(jav.: 2020)

- Idő van! - nézett órájára Daniel és mintegy vezényszóra, mindenki indulásra készülődött.

Nem voltam teljes tudatában az eseményeknek, mert a gondolataim felét a nemrég hallgatott felvétel kötötte le. Matt közben még mutatott egy pár hasonló szalagot. A korábbi teliholdas esték eredményeit. Nem különböztek az enyémtől. Az elején mindegyiken az első farkas elindítja a kórust és zeng a dal. Már biztos voltam benne, hogy Raul volt az, felismertem a vonyítását. De volt egy furcsa gondolat, inkább csak érzés, ami nem hagyott nyugodni. Igazából nem is tudtam volna megmagyarázni miért, vagy mi volt az, csak... ott volt és zavart. Valamiért nem értettem, mi lehetett az oka, hogy olyan fájdalmas üvöltéssel indította el minden egyes alkalommal a falkák kórusát. Nehéz lett volna ilyen erőteljes hangot kiadni? Vagy az évek során berekedt, mint az idős emberek hangja? Bár ezt kizártnak tartottam, mert mikor beszéltünk, a kor semmi jele nem mutatkozott rajta. Inkább úgy látszott, ereje teljében van, ami önmagában is hatalmas rejtély, ha nem a legnagyobb, ami a környéken volt. Lazán verte Daniel-ék listájának bármelyik pontját. De ez egyelőre az én rejtélyem volt.

A következő pillanatban megérkeztünk az erdő széléhez. A fékezésre figyeltem fel és arra, hogy Lynda a karomat cibálja.

- Gyere, megjöttünk.

Mindenki hátán egy kisebb fajta táska csüngött. Látszott, most nem terveztek az erdőben éjszakázni. Sietősre fogták a tempót és nyílegyenesen egy adott útvonalat követtek. Nem volt kedvem újra rákérdezni, miért nem térkép szerint közlekednek a sok elágazás és ösvény tekervényein keresztül, mert magam is rájöttem, hogy a tó irányába tartott a menet. Egyszerűbb lett volna a házunktól indulni, de valamiért úgy döntöttek jobb másik oldalról közelíteni.

A sor végén haladtam, néhány lépéssel nagyobb teret engedve magam és a többiek közé. Így jobban hallottam a környezetem. Természetesen ezerrel füleltem, mikor észlelem az idegenek trappolásának hangját. Bár még messze voltunk attól a helytől, ahol én korábban beléjük futottam, jóval messzebb, de ki tudja, merre táboroztak végül az éjszaka. Lehet ott, ahol mi is voltunk kempingezés során? Akkor viszont nem ártott nyitva tartani szemet, fület most már az erdő bármely pontján.

- Hé. Ne maradj le! Még a végén, megint kereshetünk – fordult hátra Lynda, majd észbe kapott – Mi az? Hallasz valamit?

- Attól függ, mire vagy kíváncsi? – néztem rá rafinált mosollyal.

- Hát... rájuk! Azokat az idegeneket, a lépéseiket, vagy mit tudom én... - pillanatra sikerült megzavarnom a lányt – Te neked van olyan spéci hallásod. Te mondd meg, mit hallasz!

- Rendben, persze – nevettem – Még nem hallom őket. Egyelőre nincsenek a közelben. Csak állatokat hallani.

- Értem... - elgondolkodott – Édua? Milyen állatokat hallasz?

Erre a kérdésére már a többiek is visszapillantottak. Na vajon, most mennyit árulhatok el? Mondjam meg, hogy húsz méteres körzeten belül a legapróbb rovarok szárnyrezdülését is ki tudom venni? Vagy azt, hogy tőlünk északra, a dombosabb oldalon három farkas követ minket már egy ideje? Vagy hogy Matt feje felett egy komisz madár éppen célba vette az alatta elsétáló fiút?

- A fene essen bele! - Matt hangosan háborgott és közben próbálta levakarni válláról a méretes potyadékot.

- Hát... azt a madarat hallottam elrepülni a fejünk felett – böktem felé, mire Lynda és Kassy visszafogottan felnevetett.

- De mán akko' miért nem szóltál?! - bosszankodott a srác.

- Nem volt rá idő. Bocsi.

Végül valahogy feledésbe merült Lynda korábbi kérdése és folytattuk utunkat. Nem időzünk sokáig egy helyen. Nagyon komolyan vették, hogy időben kiérjünk, bár még mindig nem tudtam ez pontosan mit jelentett nekik. Honnan tudhatnák, hogy mikor jönnek vissza az idegenek és egyáltalán merre voltak az elmúlt két nap?

- Egyébként, mi alapján megyünk időre és hova?

Daniel lefékezett a menet elején, mindenki mást is megállásra kényszerítve. Visszafordult és nyugodt hangon így szólt.

- Tegnap reggel, amikor felőled érdeklődtünk, hogy merre vagy, véletlen megláttuk őket. A tóhoz tartottunk már, mikor az egyik ösvény végén észrevettük őket, hogy nem sokkal előttünk járnak. Az esetlen népség egy elég kanyargós útvonalat követett és könnyedén eléjük vágtunk. Kihallgathattuk a beszédesebbeket útközben. Így tudtuk meg, hogy csak egy éjszakára mennek és, hogy délnyugat, nyugat felől akarják megközelíteni a hegyet.

Délnyugat? Ott futottam beléjük. De hisz' az rendesen messze van ide.

- Akkor nem lett volna egyszerűbb tőlünk egyenesen odamenni?

- De. Csak másról is beszéltek. Egyikőjük felvetette az ötletet, hogy mi lenne, ha elnéznének arra a helyre, ahol mi táboroztunk a telihold éjjelén.

- És honnan tudhatják, hogy mi merre voltunk? - néztem rá kérdőn.

- Beszélgettünk róla a városban – csatlakozott be Matt – És amit egyszer kimondasz...

- Azt az utolsó szomszéd is tudni fogja - fejezte be Lynda.

- És ez fordítva is igaz. Bármiről beszélgetnek ők nyilvánosan, azt mi is megtudjuk.

- Hát persze... falu-szindróma – forgattam a szemeim – Szóval most merre megyünk végül?

- Ezen az ösvényen haladunk egy darabig. Ide csatlakozik be az összes turista útvonal, amin járhattak. Lecövekelünk egy ponton és bevárjuk őket – vázolta a tervet Daniel.

Bevárni őket egy ponton? Nem tűnt túl izginek. És mi van, ha lebukunk? Eszembe jutott a furcsán szimpatikus fazon a sor végéről. „Ne kerülj a szemünk elé!" Emlékeztem a figyelmeztetésére. Márpedig erre igen nagy volt az esély. Mármint, hogy meglátnak minket. Bár, ha elég nagy a csönd, könnyedén meghallhatom őket és elrejtőzhetünk még mielőtt esélyük lenne megpillantani minket. De ehhez tényleg messziről kell őket kiszúrnom. Akkor pedig még inkább belevonom a srácokat a titkaimba. Hmm. Mitévő legyek?

- Édua.

Lynda szinte suttogva szólított a nevemen. Nem értettem, miért, hisz emberi lépteket sehol a közelben nem hallottam. De a tekintete furcsa volt. A lány arca őszinte megilletődést mutatott és közben ujját óvatosan a vállam felé bökte. Lassan elfordítottam a fejemet. Annyira a gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem, egy madár szállt a vállamra. Csipi volt az!

~ Szia! - csiripelte vidáman tollait borzolva.

- Kass, fiúk! - hátranéztek a többiek is és leesett állal figyelték a jelenetet. Na most?

- Gyere... - óvatosan felemeltem a kezem és a madárka felé tartottam az ujjam. Nem, ezt még egyelőre nem mondom el! Úgy tettem, mintha egy ritka pillanatban lenne részem és igyekeztem ledöbbent arcot vágni.

Csipi minden további nélkül rászállt az ujjamra és pislogva figyelt. Szemem sarkából láttam, hogy Matt elővesz egy fényképezőt és lekapja a pillanatot. Titkon úgy fordultam, hogy véletlenül se látszódjon a szemem a felvételen. Nem hiányzott, hogy visszanézve észrevegye, hogy ragyognak. Vagy visszatükrözik a legkisebb fényt is, mint valami macska szeme.

- Na menj! - finoman meglendítettem a kezem, jelezve a madárnak, hogy ideje menni.

~ Oké, de miért nem beszélgetünk? Pedig végre megtaláltalak. Na majd a fáról figyellek. - a csöppség csirregve elrepült és egy közeli fa lombjának takarásából kémlelt.

- Sikerült a fotó? - fordultam Matt-hez.

- Láttad? - lepődött meg.

- Nehéz lett volna nem észrevenni – vigyorogtam – Meg tudod mutatni?

- Ah, nem. Elő kell hívni őket. Celluloidos filmet használok.

- Hogy mi? Sikerült lefotóznod? - kapott észbe Lynda is.

- Igen... De mi volt ez egyáltalán? Olyan volt, mintha... mintha...

- Mintha valami Disney meséből kilépett hercegnő lettél volna – fejezte be Kassy.

Mind egymásra pislogtak, majd rajtam állapodott meg a tekintetük. Már megint. Mikor lesz ennek vajon vége? De mégis, mit mondjak? Ott álltam, mindenféle lehetséges magyarázat híján, mikor furcsa zaj ütötte meg a fülem. Beszéd. Bosszús beszéd... és szerencsére még messze volt a hang gazdája.

- Mi lenne, ha ezt később vitatnánk meg és most inkább valami rejteket keresnénk?

- Miről beszélsz? - ráncolta szemöldökét Daniel – Még nem is vagyunk a megbeszélt helyen.

- Az lehet. De már nem sokáig leszünk itt sem egyedül.

- Hogyan?! Nem hallani még őket.

- Te nem! - nyomatékosítottam és mélyen a szemébe néztem. Rögtön leesett neki.

- Srácok! B terv! Itt csinálunk villám leshelyet! - azzal mindenki lehajította a táskáját és nem kis meglepetésemre elrohant az erdő négy szegletébe. 

***

Halli,

Tudom,  tegnapra ígértem, de így sikerült. Ezer bocsánat érte. Viszont, végre elkészült! :D Mit gondoltok róla? Hogyan alakulnak az események a továbbiakban? Kiket hallhatott meg Édua és ez milyen következményekkel jár a kis csapatra nézve? Várom kommentjeiteket, hisz' tudjátok, az ad erőt a folytatáshoz. ;) 

Shina