(jav.: 2020)

- Végre! - hallatszott Kassy sóhaja, amikor kikászálódtunk a félig benőtt ösvényről. A kis rejtett tisztást magunk mögött hagyva, hol percekkel korábban avattam be új barátaimat titkomba, egy marék levéllel és ágakkal a hajában küszködött a lány. Lynda-val gyorsan segítségére siettünk.

- Szólj, ha legközelebb madárfészeknek akarod álcázni magad. Akkor nem bajlódunk annyit a rejtekhely felállításával.

- Nagyon vicces vagy, Matt! - válaszolt Kassy élesen.

Mire végeztünk vele, rendesen szétszedtük a haját. Lynda halkan kuncogott, míg rendbe tette magát.

- Készen vagyunk? Mehetünk haza? - kérdezte Daniel – Ideje lenne visszamenni már.

- Igen. De ne rohanjunk visszafele. Nem lenne jó utolérni az idegeneket – javasoltam.

- Rendben. Akkor menjünk!

Ugyanazon az úton mentünk vissza a kocsihoz, mint idefele jövet, annyi különbséggel, hogy extra lassan haladtunk. Úgy értem, még a normál séta tempómnál is lassabban. Csipi menet közben elvált tőlünk, szerencsémre. Nem lett volna szívem elküldeni, mikor kocsiba szálltunk.

- Egyébként, Édua. - Lynda eddig tűrte a csendet – Mióta érted, hogy mit mondanak az állatok?

Váratlanul ért a kérdés, mert a gondolataim még mindig a körül forogtak, amit a három farkas korábban mondott. Egy pillanatig csak pislogtam, mire elért a tudatomig.

- Öm... pár napja... Vagyis hogy... - megráztam a fejem – Amikor visszajöttünk a túráról, fokozatosan hallottam és értettem egyre többet.

- Deee... ez hogy? Mármint mesélj már, milyen érzés!

- Érteni, hogy mit mondanak? - végre leesett, mit is akart. Dumapartit. Egy kis csajos traccspartit. Ám legyen.

- Naná hogy az! - fakadt ki a lány.

Nagy vonalakban felvázoltam, hogy, hogy s mint alakult ki az egész. Lynda és Kassy mindenfélét kérdezgetett közben. Nagyon érdekelte őket a téma. Matt-en szinte láttam, hogy miket tervez. Nem szólt bele, csak hallgatta a beszélgetést, de a korábbi villogását látva a szerkezetei körül, kísérletezgetéseket sejtetett vélni. Végtére, én is egy csomó mindent kipróbáltam úton-útfélen. Nesze neked kísérleti nyúl! De bíztam benne, hogy túl fogom élni.

Daniel az útra koncentrált. Végtére is ő vezetett. Csak feltűnt a furcsa hallgatása. Bármi történt, neki mindig volt hozzáfűzni valója, vagy egy lezáró mondata, amivel összefogta a bandát. De ez a csend... furcsa volt.

Az úgynevezett bunkert rövid időn belül elértük. Matt apja nem volt otthon. Matt elmondása alapján 24 órát dolgozott egyhuzamban majd 48-at szabad volt. Nem lehetett egyszerű a tűzoltósági munka. Huszonnégy órán keresztül folyamatos készenlétben lenni? Képtelen lettem volna rá. De a negyvennyolc szabad óra nem hangzott olyan rosszul.

Matt vezette a sort és egyenes útvonalon a garázsba értünk. Minden további nélkül helyet csinált az asztalon és előkotorta az azóta papírkupacok alá temetett magnetofonomat, benne a kazettával. Hogy, hogy került oda, azt nem tudom, mert mielőtt elmentünk volna, én azt a lejátszóban láttam. Hogy voltak képesek a másodperc töredéke alatt eltüntetni egy egészen más helyre?!

- Gyere, elő van készítve a terep! - Matt izgatottsága ragályos volt.

A következő félórában, teljes csendben, lekörmöltem a teliholdas éjszaka dalszövegét. Kezdetben még a nyakamon tolongtak és figyelték minden tollvonásom, de hamar meguntam és a sok rászólásomnak hála feladták, hogy körülöttem szöszmötöljenek. Kelletlenül leültek az egyik sarokba nassolgatni, mivel képtelenek voltak bármi mással elfoglalni magukat, annyira látni akarták a szöveget. Hál' Istennek, ugyanolyan tisztán hallottam a felvételt, mint legutóbb. És nem, kizárt volt hogy mindent, tényleg mindent leírjak nekik. Azt a fájdalmas üvöltést az elejéről, azt az „...a francba, idő van..." felnyögést. Nem, azokat nem írhattam le. Nem tudtam megmagyarázni, miért, de nem akartam, hogy ez után is nyomozgatni kezdjenek. Bár sejtettem, előbb-utóbb szükségem lesz a bandára ezen a téren is.

Végignéztem a művemen és elégedetten nyugtáztam, hogy mindent leírtam szóról-szóra a Dalból. Utoljára, még egyszer végigjátszottam a felvétel elejét, hogy leellenőrizzem.

- Készen van – fordultam a srácok felé. Matt egyből felpattant, mielőtt befejeztem volna a mondatot. A többiek fáziskéséssel tápászkodtak föl. A kezükbe akartam nyomni a papírt, de Matt visszautasította.

- Olvassad föl! Te tudod, hogy' kellene szólnia.

Tágra nyílt szemekkel meredtem rá. Még adjam is elő nekik?! Mi ez, színház? Miért hiszik, hogy nekem egyszerűbb felolvasni, mint nekik? Talán azt remélik, hogy még el is éneklem? Álmodj királylány.

Mivel a szemet meresztgetés nem ért célt, kénytelen voltam felolvasni a szöveget. Akarva-akaratlan is visszaemlékeztem az estére, amikor először hallottam ott, a forrás melletti kövön ülve, és átvettem a hangulatát. A végére tényleg szavaltam. Még csak az kellett volna, hogy valóban énekeljem. Így is döbbent csend követett, ahogy befejeztem. Kipirulva néztem végig a társaságon. Az elmúlt röpke két hét alatt tapasztalt csodálkozás és meglepett arc összesen nem ért fel azzal a tekintettel, amit most mind a négyük arcán láttam. Nem vettem le róluk a szemem, nem néztünk el egymásról. Ők rám, én rájuk.

Végül elmosolyodva, megenyhült hangon meglobogtattam előttük a lapot.

- Szeretnétek átolvasni?

Egyszerre lélegeztek fel mind a négyen. Mintha eddig visszatartották volna a levegőt. Értetlenül ráncoltam a szemöldököm viselkedésükön.

- Ezt... többet ne csináld, ha lehet... - vette el a lapot Daniel.

- De... mit is?

- Nem mondod, hogy ez nem volt tudatos?! - tért vissza cserfes énjéhez Lynda.

- Mit? - kezdtem aggódni, mi történhetett. Csak nem? - Történt valami, amíg felolvastam?

Lynda és Kassy úgy néztek rám, mintha teljesen nyilvánvaló lett volna.

- Amikor olvastad... - Daniel gyorsan végigfutott szemével a kezében levő szövegen - ... és egyre hangsúlyosabb meg kifejezőbb lettél, felvillant a szemed... - egyik ujjával rábökött – Itt, ennél a résznél. Innentől végig ragyogott a szemed.

Ránéztem. Pontosan egy szóra mutatott. „...arany szemnek párja EZÜST...". Éreztem, hogy felgyorsul a pulzusom. Már megint ez a rész. Vagy még mindig. A számomra megfejthetetlen, mégis sokat sejtető passzus.

- Igen – válaszoltam piruló arccal – Ez engem is meglepett elsőre.

- Ez! Ez az, amikor... amit mondtál! A bánya! Ahogy az bezáratták! - Daniel egyre intenzívebben gesztikulált.

- Lehet.

- De hát még nem tűnt fel?! Ez rólad szól! Rólad és a felmenőidről, akiket mondtál, hogy hasonlóan szürke szemük volt.

Hogy erre miért nem gondoltam. Talán túlzottan is magamra koncentráltam eddig? Ez a dal már évtizedek óra száll, ha nem évszázadok óta. És szürke szemű eddig is volt a térségben. Az őseim. Nem feltétlen kellett, hogy romantikus kapcsolat legyen az arany és ezüst szem között... Kissé lelombozott a felismerés. Te zöldfülű, nem minden rólad szól! Ez a történelmem. Ez a vérvonal útja. Bár most valami mégis változni fog, hiszen eddig nem volt lány a vonalban, még kevésbé Ezüstszeműként. De akkor is, ki lehet az arany szemű? Kié lehet az a mámorítóan csodás, borostyán szempár? Volna még egy vérvonal? A kezdeti kísérletező csoport egy másik tagjának leszármazottja? Ha igen, akkor hogy, hogy nem meséltek róla a szüleim vagy Sam? Hogy, hogy nem találkoztam még vele. Hiszen neki is a hegy környékén kell élnie akkor, nem?

- Édua.

Vagy rosszul gondolom és más magyarázata is van a dalnak. Egyszer már tévedtem a nagy buzgóságomban. Előfordulhat még egyszer.

- Hé, Édua! Itt vagy? - Lynda már azon volt, hogy homlokon pöcköl, mire felfogtam, hogy hozzám szól.

- Nehogy! – hajoltam el előle.

- Már megint elmerengtél. Min vagy képes így elagyalni, hogy észre sem veszed, ha hozzád szólnak?

- Oh, bocsi. Biztos apámtól örököltem. Ő szokott néha így viselkedni – nevettem zavaromban.

- Mindegy is. Azt mondtuk az előbb, hogy elugrunk a könyvtárba lefénymásolni ezt néhány példányban, utána meg elmegyünk Mark-hoz és Gina-hoz fagyizni. Jössz, ugye?

- Persze – pislogtam – Oh, de... - egy gondolat még aggasztott.

- Igen?

- Ne nagyon beszéljetek erről. Mármint, hogy ez a dalszöveg micsoda, meg hogy honnan van, kérlek.

- Viccelsz?! A hatóságiakat zúdítanánk rád, ha valakinek is a fülébe jutna, hogy beszélsz az állatok nyelvén... vagy legalábbis érted őket! De az idegenek mindenképp rád szállnának. Azt meg nagyon nem szeretnénk.

Megkönnyebbülve mosolyogtam a kis drámán, amit előadott. Jó érzés volt tudni, hogy mennyire természetesnek vették, hogy a titkomat megtartsák. Kezdem igazán megkedvelni őket.

***

Halli,

Jó hosszú ideje nem voltam túl aktív és halogattam az új rész feltöltését. Ezer bocsánat így utólag is. Remélem meg tudjátok érteni. Iskolai dolgok jöttek közbe. ^^

De mindegy is, mit godoltok erről az új részről? MINDENRE kíváncsi vagyok, ami csak eszetekbe jutott olvasás közben. :) Szerintetek milyen magyarázatai lehetnek a Dalnak? ^^

Shina