(jav.: 2020)

Sietnem kellett. Volt még vagy másfél órám kettőig, és az út nagyja még előttem állt. Sam nemsoká hazaér és aggódni fog, merre lehetek. Igazából otthon kellene lennem. Ez aztán a csodás kezdete egy fantasztikus nyári vakációnak. Elveszni, vagyis hogy csak eltűnni otthonról. Túlságosan sokáig aludtam a réten. Fel se fogtam mennyi idő telt el. Max egy percnek tűnt az egész. Nem is beszélve arról a bizarr álomról. De mégis, az meg mi a fene volt? Eddigi legfurcsább dolog, ami velem történt. És igen, az összes eddigi rémálmomat beleszámoltam. Mi a jó szagú rozmaring történik velem?!

Oké. Nyugi, csak nyugodj le. Tegnap érkeztem. Az út hosszú volt. Túl hosszú. Csak hozzátett a kimerültségemhez, mivel a vonaton sem tudtam igazán pihenni. De múlt este végre egy jót aludtam. Hál' Istennek! Sem rémálom, sem éjszaka közepén felriadás. Szóval, mindent összevetve rendben vagyok. Az a dolog az előbb csak a suli stressz utóhatása volt. Az kell, hogy legyen. Most végeztem az utolsó vizsgákkal és dolgozatokkal. Kemény év volt, főleg a vége. Plusz adjuk hozzá az utazás előtti izgalmakat. Igen. Csakis ezek okozhatták. Nincs szükség tovább firtatni. Kifáradtam, mentálisan, és ezt pedig idővel lehet helyrehozni. Nem kell ezen tovább rágódni.

Két perccel a megbeszélt időpont előtt estem be a házba. Pont becsuktam a hátsó ajtót, mikor Sam belépett a bejáratin. Megcsináltam! Kis híján vállon veregettem magam, amiért ilyen elképesztően király vagyok.

- Na szevasz, megjöttem. Készen állsz a városnézésre?

Sam felakasztotta kabátját egy fogasra, majd felkapott egy bőrdzsekit és egy előre összerakott táskát a sarokból, amit korábban észre sem vettem. Igazi 'badass' volt feketében. Nem tudtam elnyomni a vigyorom.

- Váó, menő vagy ebben a szerelésben Sam!

- Úgy véled? Ez a hétköznapi kaland szerkóm. De most gyere, pattanj a quad-ra. Csak ez az egy szabad délutánunk van.

- Pattanjak a mire?

- Hogyan? Szóval nem néztél körbe a házban? Mit csináltál te egész idáig?

- Nos, hát... sétáltam egyet az erdőben. Tulajdonképpen elmentem a tóig, amit mutattál a térképen.

- Oh, valóban? Elértél a tóhoz és vissza? Az azért jó pár kilométer ide. Remek. Gyors voltál. - hangjában mosoly bujkált.

- Igazából, tudod, hát... elaludtam a réten és... alig egy perce értem vissza - vallottam be.

- Aahh! - hanglejtéséből a színtiszta cukkolás csengett ki és persze, hogy sejtette merre jártam. Nehéz lett volna nem kitalálni, miközben gyöngyözött homlokomon a verejték. - Nos, akkor te fitt vagy és üde! Mehetünk egy újabb felfedezésre.

Kimentünk a ház melletti kis faházhoz, vagy inkább kalyibához, ami külön ugyan de a ház közelében állt. Hogy nem vettem ezt eddig észre? Szinte kiszúrja az ember szemét. Lehet a beköltözési mizéria és a kis erdei kirándulásom elvonta minden figyelmem. Sam elővett egy nagy kulcsot és kinyitotta az ajtaján levő lakatot. Miért volt ez bezárva? Az egész ház majd hogy nem a semmi közepén volt, szó szerint, az erdőhöz a legközelebbi a városban, félig az erdőben, a fa fészer meg valósággal láthatatlan. Elsőre.

Beléptünk és Sam felemelte a hatalmas ponyvát a járgányról, amit világéletemben csak messziről láthattam. Valamilyen okból kifolyólag, Apa sosem engedte, hogy ilyet vezessek. De mindig is akartam. És most itt is van! Ó, igen! Már most oda voltam azért a szépségért, bár még ki sem próbáltam. Még. Vajon nagybátyókám megengedi, hogy vezessem?

- Hozd ki, Édua! - dobta felém a kulcsokat.

- Ez komoly? Vezethetem? - pislogtam meglepetten.

- Szükséged lesz valamire, amivel közlekedhetsz, mikor nem vagyok veled. És ez tökéletes a földutakon is. Még a szélesebb erdei ösvényeket is bírja.

- Olyan fantasztikus vagy! Köszönöm!

Felugrottam a járgányra, szép óvatosan kitolattam vele majd tettem egy nagy kört a hátsó kertben mielőtt megálltam Sam előtt.

- Rendben. De most tied a hátsó ülés. Én vezetek és mutatom meg a jó helyeket errefelé, meg az arra érdemes embereket - kacsintott.

Magam elé engedtem Sam-et az ülésben és úgy öleltem át a derekát hátulról. Gyorsan hajtott, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne essek le a kanyarokban. Visszamentünk a sétálóutcákhoz. Mutatott még egy pár boltot, butikokat főleg, a postát és a rendőrséget. Szememmel kerestem a korábban látott könyves boltot, de papírok helyett egy csapat emberen állapodott meg tekintetem. Egy egyszerű családi büfét álltak körül, amiben semmi különleges nem volt. De mégis, ahogy ott álltak, mind napszemüvegben, a ruháik és az egyen övük miatt, kitűntek a környezetből. Gyanúsak voltak, holott én voltam az új gyerek a városban. Az atmoszféra, ami körbevette őket azt sejtette velem, jobb ha nem állok az útjukba. Egy idő után Sam megállt egy kávézónál.

- Szereted a kávét, igaz?

- Persze... - mondtam, ahogy leszálltam a quad-ról.

Nagybátyám vett nekem egy cappuchino-t, magának meg egy espresso-t. Tudta, hogy szeretem a kávé ízét, de mégis az édesebb cuccok felé húz a szám, sok tejjel. Helyet foglaltunk egy szabadtéri asztalkánál és feltettem a kérdést, ami már ki kívánkozott egy ideje.

- Sam. Kérdezhetek valamit?

- Persze. Ki vele.

- Kik voltak azok az emberek a kajáldánál az előbb? Nem tűntek helyieknek.

Sam letette a csészéjét és összekulcsolta a kezét maga előtt. A szemembe nézett. Kiolvastam belőle, hogy nem szívlelte őket nagyon.

- Igazad van. Nem itteniek. Néhány hete jelentek meg a semmiből. Nem okoztak nagy gondot a helyieknek eddig, de nem szeretik őket. Én sem. Ahol feltűnnek, ott maradnak egész nap és zajongnak estére, mint a részegek.

- Turisták? A kellemetlenebb fajtából?

- Nem hiszem. Minden bártulaj és boltos be van pöccenve rájuk. Tönkreteszik a város kellemes légkörét, amivel a vásárlókat is elkergetik. Különféle dolgokat kérdeznek a bár pultostól és a bolt tulajdonosoktól. A srácok panaszkodtak is a minap, hogy olyan ez az egész, mintha kihallgatnák őket. Senki sem kedveli őket, az biztos.

- De kik ők és mit akarnak? Keresnek valakit? Egy eltűnt személyt?

- Nem tudjuk, mit akarnak egyáltalán. Jobb, ha te is elkerülöd őket. Eddig nem esett szó semmi erőszakos tettről, de nem bízom bennük. Ezért, kérlek te se menj a közelükbe. Ígérd meg!

- Rendben, megígérem. - aggasztó volt ilyet hallani a nagybátyám szájából, de úgy éreztem, hallgatnom kell rá ezúttal. A szavamat adtam, megígértem.

A nap további részében találkoztunk Sam néhány kollégájával és barátjával. És végül, de nem utolsó sorban, sikerült bekönyörögnöm magam az állatorvosi klinikára. Tudtam, hogy vannak arra vadállatok is és mindennél jobban meg akartam őket nézni. Sam pedig volt olyan rendes, beengedett.

- Aztán óvatosan, csajszi! Néhány közülük igenis agresszív. Ne menj a rácsok közelébe!

- Ne aggódj, óvatos leszek. Nem provokálom őket.

Hátra sétáltam az ajtóhoz, ami a kifutóba nyílt. Vagyis a kennelekhez, ahol az állatok bent voltak tartva megfigyelésre. A szívem gyorsított ütemén, ahogy az ajtóra tettem a kezem. Hallottam, hogy zajongtak az állatok a túloldalt. Kinyitottam és a ketrecek között végigfutó folyosóra léptem. Csend. A háziállatok, a vadonélőkkel egyetemben, mind elhallgattak. Éreztem Sam tekintetét, ahogy majd lyukat fúr a hátamba. Bizonyára meglepődött. Nos, én is. Egy kicsit.