(jav.: 2020)

Az ígért meglepetés: Dupla feltöltés! ;) 

***

A nagy, világító élőlényekkel teli üreg végéből egy újabb járat eredt. Azon haladtunk tovább. Most is Bernát ment elől. Akarva-akaratlan is elgondolkodtam, hogyan lehetnek ilyen hosszú és ilyen széles járatok egy hegy belsejében, hogy egy túl méretes medve is kényelmesen elfér benne.

- Melyik hegy ez egyáltalán?

~ Hogy? Azt hittem, tudod - Bernát hátranézett – Ez az Ezüst Csúcs. Ha jól tudom, így hívjátok.

- Hogyan?! De hát nem is voltunk a közelében, amikor a barlangba mentünk.

~ Megeshet - kapcsolódott be Raul – De gondolj bele, mióta vagyunk föld alatt?

Elgondolkodtam és be kellett ismernem, már rég elvesztettem az időérzékem. Fogalmam se volt mióta voltunk itt bent, még kevésbé, hogy mekkora távot tettünk meg. Visszafordultam a folyosószerű képződményben, aminek a falát folyamatosan borította a ragyogó, barlangi növény és meglepődve konstatáltam, hogy már nem is látom a nagy üreget a végén. Olyan messze volt, hogy már rég eltűnt a szemem elől.

~ Ebben a hegyben sok járat van, bár legtöbbjük keskenyebb ennél és nem tudunk keresztül préselődni rajta.

- Ha ennyi üreg van itt, nem nagyobb az omlásveszély? Mármint, tiszta lyuk a hegy, nem?

~ Heh! Bár üreges, mégis elég masszívan áll már régóta - Raul hangjából éreztem, hogy mosolyog a kérdésemen – Még nem láttam, hogy beszakadt volna bármelyik járata is.

Vagyis mióta ő él és itt volt, még nem látta, hogy bármelyik járat beomlott volna. Az elmúlt... sok száz évben itt nem volt baleset. Még állatokkal sem ezek szerint. Egy hegy, ami legalább annyira rejtélyes, mint néhány különleges lakója.

- És mióta tudtok erről a barlangról? Hogy kerültetek ide és egyáltalán hova megyünk?

~ Egy kényelmesebb helyre, mint az a faház lenne a hegy oldalában. Ráadásul itt még az a hájpacni is elfér – intett orrával az elől haladó medve felé.

~ Hallottam! - jött az azonnali válasz.

~ Múltkor zokon vette, hogy nem tudott velünk maradni és a szabad ég alatt sem lenne most ajánlatos aludni. Le fog hűlni a levegő pár napra, ami neked nem tenne jót.

- Értem... és meddig megyünk még?

~ Hmm, még egy olyan órát ebben a tempóban. Kivéve, ha gyorsítunk.

- Oh... - eszembe jutott valami. Felnéztem Bernátra, majd vissza Raulra és elvigyorodtam – Vagy lehetne akár ez is! - és nekifutásból felugrottam a falból kiálló bütyökre, onnan meg egyenesen Bernát hátára. Elhasalva ugyan, de biztos pózban érkeztem meg és nevettem a meglepett állatokon – Nos?

Jókedvűen és innentől könnyedt ügetésben folytattuk az utat. Nem volt nehéz fent maradnom a medve hátán, hiszen vastag bundájába bárhol bele tudtam kapaszkodni. A járat, hol elsötétült, hol újra felderengett az elvétve található furcsa, barlangi növények fényétől függően. Egy idő után ismerős illat csapta meg az orromat. Friss levegő, növények, édes virágillat és valami ínycsiklandó is. Gyümölcs! Ráadásul finom édes! Egyre erősebb lett az illat és észrevettem, hogy egyre több repedés és apró járat vezet közvetlenül a felszínre. Közel voltunk a végéhez. Vagy legalábbis a külvilághoz ezen a szakaszon. Valahol még a levegő mozgását is éreztem, ahogy huzatként áthaladt egy résen. A járat újra kiszélesedett és a menet megállt. Halvány kinti fény derengett be egy kellően széles járaton, amin még én is átférnék könnyedén. A növények illata itt volt a legtisztábban kivehető. Valahol még friss víz illata is áramlott be. Folyóvíz volt odakint és csodás flóra.

Bernát leengedett és meg alaposabban szemügyre vettem a terepet. Finom szemcsés homok, amit valószínűleg a szél és víz hordott be az évek során, de mindenesetre szárazan borította a talajt. Tehát ez a hely nem ázott be és nem ömlött ide semmilyen, hegy belsejéből eredő forrás sem. Ez jó.

~ Megjöttünk. Itt töltjük az éjszakát - Bernát kijelentésére még egyszer körbenéztem és egy totálisan nem várt dolgot pillantottam meg egy magasabban elhelyezkedő kőpárkányon. Egy ágyat! Egy szedett-vetett, rongyokból és pokrócokból gondosan összehordott ágyat. Nagy halomban! Nem is volt olyan kicsi az a párkány! Ha nagyon akartuk, akár mind a hárman elfértünk volna rajta. Vigyorogva borultam a barátaimra.

- Ezt egész biztosan ti csináltátok! Köszönöm! - mindkettő kapott egy-egy puszit majd felmásztam a természetes lépcsőt formáló köveken.

~ Szerinted?

~ Mindjárt meglátjuk.

Hallottam, ahogy a két állat összesúgott, így kíváncsian néztem végig a takarók kupacán. Mit is kéne észrevennem? Bár kevés fény szűrődött be, ahhoz mégis elég volt, hogy kivegyem még a pokrócok mintáját is. Száraz, fűszerű növény volt a sziklán szétterítve, rajta néhány kiterített, durvább pokróc és azokon a buggyosan elrendezett takarók maradéka. A fal tövében volt néhány még összehajtott állapotban is. Vajon honnan nyúltak le ennyi mindent és tudtak ilyen rendben elhozni? Végighúztam a kezem a gyűrődések mentén. Kellemesen puha volt tapintásra. Ez remek. Nem kellett szúrós fekhely miatt aggódnom az este. Elhasaltam a kezdetleges ágyban és végiggurultam rajta. Egyértelműen érződött rajta Raul és Bernát illata, bár meglepő módon nem volt tele szőrrel, mint ahogy azt az ember várná. A barátaim kisállatainak a fekhelye mondjuk mindig hemzsegett a kutya- meg macskaszőrtől, hiába porszívózták naponta. Talán csak néha jöttek ide. Mégis csak elég macerás végigjönni azon a hosszú járaton. Egy egész hegyet kerültünk meg hozzá, alulról. A kiterített pokrócokon látszott, hogy gondosan voltak a helyükre igazítva, semmi gyűrődés vagy szakadás nem látszott rajtuk. Szép teljesítmény. Főleg, hogy ezt mind karmokkal és fogakkal rakták össze és rendezték el. Még mindig hason fekve visszafordultam a melákokhoz és a párkány szélén könyökölve néztem rájuk.

- Szóval, mit csinálunk itt estig?

~ Tehát még nem - mormogta Raul.

~ Még nem - súgta vissza a medve, bár tisztán értettem minden szavukat. A következő pillanatban megkordult a gyomrom, ráadásul jó hangosan.

- Mi lenne ha ennénk valamit? - vigyorogtam, de nagyon is zavart, hogy csak így elbeszéltek mellettem.

~ Persze, kölyök! Gyere! - Raul vezénylésére lemásztam és a nagy üreg egyik sarka felé indultunk. Valami fény szűrődött be és nemsoká rájöttem, egy nagyobb kijárat volt előttünk. A méretes farkas könnyedén kifért rajta, hála ruganyosságának, de Bernát már nem tudott volna jönni velünk – Hozunk neked is valamit - kiáltott hátra Raul.

- Szóval... hogy is találtatok erre a barlangra? - kérdeztem, míg a szemem dörzsölgettem, hogy visszaszokjak a kinti világossághoz, hiába is volt az már csak a késő esti szürkület.

~ Egy éjjel bementünk az eső elől, de kifele már nem volt kérdés, hogy nem férünk ki. Így egy egész napos próbálkozás után feladtuk és másik útvonalat kerestünk. Most azon mentünk be.

- Te jó ég! Csak úgy nekivágtatok a sötét barlangrendszernek?! - majdnem megkérdeztem, miért nem hívtak inkább segítséget. Ostoba! Azért, mert állatok! Hogyan tehették volna.

~ Nem volt más választásunk. Vagy nekivágunk, vagy ott maradunk egy időre... egy jó hosszú időre - Raul tekintetéből olvasni lehetett, ahogy visszaemlékezett. Nem ez volt a legkellemesebb emléke, ahogy elnéztem. Nem lehetett könnyű.

- Mennyi idő alatt jutottatok ki?

~ Hm? Még aznap este kint voltunk - a fejemet elnézve inkább elmagyarázta – Bemásztunk egy este és csak másnap jöttünk rá, hogy nem fogunk kiférni. Bár egész nap próbálkoztunk, akár kiásni magunkat, nem sikerült. Aztán megelégeltük és elindultunk a másik irányba. Még aznap este elértük a túlsó felét.

Az ilyen helyzetre mondják, hogy az illető vakmerő és felelőtlen. De ugyanilyenkor tudják hozzátenni, hogy nagyon bátor tett volt. Bár ezt a két melákot elnézve, nem tudtam volna elképzelni őket betojva és remegve állni a helyzet előtt. Nem illett hozzájuk az anyátlan szerep.

~ Itt is vagyunk - Raul megállt egy furcsán ismerős tisztás mellett, ahol az édes gyümölcsillat a legerősebb volt.

- Ilyen nincs! - kisétáltam a tágas térre és egy teljes perc kellett hozzá, hogy felfogjam, a gyümölcsös kertben voltunk. Abban a kertben, amit napokkal korábban Danielék mutattak, mint a rejtélyvadászatuk első példája.

~ Nálad van a bicskád?

- Persze - mindig volt nálam egy kés, mióta ideköltöztem. Ezt még Apa szokásai közül vettem át. Mindig mondogatta, hogy kirándulni csakis bicskával lehet. Én meg elhittem. Legutóbbi túráimon is mindig a nadrágom szélére akasztottam.

~ Pakold tele a zsebeidet és a kezed.

- És te? - a farkas rám nézett.

~ Ha úgy vesszük néhányat én is tudok hozni... ha nem zavar, hogy nyálas lesz egy csöppet – mondta, majd megmutatta nyáltól túltengő száját.

- Jól van, hagyjuk. Majd hozom én – fintorogtam hülye viccén.

A bicskával gyorsan össze tudtam szedni a korán beérő, édes almákat és mire teljesen besötétedett már visszafelé egyensúlyoztam a fák között. A barlang résén keresztül egy hatalmas, barna fej kandikált ki és szimatolt az éjszakába.

- Pff! Micimackó beszorult, hahaha! - nem bírtam megállni a helyzet komikusságát és kuncogva másztunk vissza az üregbe.

Ahhoz képest, hogy két ragadozó állatról volt szó, mégis tetemes mennyiséget fogyasztottak el mindketten a gyümölcsökből. A csutkák csak gyűltek a sarokban, amik többnyire tőlem eredtek, mivel a melákok mindenestül küldték be az érett szemeket. Mire jóllaktunk, a teljes hozott kupac elfogyott. Bernát a mancsát nyalogatta, Raul meg a szája szélét. Nem csak nekem ízlett ezek szerint. De most, hogy itt az ideje nyugovóra térni, rájöttem, még mindig nem kerültem közelebb a kérdéseim feltevéséhez. De ők sem említették még, miért is hoztak el. Későre járt már és valóban jól is esett volna egy szunya. Előkaptam a telefonom, hogy lecsekkoljam az időt gyorsan. Hiba volt. Egy barlangban voltunk a minimálisan beszűrődő éjszakai fények mellett, ami miatt a szemem a maxon szuperált, hogy lássak is valamit. Én agyas meg... kis híján kiégettem a retinámat. Embert nem láttál még olyan gyorsan telefont elhajítani, mint engem abban a pillanatban.

- Ah! Okos... - bár nem láttam semmit, tapogatózva elindultam felé, hogy összeszedjem a ketyerét.

~ Ezt keresed? - Raul megelőzött és a szájában a telefonommal felém világított. Mintha direkt nyomta volna a szemem elé a fényes képernyőt. Az anyádat!

- Kösz! Most már számomra is 'vak'sötét van - elvettem a telefont és az ágy felé fordítottam, zseblámpaként. De hiába, még mindig szikrázott a szemem. Értelmetlen lett volna vele bármi további próbálkozásom, így eltettem.

~ Bernát! Kapd el! - hallottam egy vakkantást és a következő pillanatban a levegőben voltam.

~ Megvan! - két szőrös kar, mint erős faágak kaptak el, majd megpördítettek és a fején egyensúlyozva velem fellépett, gondolom, a párkányra, mert következőnek a takarók rengetegébe pottyantam – És a kölyök alváshoz kész.

Teljesen meredten, zakatoló szívvel és adrenalinnal a plafonon feküdtem és markoltam a talajt alattam, míg a világ abba nem hagyta a bukfencezést. Pulzusom a fülemben lüktetett és lassan visszatért éles látásom is.

~ Mondtam, hogy óvatos legyél! Most elrontottad - hallatszott egy halk nyüszítés és két orr kúszott a látóterembe, ahogy megálltak mellettem. Abban a pillanatban karjaim kilőttek, mint nyílvesszők és vasmarokként szorítottak rá a két állat hosszú pofájára. Nyikkanni nem tudtak.

- Ezt. Még. Egyszer. Ne! - felhúztam magam, hogy a szemükbe nézve mondhassam ezt és láttam, ahogy a saját világító szemem tükröződik vissza mindkettejükről.

~ Rendben.

~ Értem – nyögték egyszerre, mire elégedetten engedtem el a fejüket. A két állat egy pillanatig még dermedten figyelt, majd mint akik elbambultak volna, megrázták magukat és egymásra néztek.

~ Ez rajtunk is működik, a nemjóját.

~ Ez eddig sem volt kérdés - Raul hangja furcsán halk volt – Neked is nyugtalanító érzésed támadt, Nagyfiú?

~ És egyben nosztalgikus is - Bernát hangja remegett. Végre leesett, miről beszélnek és gonosz vigyorral a képemen kérdeztem.

- Ki volt az, aki legutóbb képes volt titeket helyre rakni?

~ Alexia!

~ Alexia! - vágták rá egyszerre.

***

Halli,

Az ígér meglepetés! ^^ Mondjátok, hogy nem csak én röhögtem a jeleneten! XD Véleményt kérek!!! ^^

Shina