(jav.: 2020)

- Végre a saját lábamon! – Raul leengedett, mintha csak megfeledkezett volna róla, hogy eddig a föld fölött lógatott - Mire értetted, hogy Sam tudja?

~ A nevemre emlékezett vissza.

- De hát... nem tudja a neved. Még nem is mondtam neki.

~ Mostanában lehet. De mikor akkora voltál, mint a mancsom ni... - közben mellső lábát felemelte - mindig úgy rohantál az erdőbe, hogy „Laul, Laul" – a farkas fogait kivillantva mosolygott – Igazi nyelvzseni voltál! Ha ha!

- Igazán köszönöm – fontam keresztbe karjaimat – Egy alig 3 éves gyereket nem nehéz túlszárnyalni.

~ A-a! Még nem voltál annyi. Max kettő – a hatalmas állat hozzám dörgölte bundás nyakát és az ösvény felé intett.

A kitaposott út kellően széles volt így egymás mellett tudtunk haladni. Fekete, dús bundája folyamatosan csiklandozta karomat én meg önkéntelenül is csodáltam, ahogy léptei nyomán az végighullámzott a vállain és hátán. Az a fajta látvány volt, aminek nem lehetett ellenállni. Egy pillanattal később már a kezemet simítottam végig a nyakán, amitől az állat nagyokat pislogva rám nézett, de utána rögtön nekem dőlt, hogy folytassam nyugodtan. Milyen különös egy állat! Újra és újra rácsodálkoztam, ahogy reakciói mennyire ellent mondanak egy egyszerű állat viselkedésének.

- Örülök, hogy újra itt vagy.

A farkas felnézett és alig észrevehetően bólintott.

~ Na gyere. Bernáttal van egy-két dolog, amit elmondanánk, mert, ahogy hallom, szeretsz kalandokba keveredni.

- Hát én... - próbáltam hirtelen védekezni.

~ Vagy tévednék? – billentette meg fejét.

- ... nem... – nem tagadhattam, mert végül is szó, ami szó a bandával sosem unatkoztam. Viszont Raul csak egyféle módon "hallhatott" felőle és a "kalandjaim" felől, amíg távol volt – Madár megfigyelők?

Raul elvigyorodott kérdésemre és elismerően horkantott.

~ Gyere, mássz fel a hátamra! Úgy gyorsabban odaérünk.

- De hova? – nagy nehezem felkapaszkodtam majd, mint a villám lőtt ki a megtermett állat velem a hátán.

Nem tudtam figyelni, merre haladunk, mert az arcomat a bundájába temettem, hogy védjem a felcsapódó ágaktól. Egyszer kíséreltem meg, hogy kilesek és csak a gyors egymásutánban elszáguldó fákat és bokrokat láttam körülöttünk. Te jó ég! A múltkori kis versenyünk során nem volt ilyen gyors. Hogy képes ekkora sebességre? Még erősebben rászorítottam a bundájára, amire válaszként lassított a tempón. Hogy az a! Még azt is figyelte, bírom-e tartani magam?

Egyre több ág karistolta az oldalamat, ahogy egyre szűkebb ösvényeket választott. Rájöttem, már nem kijelölt turista útvonalakon haladtunk, hanem állati csapásokon. Vajon hova akar vinni?

- Úgy tűnik, engem nagyon szeretnek magukkal hurcolászni a barátaim ismeretlen helyekre – mormoltam az orrom alá, mivel a nagy sebességben nem tudtam Raullal kommunikálni. De már nem sokáig kellett a saját gondolataim társaságában lennem, mert egy kisebb tisztásra értünk, ahol egy ismerős alak várt ránk. Leszálltam és teljes sebességgel a hatalmas medve karjaiba vetettem magam.

- Bernát!

A medve viszonozta az ölelés, persze roppant erejét visszafogva és finoman megpaskolta a hátam.

~ No lám, lám! Valaki nem bírt meglenni nélkülem – nevetett – Néha igazán tanulhatnál tőle, Raul – vetette oda tréfásan a szuszogó farkasnak, aki a megjegyzésre ravasz mosolyt eresztett meg.

~ Ó, igazán? – nyájas léptekkel barátja felé indult, aki még mindig a karjaiban tartott – Annyi év után, azt hiszem eleget láttam már a szőrös képedet, de... ha téged ez tesz boldoggá... - lassan körbejárta behemót haverját és módszeresen, minden oldalról hozzádörgölődzött, míg végül a medve állt föl és lépdelt arrébb két lábon - Hova menekülsz?! – gonoszkodott tovább.

~ A fene se hitte volna, hogy képes vagy rá! A hideg futkos a hátamon tőled! – valóban éreztem, ahogy megremegett egy pillanatra, amitől csak még jobban mulattam a kettő játékán – Nesze! Inkább vele játssz papás-mamást! – és egy laza mozdulattal a fekete állat hátára hajított. Ijedtemben nyikkanni sem tudtam.

Raul egy szemvillanás alatt úgy helyezkedett, hogy a legkedvezőbb pozícióban érkezzek, majd mintha mi sem történt volna követte Bernátot a tisztásról távozó ösvényen.

- Két kéz, két láb, többet innen le nem szállsz – mondogattam magamban és belemarkoltam bundájába, mire ő csak jóízűen morgott.

~ Heh! Édes!

A szemem forgatva dőltem végig a hátán, de ez az utolsó mondata szöget ütött a fejemben. Nem is igazán, amit mondott, hanem a hangsúly, amivel mondta. Csak tudnám, miért éreztem ennyire ismerősnek. De mielőtt belemélyedhettem volna a töprengésbe, újra csak feljöttek a korábban fejtegetett kérdéseim. Az a rakat felhalmozódott és eddig mindenki elől rejtve tartott kérdés, amire a választ ettől a két behemóttól vártam. Egész biztosan sort fogok most keríteni rájuk. Legutóbb türelmes voltam. De eddig tartott. Most már tudni akartam a válaszokat. Talán pont ezért is akartak velem beszélni! Talán pont ezért hoztak magukkal! Már csak arra kell figyelnem, hogy okosan tegyem fel őket, hogy képtelenek legyenek kikerülni, mint legutóbb. Ohhóóóóó! Alig várom.

Raul hirtelen megtorpant és fülelni kezdett. Bernát is mozdulatlan lett és ő is nagyban szaglászta a levegőt. Észrevettek volna valamit? Felültem és mély lélegzetet vettem majd csendben figyeltem. Valóban. Emberek voltak a közelben. Néhány túrázó. Egy útvonal közelében lennénk? Bernát lassan mozgolódni kezdett és egy terebélyes bokor mögé oldalazott. Raul lehasalt és mozdulatlanul várt. Fekete színe kellő takarás volt az árnyékban, de én világos ruhákban voltam. Hova bújjak? Hol nem csapok zajt? Bárhova néztem, száraz avar volt körülöttem és a túrázók egyre közeledtek. Ez így nem lesz jó! De. Várjunk csak!

Ismerős nevetés ütötte meg a fülem. Ilyen nem létezik! Ezek a srácok mindenhol ott vannak? A banda lassan, komótosan, egymással viccelődve bukkant elő a fák közül. Ahogy megláttak az ösvény közepén állni, egyből odarohantak hozzám és kérdésekkel bombáztak.

- Hát te?! – Lynda kérdése ért el először a tudatomig – Nem azt mondtad, hogy pihenni akarsz és inkább... oh, vagy úgy.

- Egyedül az erdőben? Megint? – Daniel felvonta egyik szemöldökét és úgy méregetett.

- Táska nélkül? Csak egy délutánra jöttél? – Kassy kiszúrta a részleteket.

- Oké, oké! – csitítottam le a társaságot – Nem így terveztem, de... üzenetet kaptam a helyi falkától, szóval ezért jöttem mégis. Remélem, megértitek. Alig egy fél órája kaptam a hírt, hogy jönnöm kellene...

- Hé, hé! Fél órája? Tudod, te egyáltalán milyen messze van a város ide?! – Matt kikerekedett szemekkel hadonászott és Daniel feje sem tükrözött kevesebb meglepettséget.

- Hát...

- És milyen üzenetről van szó? Jöhetünk mi is? – Lynda nem kertelt sokáig – Miért nem szóltál róla?

- Pont ezért! Mert ugye vadállatokról van szó. Nem szeretik az emberek társaságát és úgyis elmondtam volna holnap. Merthogy el is fogom mondani. Holnap! – nyomatékosítottam, hogy felfogják, most nem tudok beszélni. A tervem így is sikeres volt. Annyira lefoglaltam őket a hirtelen felbukkanásommal, hogy véletlen sem kezdtek el keresgélni a bokrokban. Pedig csak pár méterre voltak!

- Na jó, de milyen üzenetről van szó? Hogy kaptad? Farkasok hozták, mint múltkor? – és ekkor elpillantottak mellettem a bokrok felé, majd fel a fák ágaira – Vagy az a kismadár volt, amelyik a válladra szállt? – Lynda-t egyszerűen lehetetlen volt lelőni, ha rápörgött valamire.

A következő pillanatban egy mélyről jövő, fenyegető morgás szállt fel a hátam mögül, mire mind a négyen hátra rettentek egy lépést. Raul éppen időben sietett segítségemre és szerencsére sikerült neki továbbra is rejtve maradnia.

- Bocsánat, tényleg. Majd mindent elmesélek, de... most nem vagyok egyedül, mint hallottátok – tekintetük csodálattal vegyes rettenetet tükrözött – Mi lenne, ha holnap minden elmondanék, de addig is ti most előre mentek?

- Viccelsz? Magadra hagyjunk ezzel a szörnyeteggel?! – Matt pillanatra kikelt magából, ahogy végre felocsúdott – Ez az állat... ez... nem is farkas volt! Ez... ez... inkább medve, vagy puma! Vagy a kettő keveréke!

- Matt! – hangom határozott volt – Láttunk medvenyomokat is a tábornál. Még ha az is lenne...

- Na de! – vágott szavamba.

- Matt, tudod, hogy nem lehet semmi bajom állatok közelében – kissé bosszúsan néztem rá majd enyhébb tekintettel a többiekre is sorban – Menjetek! Tényleg rendben leszek. Már csak azért is... - túrtam bele hajamba - ... mert ez a morgás igazából nektek szólt.

- MI?! – egyszerre kiáltottak fel majd néztek körül óvatosan. Upsz, gyorsan el kell őket küldenem, mielőtt olyat látnának, amit nem kéne.

- Srácok! Menjetek most haza, vagy a bunkiba, vagy Sam-hez és én holnap csatlakozom hozzátok! – egy újabb morgás mégis helyesbítésre késztetett – Vagy... a hétvégén valamikor.

- Ezt... ezt az az állat mondta? – kockáztatta meg Daniel.

- Bizony – mosolyodtam el biztatóan – Ne aggódjatok, ő a barátom. Minden rendben lesz.

A fiúk bizalmatlanul méregettek továbbra is. Megforgattam a szemem és Lynda-tól kértem segítséget könyörgő tekintettel. Szerencsére ő egyből veszi a lapot így most is ki tudott segíteni, bármennyire is helytelenítette a kérést.

- Menjünk! – jelentette ki és a szemembe nézett – Ajánlom, hogy egy darabban gyere vissza, különben és szedlek szét! – azzal sarkon fordult és a város felé vette az irányt. A többiek pár tétova pislogást követően szintén elindultak.

Az ösvény közepén állva, gondosan fülelve figyeltem, hogy tényleg elmentek-e. Nagy sóhaj keretében fordultam vissza a bokrok közül már leskelődő melákokhoz.

- Meleg helyzet volt – vigyorogtam diadalmasan.

~ Ügyes voltál – lépett mellém Raul.

~ Le a kalappal, Pöttömke! – mászott elő Bernát is magával sodorva néhány ágat.

- Az a morgás majdnem lebuktatott minket – néztem a farkasra – Majdnem megláttak.

~ De te remekül kimagyaráztad. Tudtam, hogy képes leszel rá – ezt hízelgésnek szánta? – De menjünk tovább, mielőtt a barátaid meggondolják magukat és mégis visszajönnek. Mellesleg... - farkával egy képzeletbeli legyet próbált elhajtani - ... túlságosan is akadékoskodó volt az a két fiú.

- Hogy'?

***

Halli,

Következő rész tálalva. Remélem, elnyerte a tetszéseteket ez is. Vajon hányan fedezitek fel az összes kis utalást és fejti meg, mire gondoltam? ;) Hajrá!

Shina