(jav.: 2020) 

A másodpercek csigalassúsággal vánszorogtak, míg válaszukat vártam. Ők sem beszéltek, csak egymásra pislogtak. Végül valahogy megállapodtak, mert mind Daniel-re néztek, aki rám emelte tekintetét. Majd a többiek is felém fordultak. Idegtépően kísérteties volt.

- Édua.

- Igen?

- Remélem, nagyon hamar eljön az a pillanat, hogy elmesélsz mindent, de tényleg mindent, mert sikerült rohadtul felkorbácsolnod a kíváncsiságunkat. - a végére megnyugtató vigyor köszönt vissza arcáról, de hangjából éreztem, hogy tényleg sürgősen tudni akarja a részleteket.

- Hahh... Persze. El fogom mondani, csak... még... Hát hamarosan – próbáltam szavakba önteni megkönnyebbülésem.

Lynda és Matt lopakodva megállt két oldalamon és feltűnően bámulni kezdték az arcom.

- Ööö... ti meg?

- Nem, nincs hegyes füle – suttogta Matt egy képzeletbeli adóvevőbe.

- Agyarai sem nőttek még - szállt be a játékban Lynda.

- Nem, még mindig nem vagyok vérfarkas – mosolyodtam el.

- He?! Meghallott minket! Bravo 1-es, visszavonulás! A célpont szuper hallásával észrevett minket, lelepleződtünk, vége.

- Visszavonulás, vettem, vége.

A szemem forgattam, míg ők ketten jóízűen felnevettek. Daniel vigyorgott a háttérben, míg Kassy a fejét fogta a lökött viccen.

- De most komolyan. Ne húzd sokáig a filózást! - taszított rajtam egy kicsit a vállával Lynda.

- Ígérem – emeltem fel ünnepélyesen kezem.

~ Most már rendben? Most már nincs baj? - Csipi újra kérdezgetni kezdett. A banda érdeklődve figyelte, mit reagálok a madár füttyögésére.

- Minden rendben - finoman megsimogattam a feje búbját egy ujjal. A pici örömében megrebegtette szárnyait.

- Édua... - Lynda alig tudta leplezni izgatottságát – Van egy tippem, de nem biztos, szóval mondd, hogy eltaláltam vagy sem, oké?

- Hát... jó, rendben. - a fiúk is éberen várták, mit talált ki.

- Szóval nem biztos, de... lehet, hogy nem csak, hogy furcsán viselkednek veled az állatok, de te még meg is érted, amit mondanak. Lehetséges?

A többiek fejében valósággal felkapcsolták a villanyt, egyszerre szisszentek fel. Mintha az elmélet puszta felvetése realizálta volna azt, amit eddig csak halványan sejtettek.

- Nos? - Lynda várakozva firtatott.

- Nos... ez... ez az egyik olyan dolog, amit nem teljesen értek, de... igaz.

- MIIII?! - Matt, Kassy és Daniel egyszerre kiáltott fel. A tekintetükből láttam, hogy mindent amit eddig mondtam, újból megkérdőjelezték.

- Nem, nem, nem! Nem vagyok tündérmese szereplője! - próbáltam nyugtatni őket – Tényleg! Van rá magyarázat, csak még nem... még nem igazán... - próbáltam halogatni az elkerülhetetlent.

- Nem mondanád még el. Ugye? - Lynda kérdése valójában azt jelentette, hogy 'csajszi, már túl sokat tudunk, jobban jársz, ha kitálalsz'.

- Aaahhh.... - sóhajtottam megadóan – Van... erre egy kevésbé látogatott tisztás, ahol leülhetünk? Jobb, ha inkább mégis mindent elmondok, ahogy elnézem. Már így is csodabogárnak tartotok.

- Még szép hogy! - Lynda kacagva egy hatalmas öleléssel rám vetette magát – A kedvenc csodabogarunk! Ugye srácok? - a kérdezettek tátott szájjal bólogattak, megszólalni már képtelenek.

Összeszedtük a holmijainkat és Daniel vezetésével elindultunk az ösvényen abba az irányba, ahonnan eredetileg jöttek az idegenek. Az erdőbe. Csipi egy darabig a vállamon utazott velünk, majd elunta az egyensúlyozást és ágról ágra röppenve követett a banda nem kevés csodálkozó pillantgatását vonva magára. Mielőtt elértük volna a kis tavat lefordultunk egy félig benőtt, fával takart ösvényre és rövidesen egy széltől, kíváncsi szemektől és fülektől kellően védett tisztásra értünk. Harmatos fű borította a talajt és néhány szamóca kacsingatott a szélről, amikre a kis madár egyből rárepült.

- Ez itt megfelel? - Daniel lehajította táskáját - Eléggé eldugott és sokan azt hiszik, már rég benőtte az erdő.

- Tökéletes. - azzal letelepedtem a naposabb részen.

Lynda közel kúszott és úgy várta, hogy végre belekezdjek. A fiúk velem szemben foglaltak helyet, míg Kassy a másik oldalamon. A figyelem középpontjában voltam, amihez sose tudtam hozzászokni. Sőt, többnyire kerültem. Erre most tessék! A héten már sokadszorra is mindenki azt várja, hogy mondjam a tutit.

- Akár hiszitek, akár nem, hihetetlenül természetes magyarázata van mindennek – kezdtem bele – Egyszer említettétek is, hogy milyen fura a szemem színe.

- Igen, viccként.

- Hát, nem voltatok messze az igazságtól. Tényleg van köze hozzá minden egyébnek. Meg emlékeztek, a horgászás során mondtátok, hogy olyan volt, mintha megvillant volna a szemem?

- Igen - emlékezett vissza Daniel is - Azt mondtad, hogy a napfényt tükrözte vissza.

- Hova vezet mindez? - türelmetlenkedett Matt. Sokat sejtetően rápillantottam és ugyanolyan hangszínen folytattam.

- Van egy szokatlan hagyomány a családomban, amiről eddig nem tudtam, hogy különösebb jelentősége is van. Generációk óta, mindig az elsőszülött ilyen szürke szemekkel születik – mutattam a szememre – De csak és kizárólag az elsőszülött, a testvérek soha. Apámnak is ilyen a szeme, de...

- De Sam-nek barna! - fejezte be Lynda.

- Igen.

- De miért? Mit jelent ez?

- Ez az, amit nemrég tudtam meg.

És én elmeséltem nekik a családi legendát. Minden részletét, amire emlékeztem. Hogy az őseim már régóta nyomon követik ezt a furcsa jelenséget. Hogy eddig mindig fiú volt az elsőszülött, csak én törtem meg a hagyományt. Hogy egyes szürkeszeműekről legendák maradtak fenn, mert különleges módon megértették az állatokat. Elmondtam nekik, milyen bizarr dolgokat tapasztaltam egész eddig az életemben és hogy szerintem, így utólag nézve, mind erre vezethetők vissza. Megbíztam már bennük, hisz' a sok furcsaságom ellenére eddig is kitartottak mellettem rövid ismeretségünk alatt.

- Várj! - vágott közbe Matt – Akkor aznap, mikor eltűntél a telihold éjjelén, nem is kellett volna, hogy aggódjunk érted, mert csak dumcsiztál az állatokkal?

- Nagyon nem. Akkor még nem értettem őket, és valóban megkergettek. Piszkosul. Sam mesélte, hogy mikor kicsi voltam és itt éltem lazán elcsevegtem mindenféle állattal, de azóta ez valahogy elmúlt. Vagy elfelejtődött. Gondolom, ahogy a városba költöztünk és nem voltak körülöttem állatok, elfelejtettem, de még az emlékét is, hogy ilyenre valaha is képes voltam.

- Akkor meg mi történt veled? Mármint ténylegesen.

- Minden úgy történt, ahogy meséltem, egészen addig a pontig, ahol visszafordultak a farkasok. Nem a villámlás ijesztette el őket. - nagyot nyeltem, mielőtt folytattam volna, mire Lynda még közelebb csúszott – Amikor a villám keresztülvágott az égen, a farkasok szeméből visszatükröződött a sajátom és láttam,... hogy fehéren világítanak.

- Hogy?!

- Pont, mint ahogyan horgászás közben láttátok. Azóta többször is előfordult, mikor leteremtettem a kutyákat bent a klinikán, Sam-nél.

- Ő tud erről?

- Ő mesélt nekem a legendáról! - nevettem kínomban – Ha belegondolok, mennyivel egyszerűbb lett volna, ha tudok erről és nem most borulok ki, hogy mi történik velem. Egyszerűbb lett volna minden.

- Nem tudtál róla, de képes voltál... öm... - Kassy kereste a szavakat – ...elküldeni a farkasokat, mikor üldöztek?

- Szerintem akkor csak a villám fénye miatt villant fel. Meg... totál be voltam rezelve... - vallottam be.

- Ha engem üldöztek volna ilyen fenevadak, én is magam alá csináltam volna. - Matt poénkodni próbált.

- De nem az állatok miatt. Igazából a villámlástól, meg a hangjától tartok egy kicsit. Nem... nagyon bírom a hangos csattanást meg dörgést. Szóval szerintem, akkor ez is belejátszott. Ettől gondolták meg magukat és húzták el a csíkot.

- De miért? Miért vonulnának vissza, csak mert világít a szemed? Mármint, félre ne értsd, én berezelnék, ha hirtelen egy embernek ragyogni kezdene a szeme a sötétben, de ezek állatok. És, ha jól értem, éppen a préda szerepe jutott neked. Bocs, de... ezt nem értem. - Kassy érvelése a lényegre tapintott.

- Ezt csak jóval később fejtettem meg. Úgy tűnik, amivel az őseim piszok rég kísérletezgettek, mármint ha igaz a legenda és szerintem az, akkor a genetikánkba belekevertek valamit, ami egész jól öröklődik. Nem csak hogy értem az állatokat, de valamilyen szinten néhány tulajdonságuk is felbukkant bennünk.

- A hallás! - közölte Lynda lelkesen.

- Meg fizikum. Nem fulladtál ki az első napon sem. - helyeslően bólintottam Daniel mondatára.

- Meg még szaglás és látás is. Ezek is jobbak lettek, mióta itt vagyok és koncentrálok rájuk.

- Na jó, de ezek hogy jönnek a farkasok viselkedéséhez? - tért vissza Kassy.

- Úgy, hogy régen az őseim itt éltek. Mármint generációk óta itt volt a családom. És valahogy megmaradt az állatokban... Vagyis hát... volt egy konkrét eset – emlékeztem vissza a bánya történetére. Ha már itt voltam, fölösleges lett volna elhallgatni a történetet, amit Raultól és Bernáttól hallottam. Tátott szájjal bámultak és itták szavaim, ahogy meséltem az eseményeket és ezúttal semmilyen kérdéssel nem szakították meg.

- De hogy tudott ez megmaradni az állatokban. Mintha a köztudatban lenne... de mégis hogyan?

- Van egy dal, magamban csak a Farkasok Dalának nevezem, amit minden teliholdkor elénekelnek, ameddig szusszal bírják.

- Hogy?! A teliholdas üvöltés?! AZ a farkasüvöltés egy DAL? - kiáltott fel Kassy - Ezt honnan tudod? Ja, hát persze. Értetted.

- Dehogy értette, akkor még nem értette őket, igaz? - Matt kérdőn lesett rám.

- Nem értettem őket akkor még. Csak később.

- Akkor meg honnan tudod, hogy mi volt az üvöltés?

- Visszahallgattam a felvételt - válaszoltam egyszerűen és vártam, hogy leessen nekik. Egyből ugrottak.

- Te! Te!... Te értetted, hogy.... pfah, egyáltalán hallottad a felvételt?! Hallottál mást, mint a zaj?! - pontosan, ahogy számítottam, teljes megdöbbenés. Újfent.

- Igen – kezdtem belejönni a mesélésbe – De ez egy olyan rész, amit még én magam sem értek. Mármint semmilyen állati hallás nem lenne képes egy elromlott felvételből kihallani mást, mint amit egyébként hallanánk, nem?

- De te értetted?!

- Igen, de ez attól még...

- Te értetted, amit mondanak A TELIHOLD ESTÉJÉN?! – Matt makacsul kitartott e mellett a kérdés mellett.

- Iiigeen... - résre húzott szemekkel méregettem a fiút – Mert?

- Most is értenéd, ha visszahallgatnád? Miről szól?

- Persze, ha visszamegyünk még le is tudnám nektek írni.

- TÉNYLEG?!! Ezt megcsináljuk! Most! - és már pattant is fel a helyéről, de Daniel mélyen a gondolataiba merült – Danny Fiú, mire vársz még?! Végre megtudhatjuk, mi zajlik itt évek, a fenét, évszázadok óta!!!

- Várj már! - intette le, mire barátja kelletlenül leült – Valamit nem értek. Az egy dolog, hogy ezzel ezt az állati hagyományt megtudhatjuk, de ettől még mindig ott van a rejtély, hogy miért lesz zajos a magnetofonos felvétel és a sima telefoné vagy kameráé nem.

- Mire gondolsz, bátyus? - erre már Matt is felkapta a fejét.

- Mi van, ha ehhez van köze az idegeneknek? Hallottuk, hogy rohadtul gyenge mágnesességet észlelő gépekkel jöttek most. És a magnetofon mechanikája mágneses alapú. Vagyis...

- Vagyis, ami itt zajlik, annak nem az állatok az eredete, hanem valami más?! - következtetett Kassy – És maguk az állatok viselkedése is csak egy következmény?

- És mindennek köze lehet Édua őseihez – fejezte be Daniel – Bár még nem tudni, hogy pontosan milyen szinten. Vagy mióta.

- Pontosan – zártam le a gondolatkört és egyformán megilletődve, ugyanakkor elszántságtól csillogó szemekkel néztünk végig egymáson. Ez az! Ezzel már lehet valamit kezdeni! Végre tudunk haladni egyről a kettőre anélkül, hogy titkolgatni kellene egymástól.

- Édua! Ezek szerint... te el tudsz menni az Ezüst Csúcsra, minden további nélkül? - Daniel kitalált valamit én meg izgatottan vártam az ötletét.

- Igen. Miről lenne szó?

***