(jav.: 2020)

Sam munkatársai kedvesen fogadtak, de azért érdeklődtek, miért csak egy napot voltam a múlt héten. Sam-mal azt találtuk ki, hogy a beköltözés miatt döntöttünk így, és mert a srácok hívtak magukkal így az első héten lazára vettem a dolgokat. Ha tudták volna, igazából mennyire feszített volt a tempó.

A papírok eltüntetésével szépen haladtam. Esetenként előjöttem, amikor hallottam, hogy néhány pácienssel nehezebben bír a gazdája. Igazából csak meg kellett őket simogatnom és egy-két szót súgnom a fülükbe, hogy lenyugodjanak. Az emberek elkezdtek'suttogónak' becézni, aki még a csodakezű állatorvosukat is felülmúlja. Mint kiderült, Sam kezei közt is meglepően hamar megnyugodtak az állatok, ami nagyban segítette a munkáját. Talán ezért választotta ezt a hivatást? Végül hamar elérkezett a műszakom vége, amivel párhuzamosan az irodai feladataimmal is végeztem. Míg segédkeztem egy ijedős kis tacsi sérült lábának bekötözésénél, Becky barátságos társalgásba kezdett az eb gazdájával.

- Milyen tehetséges az ifjú segédetek, Rebeka – hallottam a kissé idősödő hölgyet.

- Ugye, milyen kis helyes. Sokat segít, ami igazán elkel mostanság. Hallja, kedves, az utóbbi néhány napban, mintha lenne valami a levegőben.

- Hogy érti ezt? - kérdezte kíváncsian a hölgy.

- Abból, amit itt a klinikán látunk, meg, amit a szomszédom a minap mesélt, azon gondolkodom, vajon mi ütött ezekbe a gézengúzokba? - fél kézzel a tacskó fejét simogatta, s közben felé biccentett.

- Úgy érti a kis kedvencek, kedves? Mire gondol?

- Nem Pöttömke az egyetlen, ami hasonló sérüléssel jött be. Nagyon sokan jöttek apró zúzódásokkal, ficammal és vágásokkal.

- Vágások? - erre én is felkaptam a fejem.

- Igen, Édua.

- De és... hogy szerezik ezeket?

- Az én kis Pöttömkém kiszaladt a minap, mikor nyitottam az ajtót és lebukdácsolt a lépcsőn. Sosem tett még ilyet. Ráadásul nem is fiatal már. Nem rohangál össze vissza – ecsetelte a nő.

- Pont ezért is furcsa. A többi is hasonló módon szerezte a magáért. Valami zűrbe keverednek az utcán és lesérülnek. Mintha felizgatta volna őket valami és most minden apró neszre ugranának – magyarázta Becky tovább.

~ Mit kell így a fejem felett beszélni, mintha itt sem lennék. Persze, hogy szaladnom kell, ha szaladnom kell. Ma reggel a gazdi nem vitt ki a megszokott sétánkra. A muszáj még a kétlábúaknál is nagy úr. - a kis tacskó néhányat pöffentve halkan morgott.

- Ne aggódj, aranyom, nem soká megyünk haza. - és úgy tűnt a gazdi nem nagyon értette, mit is akart az öleb.

Mosolyogva figyeltem tovább az eseményeket, mivel az én részem véget ért a kötözésnél. Búcsúzóul megsimogattam és is a kutya fejét.

- Csak óvatosan legközelebb az indulattal. A gazdid nagyon aggódott érted.

~ Na persze. Az úrnő csak lusta volt felkelni a megszokott időben. Alig bírtam tartani.

- Hát akkor ébreszd föl legközelebb. Erős hangod van neked még most is.

A kutya egy pillanatra lemerevedett majd felém kapta a fejét.

- Te...? - vakkantott – Szóval Rólad fecsegtek a tollasok...!

Aprót bólintottam és mosolyogva figyeltem, ahogy gazdájával végül távozik. Becky a vállamra tette kezét.

- Na, te lyány! Ha ennyire jó vagy a problémás páciensekkel, örülnék, ha a következőnél is itt lennél.

Értetlen fejjel bámultam, mire ő az ablak felé biccentett. Kilestem. Hát nem egy ismerős, barna pitbull szaladt a járdán a klinika felé? Lassan szokásává lesz, hogy maga mögött lobogtatja a pórázt, míg a gazdája lohol a nyomában. Ezúttal egy csúnya vágás éktelenkedett a fején és az sem lassította le, hogy jobb, hátsó lábára bicegve haladt. Vajon mennyi ereje lehet egy ilyen állatnak, ha semmi sem lassítja le?

- Nos, jöhet a következ... - Sam nem tudta befejezni, mert Jacky a sort kikerülve berontott az ajtón, menet közben rájött a kilincs működésére, majd a lengőajtót félrelökve rám vetett magát.

Nem tudtam megállítani, mert éppen háttal voltam neki, így teljes mértékben elterültem a padlón. A kutya örömében szaglászni kezdett és nyalogatni, mintha kedvenc játékát találta volna meg.

- Édua! - Sam mellém sietett és próbálta a masszív állatot lefejteni rólam, de az nem volt egyszerű eset.

- Jacky, szállj le rólam! - utasítottam némi nyomatékkal, mire a behemót egyből lepattant és engedelmesen leült.

- Hogy az a... - Becky a fejét kapkodta, míg Sam felsegített.

Arion fél perccel később rontott be és sűrű bocsánatkérések közt felkapta és kivitte a megtermett ebet. Jacky ezután már nyugton tűrte a papolást és szófogadóan ment gazdájával a várakozóba. Sam-mal összemosolyogtunk, míg Becky annak tudta le a jelenetet, hogy különleges érzékem van az állatokhoz. Mint később kiderült, a pitbull valami mókust kergetett és egy kerítés állt az útjába. De amilyen makacs volt, inkább átvergődött rajta és sérüléseket szerzett mintsem, hogy feladja. Pedig éppen hogy csak kezdte kiheverni az előző kalandját.

Hamarosan elköszöntem a társaságtól és indultam vissza az erdő melletti házunkba. Egész úton azon töprengtem, amit Becky mondott. Valami van a levegőben? Mármint, valami felizgatta őket és lobbanékonyak lettek? De mi? Visszaemlékeztem, mit mondtak a telihold éjszakájáról. Akkor is az erdőben történtek miatt volt balhé a városban. Talán most is hasonló történt? De most nem volt rendbontás... Talán... talán, amit az a tacskó mondott. Hogy a tollasok rólam fecsegnek... talán az az oka? Talán a minden hónapban elhangzó éjjeli nóta beivódott a háziállatokba is és ők is lesik merre van az arany és ezüst szemű. Talán. Hiszen ez megmagyarázná! Mintha egy sose tapasztalt, de mindig hallott monda kelne életre! Biztos ilyen ez az egész a számukra. Hehe! Nekem meg mint egy tündérmese.

Leparkoltam a veranda előtt és felmentem a szobámba. Gondolkodás nélkül felkaptam a naplónak szánt füzetet és egy marék írószert, majd lerohantam és a nyugágyak egyikébe vetettem magam. Ha írni nem is tudtam ötlet hiányában, rajzolni nagyon szerettem. Majdnem annyira, mint olvasni, amire két hete nem volt lehetőségem. Azt még pótolnom kell. Csak ültem és egyre inkább belemélyedtem gondolataimba, míg a vonalak alakot öltöttek kezeim alatt.

A telihold volt az első benyomás keltésem a környéken. Majd gondolom az egyszemélyes túrám, végül az idegenek megfigyelése során történtek. De mi volt emberi oldalról? A helyiek vajon mit gondolnak rólam? Nem is nagyon figyeltem oda az ismerkedésre. Egyedül a cukrászdában és a klinikán dolgozókkal vagyok beszélő viszonyban. Meg talán most már mondhatjuk a könyvtáros hölgyet is. És persze a srácok. Hát nekik kijutott a sok bonyodalmamból rendesen, mégis... Mégis a barátaimnak mondhatom őket. Melegséggel töltött el ez a gondolat.

Egy mosolygó szájat kanyarítottam a lapomra. Passzolt a hangulatomhoz. Talán egyszer kiszínezem, vagy festem. A részletek finomításán voltam, mikor egy ismerős zajra lettem figyelmes. Egy nagyon is jólismert autó motorjának a berregésére. A földút egy szakaszán kanyargott a házunk felé. Leparkolt a veranda előtt, a quad mellett, majd ajtók csapódása következett. Ha jól sejtem akkor... 3, 2, 1 és...

- ÉDUA! Itthon vagy már? - hangzott kettő torokból is a kérdés.

***

Halli,

Itt is a következő rész. Egy csöppett rövidebb, egy csöppett korábban... De az a helyzet, hogy ezen a hétvégén semmi időm nem lesz írni, így előre hoztam a feltöltés időpontját.

Kellemes olvasgatást! ^^ És nem kíméljetek a kommentekkel!

Shina