagy merre mentünk, de egy automatikus mozdulattal elővettem a telefonom. 5%. Az nem sok. Mielőtt kihunyt volna belőle a szikra, még egy rövid SMS-t dobtam Sam-nek, hogy „Minden ok, majd jövök." És kifújt. A telefon újra használhatatlanná vált. De legalább már nem zavarta a fülemet a nagyon halk és éles sípolása.

Egy darabig csendben haladtunk a szokott csapásokon. Szükség volt rá, hiszen minden nesz jelzésként szolgált. Van-e a közelben ember vagy sem? Észak felé haladtunk, folyamatosan rejtve a fő turista útvonalaktól. Hamar kiértünk a védett zónából, így indokolt is volt az óvatosság. De a reggeli madárkórust semmi sem zavarta meg, míg én egyre csak a medálommal babráltam és a gondolataiba mélyedtem. Az aprólékos minta mégsem bizonyult annyira törékenynek, mint elsőre gondoltam. Minden díszítő elem masszívan rögzítve volt, de még maga a kristály is annyira erősnek tűnt a napfényben, hogy úgy gondoltam, még azt is kibírná, ha leejteném a sziklákra. A természetes fény megtört a szerkezetén és szivárvány ragyogott az alá tartott tenyeremben. Tökéletesen tiszta volt. Gyönyörűen tükrözte vagy éppen megtörte a rá eső fényt. Fém foglalata sem volt kevésbé lenyűgöző. A lánc sehol sem vékonyodott el az évek alatt. Nem kopott meg. Nem hordták volna? Még az első sem? Nem egy barátom mesélte, hogy a szülei arany nyaklánca elpattant, mert túlságosan elvékonyodott. Persze az arany volt, puha fém, és nem titokzatos anyagból készült, ismeretlen technológiával előállított ereklye. Ami mellesleg közel ezer éves. Feltartottam a fénybe. A kristály ragyogott a napon, de semmi szokatlan nem történt vele.

Egy idő után Raulék lelassítottak. Kissé nyíltabb terep állt előttünk, de a jelek szerint ember által érintetlen volt. Vajon mennyire messze lehetünk a városkától?

~ Édua! Figyelj! – Raul nem a mezőt nézte, hanem az eget, amit a fák alól kilesve jobban beláttunk. Egy fenséges sas körözött a magasban. Bizonyára ő is reggelijét fürkészte – Hívd ide – mondta a farkas.

- Miért?

~ Legutóbb az ő segítségét kértük, hogy nézzen utánad. Megbízható, öreg barátunk.

- Öreg? – csak nem ő is egy extrém állat matuzsálem?!

~ Igen – felelte nyugodtan – Idén tavasszal múlt 25 éves. Ritkaság számba megy, hogy ilyen szép kort megél egy hasonló madár.

- Oh... - azt hittem már...- Vagyis ő egy normális madár.

~ Hehe! Na igen! Nem olyan csodabogár, mint mi, igaz... - hogy pont ezt a kifejezést kellett neki használnia - ... de még így is különleges – játékossága visszatért szemeibe, úgy folytatta – 25 évvel ezelőtt, egy magára hagyott fészekben talált néhány tojást egy túrázó testvérpár. A három tojásból csak egy kelt ki. Ő volt az.

Felnéztem az égre. A sas lejjebb ereszkedett, nyilván észrevett valami zsákmánynak valót.

~ Édua. Az a testvérpár apád volt és a nagybátyád – az állam koppant és a következő pillanatban a sas a farkas hátába vágódott. A zuhanórepülés megtette a magáét, mert Raul ijedtében két méter magasra ugrott.

~ Reggelt, vén barátom! – vijjogott jókedvűen a szirti sas.

Gyönyörű példány volt. Tollai ragyogtak, csőre szépen ívelt és lábai erősen markolták a farkas bőrét. Raul bosszúsan fordult felé, de hangja jókedvű maradt.

~ Jó látni téged is, veréb! – majd orrával felém intett – Láttad már, de bemutatom...

~ Édua Graymont – vágott szavába a sas – A legifjabbik és egyben egy különleges. Örvendek. Felemelnéd a karod?

Ahogy megmozdultam, a sas elrugaszkodott Raul hátáról és felém röppent. Erős szárnycsapásokkal, nagy szelet kavarva érkezett a karomra, amit úgy szorított, hogy attól tartottam, menten keresztüldöfi félelmetes karmaival. Mestere volt saját fegyverei használatának és úgy rakosgatta ujjait, hogy karmaival körbe fogjon, ne pedig belém állítsa őket.

~ Mennyire hasonlítasz rá! – a madár izgága fejmozdulatokkal felém hajolt és értelmes szemeivel az arcomat fürkészte – És valóban értesz is. Kegyes volt a természet, hogy ezt is megélhettem.

- Én is örülök a találkozásnak – önkéntelenül is nyúltam, hogy megsimogassam a csőrét, mire a sas kitárta szárnyait és lehajtotta a fejét. Hagyta... hogy finoman megsimogassam!

~ Még a mozdulata is ugyanaz – borzolta fel tollait, majd rendezte őket helyükre – Milyen rég is volt már.

~ Na te veréb, elég legyen az ábrándozásból. Ha már ilyen drámai belépőt választottál, akkor akár segíthetnél nekünk megint – Rault szemlátomást zavarta a hatalmas madár hozzám dörgölőzése és gyorsan a lényegre tért. Bár lehet, csak a büszkesége sérült, hogy a frászt hozták rá.

~ Türelmetlen. Mi ütött beléd, hogy ilyen türelmetlen vagy a napokban? Az erdő nevetne, ha megtudná, hogy te vagy az idősebb. De várj... hallod ezt a kacagást? Már tudja is! – a sas hangosan nevetett saját viccén és közben a fejét rázta. Raul fél fülét hátra lapítva várt – Nyújtsd ki a karod! – fordult felém a madár. Úgy tettem, mire az oldalazva a vállamra sétált. Megkönnyebbülve engedtem le a kezem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen súlya lehet egy sasnak. – És mit szeretnél kérni?

~ Az éles látásod jól jönne most.

~ Azt meghiszem. De ma még nem volt sikeres vadászatom, így nem tudom képes lennék-e neked bármit is megtalálni.

Növekvő kíváncsisággal figyeltem a madár drámai előadását. Egyre kevésbé tudtam visszafogni a vigyorgás látva, hogyan szórakozik Raullal. Mintha nem félte volna az „erdő mestereit". Egész biztosan nem félt tőlük. Raul bólintott Bernátnak, aki előrelépett és egy eddig a szájában elrejtett halat dobott a földre. Szóval ezért nem szólalt meg.

~ Hmm. Áldozatotok elfogadva. Miről lenne szó?

***

Halli,

Ne aggódjatok, most hamarabb hozom  a következő részt. Addig is: Ki hogyan képzelte el a horgászós vagy a sas-lecsapós jelenetet? Aki tudja, linkeljen be nekem kommentben egy-egy képet, esetleg saját skiccet, mert nagyon kíváncsi vagyok rájuk. Pár hónapja kaptam hasonlókat és elfilóztam a gondolattal. Ha benne vagytok, kitennék pár képet, kinek melyik a kedvenc jelenete eddig. (Csak saját rajz, szerkesztés érvényes.) Számítok rátok! ^^

Shina