(jav.: 2020)

Minden próbálkozásom ellenére sem bírtam visszaaludni. Velem ilyen még nem fordult elő. Akármi miatt is ébredtem fel, ha az éj közepén jártam, sose esett eddig nehezemre újra elaludnom. Pedig az utóbbi időben igazán extrém éjszakáim voltak. Enyhén szólva. De most egyszerűen nem ment. Nyitott szemmel bámultam a plafont a teljes sötétségben, míg lassan halvány, rózsaszín fény szűrődött be az ablakon.

Eljött a hajnal és én egy szemhunyást sem voltam képes pihenni. Persze, csak az éj második felében. A gyenge fényben kimásztam az ágyból és a takaróval a nyakamban az ablakhoz battyogtam. Halkan kinyitottam és szélesre tártam mindkét szárnyát. Madárcsicsergés és dalolás kellemes kavalkádja tódult be a friss, hűvös levegővel együtt. Messze voltak, én meg még kellően kómás ahhoz, hogy meg is értsem őket. Egy-két szófoszlányból azért felfogtam, hogy nagyon örültek. A reggelnek, a világosságnak, a napfénynek, meg úgy általánosságban, hogy átvészelték az éjszakát épségben.

Magam alá húztam a székem és a takaró kellemes, meleg ölelésében gyönyörködtem az ébredező természetben. Lassú tempóban, csöppet sem sietve, a keleti égbolt teljes egészében felvette a ragyogó rózsaszín legszebb árnyalatát, amit ember el tud képzelni. Ott könyököltem az ablakban és csak bámultam a természetnek e milliomodszorra is megismétlődő, utánozhatatlan csodáját. Hány ezren mentek el mellette nap, mint nap? Hányan aludták át a reggel legszebb, tünékeny pillanatát? Nincs az a fénykép vagy festmény, ami képes lenne visszaadni a kelő- vagy nyugvó nap fényében színpompázó égbolt varázsát. Még jó, hogy minden nap kétszer is van rá lehetőség, hogy az ember végignézhesse.

Lassan ébredezett az erdő többi lakója, és valahol a fákon túl a város polgárai is. Egyre több mozgolódást láttam és hallottam. Pár perc elteltével lassú léptek nesze szűrődött be a szobám ajtaján. Megörültem, hogy végre Sam is felkelt. Egy elnyújtott ásítást követően a lépcső halk nyikorgása következett. Biztos, a fürdőbe ment.

Előkerestem a telefonomat és csodálkozva láttam, hogy még csak fél hat volt. Mit csinál Sam ilyen korán ébren? Ráadásul vasárnap van! Felöltöztem és kiléptem a szobám ajtaján, amikor is hallottam, hogy nyílik és csukódik a bejárati ajtó. Átrohantam a felhajtó felőli oldalon levő, üres helységbe és kilestem. Sam kapucnis felsőben távozott könnyedt kocogásban.

- Reggeli futás? - eddig, hogy, hogy nem láttam őt elmenni? Valószínűleg azért, mert mindig kora reggel ment el? Egyértelműen!

Ráérősen lesétáltam a konyhába és reggelit készítettem két személyre. Reméltem, nem lesz el órákig. Végül is nem tudtunk rendesen beszélgetni az előző nap, pedig lett volna mit mondanom még.

Csakhamar eluntam a várakozást. Felvonultam a 'lakosztályomba' és előkaptam a laptopom.

- Heh! Két hete vagyok már itt és csak most veszem elő. Ez rekord!

Jókedvűen kapcsoltam be és kezdtem neki annak a megatonnányi fénykép feltöltésének. Fotók, amik még az ideutazásom alatt készültek, a buszon, a vonaton. Egyet titokban készítettem egy csivaváról, ami a közelemben ülő csajszi táskájából dugta ki a fejét. Képek a túráról, a bandáról. És persze a tájról.

- Na igen. Ez az, amikor Matt fogta a gépem és lefotózott engem.

A meglepett fejem ott virított a sorban. Éjszakai képek következtek, tábortűz, égő pillecukor, vízesés, halsütögetés. Természetesen a nevezetes éjszakáról nem készült semmi. Kisebb gondom is nagyobb volt, mintsem, hogy fotózzak... mondjuk futás közben. A maradék csak a hazaútról készült.

Elővakartam a csatlakozót, hogy a telóm képei is a többi közé tegyem. Ezek már mások voltak. Olyanok, amiket nem mutogattam másoknak. Nosztalgiázva pörgettem végig a néhány napja készült képeket. Állatok voltak rajtuk, olyan pózban, amit egyszerű földi halandó nem képes megörökíteni. Igen, ezek közt voltak a Raulról készített, hajnali képeim is. A nyújtózkodós, ásítós képek egy fergetegesen hatalmas farkasról. Eldobnák az agyukat a többiek, ha ezt látnák.

- Nem hagyod, hogy lefotózzanak, mi? - lapoztam tovább, majd az egyikről kacsintva pillantott vissza a farkas. Egyenesen rám! Szép kis meglepetés! A legutolsó képen egyenesen a telóm lencséjébe nézett bele. Véletlen lett volna? Merő véletlenből nem kacsint az ember fotózás közben. Pláne nem egy farkas, amiről még mindig nehezen tudom elhinni, hogy egyáltalán megvan az esélye, hogy képes rá. De már igazán hozzászokhattam volna a megmagyarázhatatlan dolgokhoz. Főleg, ha ez a kettő velem volt.

- Tényleg! Bernátról nem is tudok olyan sokat. - vajon ő milyen titkokat rejthet, azon túl, hogy valószínűleg ő is hasonlóan hosszú élettel rendelkezhet, mint a farkas cimbije. - Végül is, jó barátok... cukkolják egymást, a helyi falka mindkettő előtt meghajolt... hmm... nagy... és marhára nem érdekli őt, hogy lefotózzák-e vagy sem. Hehe!

Feltöltöttem a legutolsó képet is, amik a szupertitkos bunkiban készültek. Néhány anyagot megörökítettem, hogy magam is 'tanulmányozzam' őket.

- Igen, ez Bernát. Egyértelműen. - végére értem a teljes sorozatnak.

Egy pillanatra elgondolkodtam, majd Raul utolsó képét beállítottam háttérképnek. Végül is, nem terveztem senkinek sem megmutatni a gépem... vagy a tartalmát.

Az óra szerint még tíz perc volt hátra hétig. Sam meg sehol. Talán meg kellene néznem merre van mégis. Hogy jól van-e.

- Hmm... fussak? - eszembe jutott egy gyorsabb megoldás, amit pont Bernát javasolt. Kihajoltam az ablakon és mindenemmel igyekeztem elkapni egy madárka pillantását.

~ Gyere gyorsan! - kértem.

Egy rigó röppent a párkányra és kíváncsian nézett rám.

- Tegyél egy gyors kört a környéken és nézd meg merre van a nagybátyám!

~ A doki? A doki? Szalad, ő szalad - csivitelte.

- Tudom, de merre van most? Mikor jön vissza?

A madár csiripelt egyet és villámgyorsan eltűnt a fák között. Nem kellett két percet sem várnom és visszatért nagy hanggal.

~ Itt van, itt van máris! Nézd, ott jön!

És valóban. Sam ebben a pillanatban bukkant elő a fák közül, a tó irányából.

- Köszönöm – szóltam a kismadárhoz, mire az csirregve elröppent.

A hangra Sam felkapta fejét és nagyot nézett, mikor meglátott az ablakban.

- Édua! Jó reggelt! - integetett.

- Neked is! - kiáltottam le neki.

Nem voltam benne biztos, hogy látta vagy kikövetkeztette, hogy kerek perec beszéltem a madárral, de a következő percben máris kiderült. Sam a fejét vakargatva és persze a futástól lihegve tette fel a kérdést.

- Te... jól láttam, hogy az előbb... egy madár szált fel az ablakodból?

- Igen - válaszoltam őszinte mosollyal – Lenyomoztattalak, hehe!

- Mi? - a zavart képe felbecsülhetetlen látvány volt.

- Tudod, az erdei barátaimtól kaptam egy tippet, hogy hogyan tudok velük percek alatt kapcsolatba lépni, még ha távol is vannak.

- Utánam küldted... a madarat? - pislogott mire én csak vigyorogva bólogattam – Jó lesz vigyázni veled, már látom.

Sam szórakozottan összeborzolta a hajam, ahogy elment mellettem, hogy lezuhanyozzon. Addig is míg el volt, egy újabb ötlettől vezéreltetve visszamentem a szobámba. Megkerestem azt a füzetet, amit pár napja vettem hazafele menet a klinikáról. Ledőltem az ágyra és kényelmesen elhelyezkedtem, hogy nekilássak a naplóírásnak. De... hogy kell egy naplót megírni? Elbizonytalanodtam egy percre és csak forgattam az ujjaim közt a tollam. Hogy is néz ki egy napló?

- Áh! Csak írom, ami eszembe jut.

Végül nem jutottam előrébb, minthogy felírtam a nevem a borító belső oldalára, mert egy közeledő autó nyikorgó kerekének zaja magára vonta figyelmemet. Ütemes zene szólt a rádióból és hallottam, ahogy csapódnak a jármű ajtajai. Beletörődve tettem a párnám alá a még üres, de a későbbiek során sok titok őrének szánt kapcsos füzetet.

- Mit keresnek ők itt ilyen korán? - azzal elindultam a bejárati ajtó felé.

***

Halli,

Remélem jól telt a hétvégétek. Megkésve bár, de meghoztam a következő fejezet. Heti kérdés: Ti vezettek naplót? Milyen gyakran írtok bele? És a történetre vonatkozóan: Kik érkeztek meg és mit akarhatnak?

Shina :)