(jav.: 2020)

Halli,

Elől járóban csak ennyit: Pszt, itt vagyok! :D A képről pedig: egyáltalán nem ilyennek képzelem el Éduát és a családját, de találtam egy király képet egy random családról, ahol egész véletlenül pont olyan világos szürke szem öröklődik és még nagyobb véletlen, hogy pont olyan sorrendben, ahogy írok róla. Lány, apa, nagyapa. XD Véletlen? A többi kép meg: már régóta keresem, hova szúrhatnám be őket. 

Na jó olvasást így Édua-nap alkalmából! ^^ ;) Köszi az emlékeztetőt @rockergirlmeow. :)

***

A könyvtáros hölgy még mindig szótlanul állt. Élvezettel szemlélte arckifejezésünk változásait. Vajon én is ilyen hóbortos és titokzatos nagyi leszek, ha egyszer megöregszem? Áh! Miféle gondolat ez. Hol van az még? Akárhogy is lesz, már épp' ideje volt, hogy megtörjük a csendet.

- Elnézést, de... kérdezhetek valamit? - úgy döntöttem, a legegyszerűbb módon derítem ki, mit tud még. Olyan segítőkész volt eddig, biztos voltam benne, őszintén fog válaszolni.

- Persze, aranyom, mondd csak.

- Mit tud még a dalról? - Lynda felszisszent a kérdés nyíltságától – Mármint akár, hogy miről szól vagy bármi ezzel és a fiúval kapcsolatban, aki megtanította.

- Hmm – a néni elgondolkodott – Hát ez bizony jó kérdés. Megvallom őszintén, már sokat gondolkodtam rajta, vajha mit jelenthet. Milyen körülmények között íródhatott. Inkább hasonlít egy ősi, természetközeli nép énekéhez, mint helybéli dalhoz – körbepillantott és egy érdekes lemezre hívta fel figyelmünket. „Az indiánok titkos élete" állt a borítóján. - Ehhez tudom hasonlítani a leginkább.

Átnyújtotta a lemezt. Amerikai őslakosok díszelegtek a borítón harci díszöltözetben.

- De a kérdésedre válaszolva nem, nem tudom, miről szól valójában a dal. Csak egy halvány sejtésem van az egyik részéről, amit szívesen megosztok veletek, ha érdekel.

Egyszerre feleltünk mind az öten, hogy „Igen!". A hölgy mosolyogva helyet foglalt az egyik asztalkánál. Köré gyűltünk.

- Mint mondottam, nem ismerem az eredetét, de... ! Mivel egy Graymont fiú volt az, aki által a családomba került a dal, úgy vélem, hogy ez a rész... - és rábökött az ismert paragrafusra - ... ez az ezüst és arany szem említése itt, az egyik szín rá utal. Bizonyára tudjátok, melyikről beszélek. - biztatóan rám nézett – Különösen te, aranyom, legifjabb Graymont, ha nem tévedek.

A társaság megszeppenve kapta fel a fejét.

- Honnan?... - akartam kérdezni – Oh.

- A szemed elárul, aranyom – kuncogott – Apádat is dajkáltam olykor-olykor, nagyapáddal együtt jártunk oskolába és emlékszem az ő apjára is. Aki egyszer látja a Graymont-ok szemét, az nem felejti el.

- Tényleg ennyire ritka lenne a szürke szín?

- Hát azt nem tudom, de egész eddigi életem során sehol máshol nem találkoztam hasonlóval.

- Szóval akkor... - csatlakozott Daniel - ... az a rész a dalban, az az „Ezüst" szem, az a Graymont-okat jelöli?

- Igen, ifjú barátom, úgy vélem. De ez csupán az én elképzelésem. A bizonyosat nem tudom.

- És a másik? Az „Arany" szem? Arról tetszik tudni valamit? - a srác kezdett belejönni a kérdezgetésbe. A többiekkel együtt izgatottan vártam a választ.

- Hát igen, drágaságaim. Ez okozta a legtöbb fejtörést nekem. Nem tudom, mit jelent, kire vagy mire utalhat ez a kifejezés. Talán a Napra, mint égitestre. Hiszen nappal sok mindent véghez lehet vinni.

- Tehát ez nem egy másik emberről, hmm... családról szól? - kérdeztem.

- Nem tudom, kis angyalom. Nem láttam ilyen embert. Pedig ha a családodhoz hasonlóan van egy másik különleges szemszínnel megáldott família, azt nem felejtenék el az emberek. Habár könnyebben elvegyül a tömegben egy világosbarna, arany, mint a te világosszürkéd.

- Ez jogos – helyeselt Kassy.

- De hát dal íródott róla. Biztos nem olvad be a környezetébe olyan egyszerűen – próbálkoztam.

- Ez is igaz – lépett be Lynda is.

- Szóval lehet, hogy ez is egy személy, de még nem láttuk, vagyis nagyon mások sem, de az is lehet, hogy egy tárgyra utal akár? - Daniel kezdte összerakni a hallottakat, bár én biztos voltam benne, hogy ez egy személy, hisz' már találkoztam vele. Úgy ahogy.

- Valahogy úgy, aranyom. Emez másik akármi lehet. - úgy tűnt többet már nem tudott mondani a könyvtáros hölgy.

Sokat mondó pillantásokat vetettünk egymásra a banda tagjaival. Nem, egyelőre egész biztosan nem akartam többet elmondani a néninek, mint ahogy a barátaimnak sem. Ehhez az egyhez makacsul ragaszkodtam, hogy megtartom magamnak, bár éreztem, már sokáig nem fogom tudni. Néma egyetértéssel elhatároztuk, hogy ideje indulni. Illedelmesen megköszöntük az odaadó segítőkészségét és indultunk vissza a bunkerbe.

Az úton nem beszéltünk. Mindenki a maga fénymásolatát bújta. Daniel-nek minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy az útra koncentráljon és ne a papírjára. Én meg... különféle gondolatok közt őrlődtem. Az eredetit és a másolatot szorongatva bámultam ki az ablakon. Valaki az őseim közül már mesélt, még ha csak sejtelmesen is, de átadta a családom titkát. Mármint megtanított egy kívülállónak egy dalt, amit ember magától nem hallhat. Bár a könyvtáros hölgy nem tudott sok dolgot mesélni, ennek tényét mégsem lehetett figyelmen kívül hagyni. Másfelől ott voltam én, aki teljes mértékben kiteregette a dolgokat. Majdnem teljesen. És valószínűsíthető volt, hogy amint visszaérünk, a szöveg utolsó betűjét is kielemezzük. Vajon elárultam ezzel a családom? Mit mondana Apa? És Sam? Mit tennének a helyemben? A többiek hogyan kezelték ezt a dolgot a maguk korában? Én most mit tegyek? Raul szerinted, mit mondjak? Istenem adj tanácsot.

Csikorgó fék zajára figyeltem fel. Megérkeztünk és a többiek már kint is voltak a kocsiból. Rám vártak.

- Siess, ne aludj! - Lynda gondosan rajtam tartotta fél szemét. Az utóbbi napokban úgy éreztem, vigyáztak rám. Vagy legalábbis próbálták megelőzni, hogy a teliholdas éjszakához hasonló kaland újra megtörténjen.

- Jövök - kászálódtam ki a kocsiból.

Ahogy beértünk a garázsba, ragaszkodtam hozzá, hogy legalább egy minimális rendet csináljunk. Lehet ragadt rám valami Sam rendszeretetéből. A banda ellenvetés nélkül nekiállt és összedobálta a fölösleges holmikat, majd a kis lapjuk tartalmára koncentráltak. Átfutottam én is a szövegen újra, de nem sok újdonságot fedeztem fel benne. Minden egyebet fejemben jegyeztem. Várakozás közben elkezdtem nézegetni az eddigi kutatásaik eredményét. Újra és újra előbukkant a legenda az "éjszínű szörnyetegről". Képek és képzeletbeli képek róla. Heh! Ha ezeket látná Raul! De vajon Bernátról miért nincs ennyi monda? Talán a túlméretes medve nem volt olyan nagy szám, mint a farkas. Tudtam, régen nagyon rossz hírük volt a farkasoknak és piszkosul vadászták őket, de ez szerencsére megváltozott. Már védett állatok és nem vérszomjas szörnyetegekként tekintenek rájuk. A helyiek meg egyfajta tisztes távolságtartás elméletét vallják velük kapcsolatban. Azt a fajta élni és élni hagyni mentalitást.

Átpillantottam a vállam felett. A többiek valósággal telejegyzetelték a lapjukat és nem úgy tűnt, hogy hamar végeznének, ezért folytattam a lapozgatást. A legenda érdekelt. Annak is az eredete. Mikor említették először? Mikor jegyezték le először? Nem volt egyszerű még abban az összeállított anyagban sem megtalálni az utalásokat. Inkább a városról beszéltek és a kis volumenű de annál kelendőbb, különleges árucikkeiről. Végül csak találtam egy párat. Egy hittérítő írt levelet a helyi barbár regékről. Még kép is volt hozzá. 'Eme falu barbár természetimádásának istentelen mivolta a gyermekeknek mondott dajkameséken is tisztán látszódik. Leírnom is istenkáromlás lenne. E fametszet elegendő bemutatására. A történelemnek nincs szüksége rá, hogy fennmaradjon.' Apró betűkkel de látszódott a kép címe. 'A boszorkány megelőzi a farkast' állt rajta. A levelet író ember többet nem beszélt róla. Oldalakkal később megtaláltam a dátumot. Majdnem 900 évvel ezelőttre keltezték.

- Pfft! Khmm...! He? - alig tudtam visszafogni. A hirtelen jött felfedezéstől nem tudtam hova lenni magammal. Bizarr hangkibocsájtásomra a többiek is felfigyeltek.

- Édua?

De ez egész biztosan ő volt. Az első szürkeszemű! Lássuk csak a részleteket. Ez egy helybéli legenda, rég elfeledett, amiről mondjuk tettek is, és még a srácok is átsiklottak felette, különben már mondták volna. Minden passzolt. Ez ő! Csakis ő lehetett!

- Hé, Édua! Mit találtál? - Lynda mellém lépett. Egy másodperc múlva – Tényleg! Erről meg is feledkeztem! Srácok! A banya históriát nem is említettük.

Odajöttek mind. Matt gyorsan előkotorta egy másik irat fénymásolatát és a kezembe nyomta.

- Hasonló korból maradt fenn. De ez az ürge le is írja a mondát.

'A falu lakói rendíthetetlenül állították, hogy a hegyekben él egy asszony, aki az erdő szelleme. Sokan kultikus tisztelettel tekintettek rá. Mások szerint egy kuruzsló volt. Valóságos boszorkány és tartottak tőle. De azt egyikük sem tagadta, hogy mindig tudott segíteni a betegeken és a szerkezetek fejlesztésében.' Ez kezdett egyre valósághűbb képet adni. 'Sokan várták, hogy megpillanthassák az asszonyt, de sosem volt hozzá szerencséjük. Az öregek szerint az erdei szellem nem mutatkozott már vagy száz éve, de ez nem tántorította el őket a próbálkozástól. Utazásom utolsó itt töltött napján is indult egy kisebb csoport az erdőbe, hogy felkeresse a mondabeli személyt. Véleményem szerint, ha valóban élt egy gyógyfüveket ismerő asszony valaha is erre, már rég a magasságos Isten gondoskodott róla.' Kerestem a további leírást, de nem volt. Az utazó csak egy röpke feljegyzést tett a falu emlékére. Viszont ezzel is újabb információkhoz jutottam. A szememet dörzsölgetve adtam vissza a papírt Matt-nek. Az apró és elmosódott betűket nem volt egyszerű végigmazsolázni.

- Csajszi! - Lynda vállamra tette kezét – Itt a bizonyíték az ősödről!

- Tényleg illik rá, de nem volt semmi említés a szeméről, vagy hogy beszélt volna az állatokkal - próbáltam nem túlpörögni a felfedezésen.

- Lehet, de az időpont egész közel van ahhoz, amit említettél. Azt mondtad, kb ezer évvel ezelőttről van feljegyezve a családfa, nem?

- De igen. Viszont ez...

- De nézd meg jobban ezt a képet! - mutatott rá Daniel a korábbi fametszetre – Még ha csak egy homályos legendaként is maradt fenn, nem pont ezt csináltad te is? Lekörözted a farkasokat. Ez még inkább igazolja, hogy a rokonodról van szó.

Elnéztem a képet. Kissé fintorogva szemléltem a részleteket a nő ábrázolásán. Cafatokban lógó bőrruha? Lehet, hogy akkoriban ilyen ruhákban jártak az emberek, de ő csak nem! Végtére is, nem egy kutató csoport tagja volt? Az álmomban is egészen más ruhákban jártak. No persze, ha egyáltalán volt bármi valóságalapja annak az álomnak. Elvettem a képet és lefotóztam.

- Van még valami ebből a korból?

Kassy és Matt egyből túrni kezdték a polcokat.

- Nem sok, de... maradtak fent hasonló fametszetek meg... egy-két megjegyzés. - Matt előrángatott néhány képet – De több infót nem találtunk.

Az újabb képen a korábban olvasott monda egy másik változata szerepelt. Az írást nem tudtuk elolvasni, de a kép látszódott. Egy farkas azon volt, hogy szétmarcangoljon egy nőt. A nő a hátán feküdt, a farkas meg fölébe tornyosult, szemeiben a gyilkolás vágya lángolt. A képen mégis a nő arca nyugodt volt. 'Fenevadat szelidítő idegen' jött a gondolat. Nem volt felirat csak évszám hozzá.

- Ez honnan van? - fordultam a fiúk felé.

- A könyvtár egy elrejtett zugából. Nem láttuk az összefüggést a többi közt, de egy dossziéban voltak így ezt is lefénymásoltuk. Sajnos nem találtunk hozzá olvasható leírást.

- Nem is kell - elmélázva húztam végig az ujjam a képen. Nem tudtam, ki készítette és milyen elbeszélés alapján, de ezt tartottam a legpontosabb ábrázolásnak az összes közül. Pedig ha ez a kép is azt a nőt, az első szürkeszeműt ábrázolta, akkor nem lehetett volna gondja az állatokkal. Még kevésbé támadhatta meg bármi is és kerülhetett a foga centikre a nyakától. Nem értettem, de ezt is lefotóztam.

- Az írásról mit tudtok? - próbáltam kibetűzni de hamar rájöttem, hogy nem latin betűkkel volt írva. Még kevésbé a mi nyelvünkön.

- Gyakorlatilag semmit. A könyvtáros sem tudott nekünk segíteni benne. Se szótár, se lehetséges eredet. Nem is tűnt neki ismerősnek. - Matt a fejét vakarta.

- Van még hasonló szöveg? Ami ugyanígy van írva és nem tudjuk elolvasni? - egy halvány ötlet derengett fel.

- Van. - Matt előszedett néhány lapot pár perc keresgélés után. Nem tartozott hozzájuk kép sajnos, de azért ezeket is lefotóztam.

- Emberek, ideje megbeszélni, ki mire jutott a dalszöveggel kapcsolatban – vezényelte Daniel, amikor látta, hogy a kérdések végére jutottam.

A banda tagjai összeszedték jegyzeteiket és mindannyian egy körbe ültünk le az egyetlen szőnyegre, ami csöppnyit fedte a betont. Daniel felolvasta a szöveget újra hangosan. Bevallom, nem nagyon figyeltem rá. A korábban talált képpel a kezemben ültem a többiek közt. A farkas volt rajta, azzal a dühös, irritált és mindenek előtt fogait kivillantó vicsorgásával. Nem tudtam elszakadni tőle. Olyan szomorú volt. Annyira lelombozó érzés volt nézni. Miért éreztem így? Hiszen volt hasonlóban részem és az rohadtul ijesztő volt. Remegő térdekkel néztem akkor a farkasok szemébe, nem pedig ilyen bágyadtan. Mi ez? Honnan jött az ötlet, hogy így ábrázolják?

- Hé... mi van veled? - megint Lynda rángatott vissza a jelenbe – Miért sírsz?

- Hogy? - és akkor éreztem, hogy egy csepp gördült végig az arcomon – Mi?!

***

Halli,

Kissé rendbontóra sikeredett ez a rész. Igen, a képekkel. Eddig mindig arra törekedtem, hogy kellően képletesen le tudjam írni a látványt. De amikor források után kutattam, mindig akartak olyan képek, amiket annyira megmutogattam volna nektek. A fejezetképeken túl persze. Na most sort kerítettem rá! ^^

Köszönöm a rengeteg kommentet a 3 nappal ezelőtti, röpke fejezetre. <3 <3 <3  Még egyszer, ezer bocsánat a fölösleges riogatásért, de valóban kíváncsi voltam, hányan figyelik még a történetet és mennyien vannak, akik várják a folytatást ennyi kihagyás után is. Nagyon - NAGYON KÖSZÖNÖM a sok kedves visszajelzést. Igéretemhez híven, már nem látszik az a fejezet, de csak a nyílvánosságból vontam vissza. A kommenteket még olvasgatni fogom, amikor nosztalgiázgatni akarok. <3 ^^

Shina