(jav.: 2020)

- Jobban vagy? - egy kis időre mindenki félretette a szöveget és aggódó szemekkel figyelt. Lynda és Kassy mellettem állt, míg a szemem törölgettem a Kassy-től kapott zsebkendővel.

- Persze, köszi. Nem tudom mi volt ez.

- Biztos? Tényleg rendben vagy?

- Persze – sóhajtottam hálásan – Hahhhh... Köszi, tényleg jól vagyok.

Visszaültem közéjük és nagy nehezen végre folytatták a megbeszélést. Matt kezdett bele először és végigfejtegette elképesztő ötleteit, majd sorra Kassy és Lynda. Daniel összefoglalta az elhangzottakat és hozzáfűzte a saját gondolatait, mire mindenkinek újabb mondandója támadt. Egy darabig követtem a vita menetét. Egy darabig, amíg logikus magyarázatokat hoztak fel. Szó, ami szó, ez nem tartott sokáig. Ott vesztettem el a fonalat, hogy szerintük a Hold, vagy maga a hegy, az Ezüst Csúcs hívja össze az állatokat. Mint egy életre kelt tündérmese. Innentől kezdve csak egymást próbálták túlérvelni, míg én bámultam ki a fejemből a saját gondolatmenetemet ellenőrizve. Folyvást vissza-visszatértem a hegyhez és nem tudtam elszakadni az érzéstől, hogy nem láttam mindent. Hogy van még mit felfedezni arra. Valamit, ami nagyon fontos. Fogalmam nem volt róla, mi lehetett az, csak megint jött egy érzés, hogy még nem végeztem az ottani dolgaimmal. A hegy titkát akartam kideríteni és nem jöttem még rá. Tulajdonképpen, ez nem kifejezetten egy földrajzi hely miatt kialakult rejtély volt. Az a hegy nem volt több egy egyszerű bányánál. Valami másnak kellett ott lennie még, ami miatt az őseim úgy döntöttek, hogy nem folyhat ott tovább a bányászat. De mit érdekelte ez őket? Mármint azon túl, hogy az erdei állatok életterét védjék?

A társaság hangereje emelkedett, de nem jött be Matt apja, hogy rendet csapjon köztünk. Ahogy gyorsult a srácok pulzusa, úgy mélyedtem bele a gondolataimba. Magam előtt láttam a kis kunyhót a hegy oldalában. Azt a furcsán épen és egyben álló kunyhót. Mi köze lehetett annak a tákolmánynak ehhez az egészhez? Vagy egyáltalán volt neki? Mit tudok én magam a hegyről egyáltalán? Annyit, hogy bő 200 éve áll itt a fennforgás minden teliholdkor, ha nem régebbről. Van két kísértetiesen hosszú élettel rendelkező állat azon a területen, akikről mint „mesterek" beszélnek az erdő vadjai. És ezt az utolsó kismadár is szívügyeként őrzi. No meg, ha nem tévedek... akkor Raul és Bernát... még rágondolni is hátborzongató érzés... egyidősek a legendával... Mármint az alapján, amit most találtam, ha ezek az elejtett szófordulatok az „éjszaka szörnyéről" és „sötétség árnyáról" egy és ugyanazon élőlényről szólnak, akkor az én drága védelmezőm... sok-sok száz éves megvan már. Képtelenség! Ez valósággal lehetetlen lenne! De mi van ha igaz? Mi van ha ez is egy olyan dolog, amire a jelen kor egész egyszerűen még nem áll készen és boszorkányságnak lenne titulálva? Szemfényvesztésnek. Ledöbbentett a tudat, hogy ilyen egyszerűen tudok már a lehetetlen kategóriában is filozofálgatni, holott korábban kinevettem a hasonló megjegyzéseket.

És akkor beütött! Hirtelen nagy levegőt vettem, ahogy a szívem egy hatalmasat dobbant. Mi van... mi van ha... ha Raul és Bernát...? Ha valóban ennyi idősek, ha tényleg, ahogy néhány papír sarkán írták... és összefonódik az „éjszínű szörnyeteg" mondája az én családi legendámmal, az ezer éves vérvonallal...? Ha ez a kettő találkozik, vagyis találkozott a múltban...? Akkor... Egy pillanatra bevillant az álmom arról az estéről, mikor Sam először mesélt a családi legendáról. A kutatócsoportról abban a nagy teremben, ami telis-tele volt csövekkel és lombikokkal. Meg persze a kísérlet elszabadulásáról. Ott néhány állat kiszabadult és felforgatta a terepet a legkritikusabb pillanatban! És az egyik... egy farkas volt! Talán a medve is megszökött? Talán Raul és Bernát a véletlen folytán belekerültek egy kísérletbe, amibe nem kellett volna és felborult a genetikájuk nekik is és így mega hosszú életű állatok lettek? Azért is ilyen értelmesek, mert ennyi ideje élnek és több mindent felfognak?!

Hevesen vettem a levegőt. Mellkasom fel-le járkált gyorsuló ütemben és minden elcsendesedett körülöttem. Ha ez tényleg így történt, ha valóban ez megtörtént... Akkor ki tudja, milyen fizikai változásokat okozott szegény állatoknak a kísérlet. Ha rémülten, megzavarodva még mindig menekülve bolyongtak az erdőben, feltéve, ha kijutottak a laborból... Ne! Nem akarom! Meg kell állítani! Így nem maradhat! Szinte láttam magam előtt, ahogy a kutatócsoport gyorsan magához térő néhány tagja azonnal az állatok nyomába eredt. Talán így történt. Talán így derült ki, hogy milyen változások történtek az első szürkeszemű szervezetében is. Miközben kereste... miközben hívta vissza az állatokat... Raul, Bernát! Gyertek vissza! Így nem mehettek el! Gyertek ide! Miközben rémült erdei állatok rohangáltak mindenfelé az éjszakában, a telihold sápadt fényében. Talán.

Egy hatalmas pofon csattant az arcomon és a fejem oldalra repült. Sűrűn pislogva kapkodtam a levegőt.

- A jó ég megáldjon, hogy miért kell neked mindig a frászt hoznod ránk! - sivalkodott Lynda.

Még mindig pislogva néztem fel rájuk. Daniel közvetlen előttem állt tenyerét dörzsölgetve. Egy pillanattal később megéreztem égő arcom és odakaptam a kezem. Továbbra is furcsállva figyeltem a társaságot és vártam a magyarázatot.

- Édua. Jól vagy? - Daniel vállamra tette kezét, mire felszisszentem – Ah, bocsánat. Korábban a válladnál fogva ráztalak, de nem reagáltál.

- Mi?!

- Már megint úgy elkalandoztál, hogy nem vettél észre semmit magad körül? - ragadta meg a karomat Lynda.

- Körülbelül. De ezt miért kellett? - dörzsölgettem még mindig az arcom.

A társaság egyszerre sóhajtott fel és huppant vissza megkönnyebbülve a földre.

- Már megint mi történt? - lelkiekben már készültem, mit fogok hallani.

- Kezdjük ott, hogy nem tudjuk, mikor vagy mióta „kalandoztál" el... – Lynda kezével jelezte, hogy a kalandozás csak én szerintem volt ilyen idilli kis esemény – de egyszer csak világítani kezdett a szemed és ekkor vettük észre, hogy nem veszel levegőt.

- Pontosabban arra figyeltünk fel... – vette át a szót Daniel – hogy zihálva veszed a levegőt, majd abbahagyod. És utána ragyogtak fel a szemeid... mármint szó szerint.

- És már vagy két perce próbálunk visszapofozni a valóságba, de te csak nem reagálsz! - Lynda karjait lengetve gesztikulálta az eseményeket – Végül bátyó tenyere kellett hozzá, hogy egy kellően méreteset adjon.

- Utólag is bocsánat, hogy... de a frászt hoztad ránk, a mindenit!

Elnéztem Matt és Kassy felé. Igazat adva bólogattak és megkönnyebbülés tükröződött arcukról. Hogy történhetett ilyesmi? Mi volt ez? Nem beszélt nekem erről senki, hogy ilyen pillanatnyi funkcióleállásim lehetnek, ha nagyon elkalandozom. Igaz, sok mindenről nem beszéltek nekem. Talán ez is normális lenne az én esetemben? Ráadásul még a szemem is világított?! Miért? Nem volt itt egy állat sem, amit utasítottam volna. Itt... nem volt... valóban nem... Csak az emlékeimben... Vagyis abban az álomban...

- Nem tudom, mi volt ez. Nem tűnt fel.

- Az se, hogy épp megfulladsz?! - Lynda még mindig a plafonon volt. Valóban kapkodtam az imént a levegőt.

- Nem tudom. Lehet, nem lett volna bajom. Talán ez is egy olyan el nem mondott dolog, mint az egész családi legendánk.

- Hát akkor egy alapos beszélgetés kőne neköd a szüleiddel, nem? - Matt osztotta a jó tanácsokat.

- De igen – ez úttal nem tudtam élcesen visszaválaszolni – Jövő héten úgy is eljönnek látogatóba a szülinapomra. Majd kikérdezem őket.

- Szülinap? Születésnapod lesz?! - Lynda végre felvidult – Hanyadik és mikor lesz?

- A 18. lesz - elgondolkodtam – Nem tudom, melyik nap. Két hete nem néztem naptárat. De majd szólok, mikor lesz.

Ebben a pillanatban szólalt meg a telefonom. Sam hívott. A finom rezgés hangja elegendő volt, hogy észrevegyem.

- Sam?

- Nocsak. Most egyből felveszed?

- Mi az? Történt valami?

- Persze, hogy történt valami. Idő Kicsi Lány! Figyelitek ti egyáltalán az órát? - ránéztem a telóm kijelzőjére. Este 10 múlt.

- Upsz.

- Hát ez az. Megyek érted és nincs ellenvetés. 20 perc és ott vagyok, rendben?

- Értettem, és köszi. - kínosan mosolyogva tettem el a telefont - Késő van srácok. Sam jön értem.

- Basszus! Már megint nem figyeltük. - Matt bosszúsan vakarta tarkóját.

- Mit?

- Hát az időt! Neked holnap meló van, nem? És azt mondtad, hogy délelőttönként dolgozol.

- Oh. De igen. - meghatott, hogy ilyen apróságra is figyeltek, miközben én magam nem.

Sam hamar megérkezett. Alig vártam, hogy induljunk és tudjunk végre beszélgetni úgy igazán. Nagyon kellett volna egy nyugodt nap, hogy minden újdonságot elmondjak és feltegyem neki a temérdek kérdésemet. De a természet mást gondolt és hamar bealudtam az úton.

***

Halli,

Itt is van a folytatás! ;) Kicsit késő van már tudom. Nem is 10, hanem 11 lesz már. Na mindegy. ^^ 

Véleményt kérek!!! Sok-sok véleményt. Most igazán kíváncsi vagyok, kinek milyen teóriái születtek így ez után a fejezet után. ;) Ne kíméljetek! 

Shina