(jav.: 2020)

Kocsival csak pár perc volt az út a könyvtárig. Egy régi stílusú és még régebben felújított épület fogadott, amire a felszögelt táblán kopott betűkkel állt, hogy 'Városi könyvtár'. Inkább falusi könyvtárnak nevezném, kinézet alapján. Egyetlen szintből állt és alig volt nagyobb egy méretes családi háznál. A vakolat pergett, a nem használt kilincsek rozsdásak, míg az egyetlen bejárat egyszerű kilincse tükörsimára csiszolódott. Ennyien járnának könyvtárba? De akkor meg miért nem újítják fel? Fintorogva néztem a több év alatt felhalmozódott port az ablakpárkányokon. Biztos látszódott a nemtetszés arcomon, mert Daniel így szólt.

- Várd ki a végét. A gyűjtemény odabent figyelemre méltó.

- Mi az hogy! - szállt be Lynda – Nem egyszer jártak erre a környező nagyvárosokból gyűjtők, hogy megvennék ezt meg ezt a darabot. De a polgármester sose ment bele.

Valóban? Talán mégis érdemes lehet ide elnéznem máskor is. Most már tudtam, hogy ez az épület még mindig használatban volt.

Daniel kitárta az ajtót mire az, nem várt módon, nyikorgás nélkül nyílt ki. Ahogy beléptem, a temérdek könyv féltve őrzött és szépen karban tartott sorainak illata csapott meg. Szerettem ezt az illatot. Régi könyvek, újságok, folyóiratok szaga volt. Másnak talán csak por és papír, mert hát valljuk be, por mindig volt ilyen helyeken, de nekem megannyi világ gyűjtőpontját jelentette. Főleg a regényrészleg. Minden könyv egy felfedezésre váró kaland, egy élet elmesélése vagy egy véletlen elejtett mondat, amitől más színben látom a világot. A levegőt valami furcsa illat járta át, amit nem ismertem fel egyből. Valami átható, jellegzetes de nem túl erős, hogy bántsa az ember orrát. Még nekem is kellemes volt. Sokáig itt se volt időm nézelődni, mert a banda céltudatosan egy helységbe haladt, én meg velük. Egyetlen számítógépet és hozzá tartozó fénymásolót láttam. Papír, tinta bekészítve dobozokban. A falakon levő polcok folyóiratokkal tele.

- Pár perc és meg is vagyunk. - Daniel váltott néhány szót a pult mögött ülő könyvtárossal és már izzították a gépet.

- Csak így simán? Nem csak itt dolgozók nyúlhatnak a gépekhez? - csodálkoztam. Odahaza, a fővárosban sosem engedték, hogy magad ügyködj a masinákon, bármennyire is jobban értettél hozzá, mint a személyzet.

- Törzsvendégeknek szabad – kacsintott Matt. Újra a régi volt és lazán viccelődött nagy örömünkre.

Daniel előkapta a Dal szövegével teleírt lapot és a fénymásolóba helyezte. Öt másolatot állított rá és a gép berregve teljesítette.

- Szóval, ezután irány a fagyizó?

- Terveink szerint – bólintott Daniel.

- Ennyi agymunka és rohangálás után mindenkinek padlón van a vércukra. - Kassy arcán vékony mosoly jelent meg – Nézz csak körbe.

Jobban megnézve, valóban így volt. Nem voltam benne biztos, mi mindent csináltak még az előző éjjel, miután elköszöntem, de az biztos, hogy keveset aludtak. A mai napot meg ráadásul egy jó kis túrával kezdtük és az agyi befogadóképesség határainak feszegetésével folytattuk. Nem kellett volna csodálkoznom, hogy ki voltak facsarva, mint a citrom. Úgy véltem, még azt sem emésztették meg teljesen, amit nem olyan régen meséltem el nekik magamról. Pedig ha tudták volna, milyen régóta izgultam miatta és micsoda nagy kő esett le a szívemről így, hogy már túl voltam rajta. Nevetnének, ha azt mondanám, most pihe könnyűnek érzem magam, míg ők hulla fáradtak. Talán ezzel szerezhetek egy kis előnyt. Ha ők ennyire fáradtak, akkor biztos, nem fognak olyan sokáig fent lenni ez éjjel. Vagyis akkor végre én is végighallgathatom az a bizonyos 6 órás, másik felvételt. A hangzavart. Raul szerint 'nem volt egy nagy élvezet az hallgatni', de a kíváncsiság már régóta fúrta az oldalamat. Talán megtudom, miért volt olyan nagy szám az ottlétem és miért okozott ez felfordulást. Talán. Remélem.

- Kész. - Daniel felkapta és szétosztotta a fénymásolatokat. Mindenkinek a kezébe egy. Úgy ugrottak rá, mint kutyák a csontra - Így nem fogunk egy lap körül tolongani. Édua, neked is egy.

- Köszi.

- Ne most olvassátok. Visszamegyünk és ott kielemezzük. - nagyon figyelt rá, hogy fölöslegesen semmilyen információt ne mondjon ki hangosan. Összehajtotta és zsebre vágta a saját másolatát és a kijárat felé indult.

Szerettem volna még körbenézni egy kicsit, hiszen vonzottak a könyvek, meg hát terveztem is, hogy ellátogatok ide. De sajna gyors tempót diktáltak a srácok. Nagyon pörgették az eseményeket és a teendőket egymás után. Már az ajtót csuktuk be, amikor elfogott egy nyugtalanító érzés. Megfordultam és visszapillantottam. Valami nem tetszett. Valaki figyelt volna? Nem. Azt az érzést már felismerem. Akkor mi ez?

- Édua, minden rendben? - mint mindig, most is Lynda vette észre habozásom.

- Nem tudom. Olyan furcsa érzésem támadt. Mintha... elfelejtettem volna valamit - felnéztem az ablakokra. Mind zárva volt, senki sem figyelt minket. Kassy hirtelen felkiáltott.

- Az eredeti! - és szaladt volna vissza, ha Daniel meg nem előzi és nem ront be a könyvtár ajtaján.

Egy pillanattal később én is kapcsoltam és a fénymásoló teremhez már egyszerre értünk, a többiek némi fáziskéséssel. A látványtól a torkunkban dobogott a szívünk. Az idős hölgy, aki korábban a pult túlsó feléről bólintott Daniel-nek, most ott állt a fénymásoló felhajtott fedele mellett és a dalszöveget olvasta. Törékeny kezét szája elé emelte, szemei lassan könnyel teltek meg. Hirtelen érkezésünkre felpillantott és mutatóujjával csendre intett. Szótlanul mellé álltunk mindannyian. Képtelenek voltunk megtörni a pillanatot. Ahogy a végére ért, ránk nézett, arca valamivel összeszedettebb, de még mindig hang nélkül egy másik terembe invitált. Követtük. Daniel arckifejezését olvasva, sejtelmünk se volt hova. Mi lelte ezt a nénit? Miért ilyen feldúlt? Ember még korábban nem láthatta ezt a szöveget, sem nem hallhatta a dalt. Nem is jelenthetett másoknak sokat a szövege. Mi vár ránk a másik teremben?

A könyvtáros egy hangszigetelt szobába vezetett, ahol régi, bakelit lemezek sorakoztak a polcokon. Nem is tudtam, hogy még voltak ilyenek. Körülnézett, vannak-e mások is, majd becsukta az ajtót, miután megbizonyosodott, hogy magunk vagyunk.

- Gyerekek... - kezdte, de elakadt a szava.

- Jól tetszik lenni? - Kassy mellé lépett és vállára tette kezét – Hozzunk egy széket?

- Nem, drágaságom, köszönöm. Jól vagyok. De ez... - felém nyújtotta a lapot. Aggódva elvettem és közben egymásra pislogtunk – Ez... rég elfeledett emlékeket idézett fel, aranyom.

- Ho... - egy pillanatra nem tudtunk megszólalni. Rájöttem, innentől bármit mondunk, az elárul minket. Gyorsan kellett döntenem. Taktikát váltottam. Csak kérdezni fogok – Ön... ismer hasonló leírást? Hallott már ilyesmit?

- Jaj, aranyom! Pontosan eztet hallottam sok-sok évvel ezelőtt. Mikor kislyányka voltam, ekkora ni, a nagyanyám énekelte ezt nekem altatóként. Ő nekije is a nagyanyja tanította. Ő mög egy fiútól hallotta. Nagyon régi história ez már.

- Ismeri a dalt? - csak kicsúszott a számon – Tudja ki volt az a fiú?

- Persze, hogy tudom, aranyoska. A nagyanyám nagyanyjának első szerelme. Igazi regébe illő történet volt. De még azt is tudom, aranyom, hogy annak a fiúnak a leszármazottai máig a városban élnek. A Graymont család már generációk óta ebben a városkában él.

Gyors pillantást vetettem a banda tagjaira. Meg voltak döbbenve. Még egy kis félelem is látszott rajtuk, de valahol éreztem, ez a hölgy nem jelenthet ránk veszélyt.

- Tetszik tudni, mi ez a dal?

- Jaj, aranyom! Nem kell ennyire óvatosnak lenned. Hiszed vagy sem, vannak még, akik tudnak titkot tartani ebben a pletykafészekben. Különben a barátaid nem lennének ennyire meglepettek, ni - kuncogva a többiek felé intett – Hahh... szerettem a nagyanyámat. Ez a dal sok kedves emléket idéz fel, ezért voltam olyan megilletődött az előbb. Mindig azt mondta, ezt a dalt sosem anya tanítja gyermekének, hanem nagyszülő unokájának. Más nem hallhatja, ez a mi titkunk. - az idős hölgy elmerengve kuncogott az emlékeken, majd folytatta - Azt hittem, senki más nem ismeri. Sose hallottam a Graymont-oknál ezt a dalt, pedig nem egy-kettőt láttam felnőni. Néhanapján még dajkáltam is őket.

- Ismeri Sam-et? Mármint kisgyerekkorától kezdve?! - Lynda nem bírta visszafogni magát.

- Hogyne, kis aranyos! Őt is meg a bátyját is. Mindkettőre vigyáztam annak idején. Hogy hasonlított egymásra az a kettő, leszámítva a szemük színét. Kár, hogy már csak egyikük él a városban. - az idős asszony fáradt szemei izgatottan csillogtak – Elárulok nektek egy titkot, mivel látom ti is ismeritek a dalt. - közelebb léptünk és ő halkan folytatta – Mikor kicsik voltak, ezt dúdolgattam nekik, hogy megnyugodjanak. Nagyon szerették. Viszont szigorúan tilos volt énekelnem magát a dalt bárki másnak is, mint a saját unokámnak. Ez egy kis hagyomány, de megtartjuk már egy jó ideje. De mivel nekem nincs uncsikám, nem tudtam tovább adni. Annyira elszomorított, hogy pont én nem fogom tudni tovább adni a hagyományt, miután annyi évig őriztem a titkát.

- Senkinek nem is említette? - kérdeztem elhűlve.

- Nem, édesem. A családunkban erős az adott szó ígérete. És én megígértem a nagyanyámnak, hogy csak az unokámnak adom tovább. - a néni mindezt egyenes, kihúzott háttal, büszkén mondta. Nem látszott, hogy nehezére esett volna tartania magát, pedig hajának minden szála hófehér volt már.

Egy rövid időre beállt köztünk a csend, ahogy végignézett a társaságon. A banda csak pislogni tudott. Az agyam ezerrel pörgött, ahogy dolgozta fel az információkat. Legutoljára a Dal akkor kerülhetett lefordításra, amikor az előző Ezüstszemű ősöm élt. Ő lehetett az a fiú, aki ennek a néninek a felmenőjének csapta a szelet. Milyen kis cukik. De elárulta neki a Farkasok Dalát, sőt még meg is tanította neki. Vajon mi mindent mesélt még neki? Lehet, hogy a könyvtáros néni is tudja azokat, talán még a Dal értelmezését is elmesélte? 

***

Halli,

Meg is hoztam a folytatást. ^^ Remélem elnyerte tetszésetek. A szálak bonyolódnak és az esemény szép sorjában eljut a kifejletig. Szerintetek milyen titkokat rejthet még a könyvtáros hölgy? Kommentben várom felbecsülhetetlen ötleteiteket! ;) :D 

Shina

A kép miatt meg sorry. Nem volt ősz hajú högyről készült kép, ami tetszett volna. ;)