(jav.: 2020)

Hunyorogva forgattam a szemem előtt a medált próbálva bárminemű, eddig észre nem vett részletet felfedezni, de hiába. Így is büszke lehettem volna magamra, amiért egyáltalán láttam, mi van a kezemben a barlang teljes sötétségében. Arról nem is beszélve, hogy kint éjszaka volt, teljes feketeség és az ég természetes világítótesteit is felhő takarta. Ami gyéren beszűrődött hozzánk a réseken az csak a város fényeinek töredéke lehetett, mit a felhők tükröztek vissza, vagy a csoda, mert kit akarok átverni?! Az erdőben voltunk, egy barlangban! Éjjel! Hogyan láthattam volna bármit is? Márpedig halvány derengés igen is volt. Csak nem tudtam, honnan.

Raul nagyot ásított és az oldalára hemperedett. Bernát feltápászkodott és valahogy ő is helyet foglalt a párkányon. Meglepően sok hely maradt még így is, hogy a két állat kiterülve tespedt mellettem. Figyelve, ahogy mindketten krónikus ásítozási rohamot kapnak, bosszankodva ugyan, de elfogadtam a tényt, hogy ma már nem nagyon kapok több információt tőlük. De mégis. Hogy a francba képesek pont most aludni?! Mikor végre, VÉGRE tudunk beszélni a lényeges dolgokról!!! Mióta emésztenek a gondolatok, amikkel nem tudtam ezidáig mit kezdeni! Végre itt van az a két személy, akikről csak reméltem, hogy hátha... hogy talán valami csoda folytán tudni fognak válaszolni. Erre kiderül, hogy valóban tudnak! DE NEM! Nekik fellőtték a pizsamát és pont MOST kell fáradnak lenniük! Puffogásom leplezve bemásztam kettejük közé a pokrócokra. Hátammal Bernátnak dőlve, lábamat Raulon nyugtázva betakaróztam, de nem jött álom a szememre. Két perc múlva, minthogy nem lassult légzésem és még mindig a gerincén egyensúlyoztam lábaim cipőstül, Raul felemelte fejét. Nem szólt először semmit, de a mozgásából éreztem, hogy hol a lábamra néz a hátán, hol meg rám.

- Kényelmes – volt a válaszom.

~ Veszem észre – jött a reakció majd felállt.

- Ah! – sarkaim fájdalmasan koppantak a talajon, majd időt sem hagyva, hogy reagáljak, a nagy farkas nemes egyszerűséggel rám feküdt. A lábaimra! Mozdulni sem tudtam súlya alatt. – Hé!

~ Bajod? – hangja fáradt volt, de piszkálódásra kész.

- Nem válaszoltál a kérdésemre – fontam keresztbe karjaim.

~ Hmm... Majd holnap – azzal visszafeküdt és horkolást mímelt. Ezt nem hiszem el! Már azon voltam, hogy a fülébe fújok, valahogy kétrét görnyedve, mikor folytatta – Sokkal érdekesebb lesz látnod holnap este, minthogy most magyarázgassam. Hidd el, kölyök! Egyébként meg... ahh ... - ásított - ... egy nap ide vagy oda, nem mindegy?

A szavam is elállt. Nem! Nagyon nem mindegy! Hogy is lehetne minde... Ah... Ja, hogy ezer évhez képest. Ja persze, olyan szemszögből valóban mindegy. Csendben visszadőltem kényelmes és, ami fontosabb, fűtött párnámra. De mondd, miért, ó miért ilyen nehéz vitát nyerni ez ellen a makacs farkas ellen!

Az éjjeli nyugalomban csak a tücskök ciripelése hallatszott be. Ahogy durcásságom lassan elült, úgy élesedtek érzékeim. Már hallottam a barlangi patak csobogását is a sötét alagút kanyarjain túl. Az erdő motoszkálása, mintha egy ajtó mögül szűrődne át, de tisztán kivehetően szólt. Bernát szívének hangos dörömbölése fejem alatt egyértelműen jelezte, ő még nem alszik. Ahogy Raul sem. Az okos. A lábamon fekve minden lélegzetvételét éreztem. Ha őket is ennyire izgatta ez a téma, hogy még fáradtságuk ellenére is éberek maradtak, miért erőltették a takarodót? Persze oké, éjjel van és ki tudja, mit terveztek holnapra, de ha már így alakult, nem mindegy?

Sóhajtottam egyet, majd hirtelen kirázott a hideg. Észre sem vettem és a levegő közben rendesen lehűlt, míg én még mindig a délutáni meleghez voltam öltözve. Egy póló és egy lenge nadrág volt össz' védelmem a hideg ellen. A karomat dörzsölgettem, mikor Bernát váratlanul az oldalára dőlt engem pedig magával vonva közelebb húzott. Vele szinkronban állt fel Raul is a lábamról és dobott rám plusz egy takarót a sarokból, majd visszafeküdt mellém. Így jelen pillanatban a medve egyik mellső lába volt a párnám, míg a másikkal maga mellett tartott, hogy hátam folyamatosan melegben legyen. Közben a farkas is akcióba lépett és teljes hosszában nekem dőlt, hogy ő meg a másik oldalról melegítsen. Halkan kuncogtam, mivel a két 38 °C fokos állat közvetlen közelében már csöppet sem fáztam.

- Köszönöm – suttogtam, mire mindketten egy elismerő morrantással válaszoltak. El sem tudtam volna képzelni ennél lehetetlenebb pozíciót, mint két kolosszális vadállat közé beszendvicselődni, de ennél jobb megoldással magam sem rukkoltam volna elő.

Mielőtt észre vehettem volna, elnyomott az álom és csak másnap reggel, a korai madárcsicsergésre ébredtem fel. Ahogy elaludtunk, úgy is ébredtünk. Egymás mellett. Bernát engem ölelt, én Rault, Raul meg egy plédet gyűrt maga alá. Ennyire nem lehetünk egyformák!

- Pfff! – nevetve ültem fel és néztem körbe. A két állat már ébren volt, de nem mozdult, míg én aludtam. Most viszont felpattantak és a hajnali csípős levegő hirtelen csapott meg. Fejemre húztam az összes lehetséges takarót és labdává gömbölyödtem alattuk.

~ Hmm – ez a morgás nem sok jót sejtet. Vajon mit...

Mielőtt a gondolat végére értem volna már éreztem, ahogy valaki egy nagyot taszít rajtam és én bukfencezve gurultam arrébb. Két másik valami elkapott, mint kiderült Bernát mancsai, és két oldalra himbálgatva labdázott velem tovább.

- Hé! Állj! – mire kicsomagoltam magam a pokrócok rengetegéből, kellően elszédültem és a két melák kuncogó morgása minden irányból szállt.

~ Reggelt, Pöttömke! – lapogatta meg hátamat Bernát.

- Argh! Nektek is – forgott velem a világ, de korgó gyomrom ráébresztett egy fontosabb témára. Kaja! Bármily fenséges is volt a múlt esti alma, azért valljuk be, nem volt tartalmas. Ezzel egyet értve úgy döntöttünk, hogy a legmegfelelőbb reggeli néhány frissen fogott hal lenne és nekem a puszta gondolattól is összefutott a nyál a számban.

Az estéhez hasonló felállásban hagytuk el a barlangot, én Bernát hátán, és érkeztünk el egy sebes patakhoz, ami még a hegy védett részéhez tartozott. Egy kisebb zúgósorozat tetején álltunk meg, ahonnan szép kilátás nyílt a patak alsóbb szakaszára. Köd szállingózott a víz felett és szétszórtan csobbanás hallatszott, ahogy a felszín közelébe merészkedő rovarokért kiugrottak a halak. Itt-ott már a nap sugarai is látszódtak a fák lombjaiban, ahogy lassan előbújt a távoli hegyek takarásából.

- Fiúk! Csak most jöttem rá, de... én bot nélkül nem fogok tudni halászni, sem horgászni – mondtam, mikor végre leesett a tantusz, hogy én ebben nem fogok tudni nagyon részt venni.

~ Oh, dehogynem! – lépett hozzám gonosz vigyorral a képén Raul.

- NEM! – kiáltottam ijedten, mire megtorpant. Heh, hála ennek a fura szemnek, mert ez a nagyokos állat képes lett volna tényleg bedobni a vízbe – Az elkészítésben viszont tudok segíteni, ha... egyáltalán szükségetek van rá.

Raul és Bernát egyszerre fordította oldalt a fejét, ahogy nem értették, mit akartam ezzel, én meg kis híján homlokon csaptam magam.

~ Azt meghagyjuk neked, Dua – mosolyodott el a farkas, majd Bernátra nézett – Ideje a művészt munka közben látni.

Bernát eleget téve a kérésnek, színpadiasan elfoglalta helyét a patak kellős közepén, pont a legfelső vízesés szélén és a zuhatagba bámult. Feszült figyelemmel kísértem minden mozdulatát és vártam a fejleményeket. Néma percek teltek el a zubogó víz hangja mellett, de Bernát ide-oda cikázó szemén kívül semmi mozgást nem láttam. Már azon voltam, hogy szólok neki, de inkább mégse tettem. Tudtam, a csend most nagyon fontos, de... meddig várunk még? A következő pillanatban Bernát mancsa villámgyorsan lecsapott és a vízből egy csillogó hal repült felénk. Raul megelőzött. Röptében elkapta és két harapás után már el is tüntette gyomrában a zsákmányt.

- Hogy az a! - csak pislogni tudtam ezen a gyorsaságon és pontos összjátékon.

~ A következő neked megy, Pöttömke! Figyelj!

Bernát dörmögése a víz csobogásán is túltett. Nem kellett hozzá sok idő és már röpült is a következő hal felénk. Egy igazán nagy példány. Még a kezemhez sem ért, de tudtam, egy ilyen erősen ficánkoló hal pillanatokon belül kicsúszna a kezeim közül, főleg, hogy karmom sincs. Hirtelen ötlettől vezéreltetve az érkező halat egy mozdulattal továbbhajítottam a part bozótosába.

~ Édua, kapd el! Még visszaugrál a vízbe! - Raul figyelmeztetése nem volt alaptalan. A hal vízi életmódját meghazudtoló módon ugrált a parton egyenesen vissza a patak felé. Rávetettem magam, két kézzel megmarkolva, mire az még vadabb csapkodásba kezdett. De ezúttal biztosan tartottam. Nem menekült.

~ ... ah... víz... a! Ne...!

Ledermedtem. A kezem remegni kezdett. Nem lehet! Csak ezt ne!

~ a... ah... vízbe... a...!

Érteni az állatok nyelvét annyit tesz, érteni minden állat nyelvét. Tényleg... minden... állatét. Megkövülve meredtem a kezemben egyre kevésbé vergődő hal szemébe, ahogy az segélykérőn, könyörgőn tátogott az életéért. Nem tudtam megmozdulni. A döbbenet, hogy én őt korábban meg akartam enni, hogy ezentúl valóban, még az ételnek szánt állatok szavát is érteni fogom, olyan erővel ütött mellbe, hogy levegőt se tudtam venni. Iszonyat futott át az agyamon. Mi több, még a kannibalizmus gondolata is felmerült, bár az teljességgel irreális volt.

Egy hátborzongató, roppanó hang rántott ki dermedtségemből. Az eddig csapkodó hal most élettelenül és fej nélkül hevert a kezemben! Riadtan dobtam el a testet.

~ Vedd föl!

Raul állt mellettem. Tekintete komoly volt, egyenesen parancsoló. Fehér agyarai közül a hal feje kandikált ki egy pillanatra, majd szörnyű roppantást követően eltűnt a gyomrában.

~ Édua! Vedd föl! - szólt újra, mire összerezzentem.

Tudtam, miért mondja. Tudtam. Muszáj volt. Mégis! Arcom falfehér lehetett, ahogy visszafordultam a földön heverő haldarabhoz. Hús, ez csak hús, gondolj erre! Az ájulás kerülgetett. Mély levegő, nagyot, szívd be mélyen, és most fújd ki! Csináld már! Mozdulj! Lépj! Ne légy nyámnyila! A kezem remegett. Erős vagy! Meg tudod tenni! Mindenre képes vagy! Bármire képes vagy! Bátor vagy! Hisz' nem először csinálod... Ez ugyanaz, mint eddig bármikor. Ez csak hal. Hús. Étel. És te éhes vagy. Ez természetes. Teljesen... természetes.

Felvettem a földről. Kezem már nem remegett. Már nem menekültem. Biztos kézzel tartottam a halat és fordultam a farkas felé, aki fájdalmas elismeréssel bólintott. Tudtam, ez a lépés többet jelentett, mint holmi döglött jószág felvétele a földről. Éreztem, ahogy egy darabka letört belőlem, és már nem lehet visszaragasztani. Döntöttem.

- Készítsd elő! - mondta.

Emelkedő pulzussal vettem elő a bicskámat. A víz fölött lepucoltam a pikkelyeket, felvágtam és kibeleztem. Mire végeztem, a kezemben nem volt már más, csak egy sütéshez előkészített húsdarab. Bernát a patakból figyelt végig, míg Raul mellettem állt.

~ Jól csináltad. Erős vagy - a fekete farkas ragyogó borostyán szeme vígasztalásomra sietett.

- Ti is... - nyeltem vissza egy néma könnyet – Ti is értitek, amit az elejtett zsákmány mond? - de a könnycsepp csak kicsordult.

~ Igen. Ez a természet rendje. Bár mind állatok vagyunk... de ragadozók is egyben. Erősebbek, de nem feltétlen fizikailag. Ezt el kell viselni, mert vagy te eszel...

- Vagy téged esznek meg. A vadon törvénye.

~ Nem csak a vadoné. Az emberek világa is ugyanez. Mindig is ez volt - a farkas egy könnyedt nyalintással lekapta a könnycseppet arcomról – Erős vagy. Higgy nekem!

Próbáltam elhinni, amit mond, de egyáltalán nem úgy éreztem. A halhúst letettem egy lapos sziklára és lemostam a kezem. Nem volt szokatlan a vér látványa. Máskor is pucoltam már halat. Nem csak halat. Sokszor segítettem a konyhában Anyunak. Hozzá voltam szokva. Én hozzá vagyok szokva ehhez...

~ Srácok, egy darab kevés lesz még Éduának is. Fogok még egy párat, úgyhogy készüljetek. Édua! Mehet?

- ... Mehet – válaszoltam magabiztosan, majd Raul fülébe súgtam – Raul... a többinek is harapd le a fejét... én... még képtelen lennék rá, hogy...

~ Egyelőre – bólintott megértőn, majd mindketten beálltunk, hogy a következő felénk repülő zsákmányt is biztosan elkapjuk.

***

Halli,

Ahogy ígértem. És most... lehet elmerengeni a fejleményeken. Upsz? Ki emlékszik még a spoiler-re egy réges-régi kihívásból? ;) 

Shina