(jav.: 2020)

Az éjszaka gyorsan és pihentetően telt. A rengeteg esemény ellenére már hajnalban talpon voltam. Talán pont ezért is ébredtem ilyen korán. Talán a rengeteg új információn pörgött egész idáig az agyam és most, hogy földolgozta kész a következő adagra. Akár hogy is, én magam nem voltam benne biztos, hogy készen állok bármi többre. Mármint, könyörgöm! Lehet ezt még tetézni?!

Csendesem magamra húztam valami melegebb felsőt, mert nagy okosan az éjjel nyitva hagytam az ablakom és a hegyi, friss levegő átjárta a szobámat. Igen, egy szóval hideg volt. Amikor lesétáltam Sam-et hallottam horkolni a szomszéd szobából.

- Te horkolsz? - kuncogtam halkan, de persze nem ébresztettem fel. Még csak fél 5 volt.

A konyhába érve felraktam egy teát és a gőzölgő bögrémmel együtt kiültem a kert felé néző verandára. Nemrég virradt meg, de még a nap nem kelt fel. Az ég alja rózsaszínben pompázott, ebből tudtam, hogy még egy jó pár perc mire ténylegesen felkel. Először piros, majd rózsaszín, narancs és citrom színek játszadoznak az égen és csak utána bukkan fel. De az erdő már most hangos volt. Madarak százai köszöntötték a reggelt, ha nem ezrei. És a reggeli nyugalomban a csicsergés még tisztábban hallatszott, mint a nap folyamán bármikor.

Lassan egyre több mozgolódás támadt a bokrok közt. Felbukkantak az első nap látott nyulak. Egy-két pacsirta és rigó szállt a földre, majd röppent is tovább. Végül a hátam mögül is ébredező hangok jelezték, hogy nagybátyám felkelt. Szinte láttam, ahogy kómás fejjel döcög le a lépcsőn, át azon az egy nyikorgó lécen... pont ott... majd be a konyhába...

- Oh? - ... és megtalálja a teát. Ilyenkor élveztem, hogy ennyire jó a hallásom.

Pár perc múlva rám lelt a teraszon ücsörögve. Arca már egész frissnek nézett ki, ahogy kilépett a reggeli levegőre.

- Halli!

- Jó reggelt, Kicsi Lány! - köszöntött álmos hangon, majd végignézett rajtam – Te nem fázol? Egy szál pulcsiban.

- Annyira nincs hideg.

- Igazán? - feltűrte saját pulcsija ujját és a karját mutatta, mennyire libabőrös lett a kinti levegőtől. Feltűrtem én is. Semmi.

- Talán csak te vagy ennyire fázós – nevettem.

- Vagy te vagy ennyire szívós – válaszolta és beleszippantott italába.

Csendben iszogattuk a kellemesen meleg teánkat, míg végül újra csak Sam szólalt meg.

- És? Készen állsz a mai napra?

- Naná! Induljunk!

Fél óra múlva már a klinika ajtaját nyitottuk és izzítottuk a lámpákat és gépeket. Becky és Paul még sehol sem volt. Még bőséggel nyitás előtt jártunk. Az irodában, ahol korábban a papírok gépi rögzítését végeztem, újból hegyekben állt a munka.

- Mi történt itt? - szörnyülködtem.

- Esemény – kacsintott Sam – Ha majd azokkal végeztél és még lesz időd, jöhetsz hátra az állatokhoz.

- Tényleg? Akkor gyors leszek! - már ugrottam is volna neki a papírkupacnak, ha nem szól közbe.

- Várj már egy kicsit!

- Mi az? Miért?

- Gyere erre! Mutatni akarok neked valamit.

Hátra vezetett a kennelek közé. Az állatok egyből izgatottan figyelni kezdtek minket. Na jó, főleg engem. De nem zajongtak. Lehet megérezték rajtam, mennyire örülök, hogy itt lehetek és nyugton vártak a helyükön.

- Mit szeretnél mutatni?

- Ezt itt – mutatott egy ketrecre – Vagyis... őt.

Egy átlagos kennelhez vezetett, amiben egy kisebb kuckó volt elhelyezve. Széltől, időjárástól és külső zajtól védett. Leguggoltam elé. Nem volt semmi mozgás bent, de a sok állat ellenére is éreztem, hogy ennek egy kicsit más a szaga. Beleszippantottam a levegőbe, Sam nem kis csodálkozását eredményezve. Föld, talaj, nedves talaj illat. Talán egy kicsit rothadt növények szaga is vegyült bele és fenyő, amire elsőre felfigyeltem. Valamilyen állat szagát is éreztem, de nem tudtam volna megmondani, milyen fajtáét. Még nem találkoztam ilyennel. És nagyon gyengén... vért.

- Nemrég került ide az erdőből, ugye?

- Bravó. Pontosan. - Sam elismerően bólintott.

A következő pillanatban gyönge, éles kis vinnyogások hangja szűrődött ki az odúból. Kölykök! Egy pillanat alatt minden világos lett! A behozott állat itt ellett le! Alig néhány naposak lehettek a picik, hisz' még nem volt saját szaguk. Mozgolódás támadt bent és a bejárati lyukban megjelent az anyaállat feje.

- Egy ezüst róka! - tátogtam ámulattal. Csak képeken láttam eddig, mert nagyon ritka a vörös változathoz képest. Csak egy kis pigmentáció különbség, de teljesen ugyanaz a faj. Valóban, itt a hegyen még nem találkoztam rókákkal, ezért nem ismertem fel.

- Egy csapdából szedtük ki, ami eltörte a lábát több ponton is. Nem engedhettük vissza, mert félő volt, hogy a kicsikről nem fog tudni gondoskodni, még ha kockázatos húzás is volt.

- Mikor születtek?

- Két napja.

- És mennyi?

- Az még nem néztük meg. Valahányszor közelítettünk, fenyegető morgásba kezdett az anya. Nem bolygattuk tovább, nehogy elhagyja a kicsiket. Épp hogy csak be tudjuk adni neki az élelmet az odú elé, mert ugye a lába miatt jobb ha nem mozog sokat. De hamarosan arra is rá kell néznünk, hogy rendben forr-e össze.

- Értem – csak néztem egy darabig az állatot majd megbillentettem a fejem. A róka leutánozta a mozdulatot. Elmosolyodtam, mire az gyorsan visszabújt – Talán segíthetek vele kapcsolatban?

- Reméltem is, Erdő Nagykövete! - nevetett egyet és összeborzolta a hajam – Egyébként meg, mondott valamit?

- Mármint a róka? Nem, semmit. A kicsik is épp' csak felsírtak.

- Értem. Hát akkor... - Sam félkarral átölelt és visszairányozta lépteinket a klinikára - ... mesélj, mi jót csináltál a hétvégén.

- Soook mindent! - gondoltam vissza a mozgalmas napokra – Elég érdekes dolgok után kutakodnak Matt-ék.

- A hegyre gondolsz? Az egész város tudja, hogy mi után kutakodnak.

- És azt is, hogy miket találtak eddig? - kérdeztem meglepetten.

- Nem. A kis titkaikat jól őrzik. Volt valami érdekes?

- Nem is kevés. - beléptünk közben az épületbe – Sam. Tulajdonképpen, ami után kutatnak... és amiket találnak, azok részben kapcsolódnak a családi legendánkhoz.

- Hmm? Végül elmondtad nekik? - vonta fel kérdőn egyik szemöldökét.

- Muszáj volt már! Annyi furcsaság történt velem és majdnem mindig velük voltam, vagyis mindent láttak. És még azok ellenére is, hogy egy itteni teliholdas éjszakán elmászkálok és másnap visszajövök, meg madarak szállnak a vállamra túrázás alatt... még ezek után is emberszámba vesznek és csak azt kérik, hogy ha készen állok, avassam már be őket is! Muszáj volt... - hangom majdnem elcsuklott a végére.

- Nyugi, nyugi! Minden rendben van, Édua! - Sam magához ölelt és a hátamat simogatta – Minden rendben. Nyugodtan elmondhatod nekik, ha megbízol bennük. Ez sose volt titok. Csak azért tartottuk meg magunknak, mert nem mindenki fogadta volna olyan jól, mint te és a barátaid. Volt ebből egyszer nagyon régen probléma, ezért nem hangoztatjuk. De figyelj rám! Nincsen semmi baj ha elmondod nekik. Merész banda az a négy gyerek, de értelmesek és egymásra még inkább vigyáznak. Vagyis rád is, mert te is a barátjuk vagy! Megbirkóznak vele, ne aggódj. Minden rendben, Kicsi Lány.

- Tényleg? - hebegtem megkönnyebbülve. Nagy súly esett le a vállamról.

- Persze! Figyelj! Meséltek már nekem dolgokat, úgyhogy nagyjából képben vagyok, miket kutatnak és találnak... meg milyen helyzetekbe kerültek már. Szóval, megnyugodhatsz. Megtartják a titkot.

- Igazából, erre nagyjából rájöttem. Mármint, hogy megbízhatóak... Csak abban nem voltam biztos, hogy... egyáltalán, mint Graymont, tovább adhatom-e másnak... azt, hogy mi zajlik velünk, meg velem.

- Édes, Kicsi Lány! - Sam minden szót kihangsúlyozott és a fejemet kezdte simogatni – Hogy miken nem töröd a kis buksid! - egyre erősebben „simogatott" - Nem kell mindenen aggodalmaskodni. Nem eszünk meg. - már rég szétszedte a hajamat kedves kis „cirógatásával" és egyre röhejesebben szorított magához. Lényegében felkenődtem a mellkasára és, mint egy kóchajú baba vártam, hogy végre elengedjen.

- Sam... ömm... elengednél? Az már az arcom, nem a fejem. - de csak mondta a magáét és tovább borzolta a fejem – Saaaam! - nem engedett, de már ő is röhögött – Saaam! Nem... kapok... levegőt.

Tekintve, hogy kaptam levegőt, nem hagyta abba. Na megállj! Fölemeltem két kezem és egy nagyobb nekigyürkőzéssel eltaszítottam magamtól, ezzel remélve, hogy kiszabadulok „szeretni való", nagybácsis öleléséből. Akkorát sikerült löknöm rajta, hogy mindketten két lépést hátratántorodtunk. Megszeppenve pillantottunk egymásra, mint két gyerek, akik betörték a szomszéd ablakát, majd nevetésben törtünk ki.

- Hát ez meg? - kérdezte Sam még mindig csodálkozva.

- Hát... azt hiszem, nem ártana mesélnem egy-két dolgot.

- De nem ám!

Mialatt előkészítettük a rendelőt, a várótermet és az irodát is valamennyire rendbe szedtük, hogy a napot elkezdhessük, beszámoltam neki az újdonságokról. Részletesebben a túrámról a farkassal és a medvével, akiket kicsiként is ismertem, meg amiket meséltek a bányáról, miket tapasztaltam, hogy gyorsabb lettem, fizikailag strapabíróbb. Javult a hallásom, ráadásul szuper módon, a látásommal és a szaglásommal együtt.

- Szóval ezért szagoltál bele a róka odújába! Furcsálltam is.

- Hát igen. Érződött rajta még az erdő illata.

Majd meséltem neki, miket találtam a srácoknál, amik szerintünk az első szürke szeműről szólhatott. Már azon voltam, hogy megmutatom neki a lefotózott dalszöveget is, amikor megérkezett Paul és Becky. Kezdődött hát a nap.

***

Halli,

Meg is hoztam. Friss, ropogós! 

Kérdés: Kinek mi a kedvenc jelenete az eddigi események közül?  Kommentbe dobjátok, mert izgat nektek mely részek tetszenek a leginkább. ^^

Shina