(jav.: 2020)

Száguldottam. Fantasztikus sebességgel rohantam végig a városka főútján. Az utcai lámpák egyre gyorsabban suhantak át a fejem felett. Szél kapott az arcomba, a ruhámba. Lassította a száguldást ezért kisebbre húztam magam. Leheletnyit előre dőltem futás közben, aminek köszönhetően csak még nagyobb sebességet értem el. Olyan volt, mintha már repültem volna. Nem fulladtam. Nem fáradtam. A hűvös levegő átjárta tüdőmet és felfrissített. Minden mozdulatom összhangba került a közvetlen környezetemmel. Megszűnt a légellenállás. Legalábbis úgy éreztem. A lépteim elcsendesedtek és csak szeltem a távolságot. Minden dobbantással éreztem a talajt, a házakat, s ahogy elértem a város végét, a földúton már az erdőt is.

Madarak reppentek félre, avarban kutató rágcsálókat riasztottam meg. Még egy vaddisznó is ijedten ugrott meg, ahogy elsuhantam mellette. Hogy lehetséges ez? Olyan gyorsan futok, mint... még gyorsabban is, mint mikor a hegyről lefele rohantunk. Ez emberileg képtelenség lenne. Mint ahogy az is, amilyen sebességgel a délelőtt folyamán haladtam. Hegynek fel vagy le, mit számít az? Az erdőben rohantam! Ágak között kellett manőverezni, köveket átugrani és morzsalékos talajon nem eltaknyolni úgy, hogy egy kolosszális farkas volt a nyomomban!

Csak most fogtam fel a délelőtti események jelentőségét. Legalábbis egy részét. Hozzáadhattam a szürkeszem listámhoz az állati sebességet is. „...az állatok érzékszerveinek pozitív tulajdonságai..." - emlékeztem vissza Raul meglepett kérdésére.

- Ez már fizikai tulajdonság. Nem csak érzékszervi - mondtam bár hangomat elnyomta a szembe szél.

Egyre izgatottabb lettem, ahogy ezen gondolkodtam. Vajon az őseim is képesek voltak ilyesmikre? Mekkora királyság már ez! Reméltem, írtak is erről valamit abban a regiszterben. De még inkább azt reméltem, hogy Apa már feladta postán és már úton van hozzám csomag formájában. A hat generációval előttem élő Graymont lehetett az utolsó, aki erről bármi feljegyzést írhatott. Természetesen ha tényleg volt ilyen feljegyzés és nem csak áltattam magam. Az a fazon akkor... kb százötven évvel ezelőtt élhetett. Százötven év... hmmm. Még nem is volt mobiltelefon akkoriban. De fotózás már igen.

- A fotó!

Bevillantak az esti események. A kép az elmosódott fekete folttal, az útinapló bejegyzés, a térkép piszok régről, a sok kis elejtett megjegyzés a városról más-más iratokban. Néhol, nagyon ritkán, de ott szerepelt egy fekete szörnyeteg, szellem, isten vagy kísértet, attól függően, hogy mikori a dokumentum, és miként utaltak a 'jelenségre'. 15, 100, 500, 700... volt egy irat 450 évvel ezelőttről egy néphiedelem gyűjtőtől, egy említés 300 évvel ezelőttről egy gyors árnyékról egy elmeháborodott naplójából fennmaradva. Ezek az emberek mind... mind...! Mindre igaz volt, hogy, amit láttak az gyors volt, sötét, fekete, nagy és nem látták rendesen. „Nem hagyom, hogy meglássanak."

- Tényleg nem hagytad magad...! - de ilyen egyszerűen nem létezik. Ez a valóság, ez nem létezhet! Képtelenség lenne hogy... Nem!

Beérkeztem az utolsó kanyarba, ami egyenesen a ház előtti felhajtóra vezetett. Nem is figyeltem merre megyek, csak ösztönszerűen követtem az utat hazáig. A világító ablakok láttán eszméltem fel.

- Megjöttem... tényleg sikerült lefutni... - gyorsan a telefonomra pillantottam - ... huszon... hat perc?

Pislogtam egy párat, elindítottam a stoppert és újra megállítottam. Éppen átfordult a 27. percbe. Gyorsan vettem a levegőt, de nem annyira, mint egy ekkora út után szoktam. Főleg nem ennyi idő alatt. Csak bámultam a telefonom. Egy darabig nem tudtam megszólalni, majd egy elégedett vigyorral az arcomon beléptem a bejárati ajtón. Sam-et a nappaliban találtam kávéját még csak félig elfogyasztva. Ahogy észrevett, egyből felpattant a fotelból elejtve az újságot, amiben rejtvényt fejtegetett. Ha jól láttam, nem haladt benne sokat.

- Édua?! - kiáltott fel – Hát te?!

Az órájára nézett, majd rám, majd újra csak az órájára.

- Te se hiszed el, mi? Én is csak alig - nevettem miközben egy izzadság cseppet töröltem le homlokomról.

- Nincs háromnegyed órája se, hogy hívtál - fogta fejét – És alig lihegsz! Te tényleg futottál?

- Saaam! - elővettem a telefonom és megmutattam a stoppert – A főúttól futottam csak. Odáig kisétáltam, hogy biztosan senki se kövessen.

Hirtelen dörömbölő hangon kordul fel gyomrom a jól megérdemelt vacsoráját követelve. Két kézzel fogtam a hasam és úgy néztem fel.

- Szóval, mi a vacsi? - Sam felkacagott és egyből a konyhába invitált.

Még délelőtt megfőzött, két személyre, gondolva valamikor majd csak beesek én is a kis egyszemélyes túrámról. De hát úgy alakult, hogy csak késő este értem haza igazán. Így aztán azt a rengeteg megmaradt finomságot mind leküldhettem egy ültömben. Mennyei lakoma volt. Sam nem hozott szégyent szakácsi tudományára. Azt a rengeteg kalóriát, amit elégettem pótolni kellett. Mire végre csillapítottam éhségemet, rám tört az egész napos rohangálás utáni fáradtság. A vacsora végére úgy éreztem magam, mint akit fejbe kólintottak. Sam látta rajtam, hogy egyetlen gondolat lebegett már csak szemeim előtt. Az pedig az ágyam volt. Egyből felterelgetett a szobámba, mert kóvályogva véletlen a bezárt raktárszobába akartam bejutni. De végül célba értem és egy nem túl elegáns mozdulattal bezúgtam az ágyamba. Egy pillanattal később már aludtam is.

Álmomban újrajártam az erdei ösvényeket egészen fel az Ezüst Csúcs legmagasabb pontjáig. Száguldottam, néhol felmásztam a fákra és az ágakon ugráltam tovább. Fejest ugrottam az kis patakba és a felduzzasztott tó vizéből bukkantam fel. Enyém volt az erdő. Otthon voltam. Minden zegzuga ismerősként mosolygott rám. A hideg víz, a homályos barlangok, a nyílt mezők és a fák között susogó szél. Minden ismerős volt és éreztem, egy ismerős engem is figyel. Körbenéztem, hogy megtaláljam, de nem mutatkozott. Hirtelen besötétedett és egy arany színben ragyogó szempárt vettem észre a fák között. Az a jól ismert szempár, ami mindig vigyázott rám. Felnéztem a tiszta, csillagos égre. A hold is magasan járt már. A tökéletesen kerek égitest halvány fénnyel árasztotta el az erdőt. Szemem végigjárattam a fák ágain, az aljnövényzeten. Minden ragyogott. Minden lehetséges apró vízcsepp, pára és harmat a leveleken szikrázva tükrözte a fehér fény tüneményét. Kacagva pördültem körbe a pillanatnyi fényáradatban, mint a filmvásznon a mesés kristálycsillárok alatti bálozók. Pörögtem, nem akartam megállni. Csukott szemmel, fejemet felemelve kitártam karjaimat. A lendület vitt tovább s az esti szellő játszott hajammal.

Hirtelen beleütköztem valamibe. Tompán puffantam egy lágy mégis masszív valamin. Vagy inkább valakin. Frontálisan ütköztem egy emberbe, akit csak azért nem fejeltem le, mert bő egy fejjel magasabb volt. Egy férfi. Rögtön aprónak és törékenynek éreztem magam lenyűgöző fizikuma mellett, mégis nyugalommal néztem fel rá. Félénken elmosolyodtam a pillanaton. A hold a háta mögül világított és ragyogó aranyszínű szemei tekintetemet fürkészték. De ja vu. Hát most sem láthatom az arcod, igaz. A férfi biztató mosolyt eresztett felém, majd baljával megragadta csuklómat és jobbját derekamra tette. Összevissza forgó keringőbe vezetett a fák árnyékában oly módon, hogy sose vetüljön arcára fény. Ravasz. Legyen, feladom. Elég nekem ez is. Csak táncoljunk.

Lágy dallam szállt fel az erdő sűrűjéből. Kabócák és tücskök dala. A lépésünk ráállt a lassú ritmusra és könnyedt tempóra váltottunk. Mókusok ugráltak körülöttünk. Egy pillanatra nem figyeltem és megbotlottam egy kiálló gyökérben. Arccal előre. Partnerem mellkasának estem, már ha lehet azt esésnek nevezni. Ő meg se rezdült. Homlokomat még mindig nekitámasztva hallottam, ahogy halkan felnevet, majd megpördített a tengelyem körül és újra magához húzott. Eddig elegánsan, egymás közt nagy távolsággal keringőztünk, most viszont közel vont magához. Nem eresztett el. Nem is akartam elmenni. Óvatosan mellkasára hajtottam fejemet és lágyan ringatóztunk tovább az esti szellő szelíd ritmusára. Arcomon éreztem teste melegét. Derekamon, kezemen gyengéd érintését. Karomat felvonta a nyakába és szabaddá vált baljával végigsimított arcomon. Hüvelyujja elmorzsolt egy nem létező könnycseppet szemem alatt és valahol a háttérből mintha a saját hangomat hallottam volna... "Itt vagyok neked és itt is maradok. Nem hagylak el..." a tekintete ellágyult és mély lélegzetet vett. Veled vagyok - visszhangozta az erdő. Az egyre halkuló szóval elhomályosult a kép is.

Erősen zakatoló szívvel ébredtem és biztosra vettem, hogy hallottam a szélben az elcsendesedő hangot.

- Bár tudnám, ki vagy! - sóhajtottam az éjszakába önkéntelenül is, majd piruló fejjel ugrottam ki az ágyból – Ezt mégis hogy képzeltem? Te jó ég!

Arcomat legyezgetve bújtam vissza és próbáltam az éj hátralevő részét valamennyire átaludni.

- Nyugodj már le, te szív!

***

Halli,

Kellemes estét mindenkinek. VÉGRE sikerült feltöltenem!!! Többen tudjátok a story-t: karbantartás miatt a rendszer többször is a frászt hozta rám az elmúlt két hétben és egészen fél órával ezelőttig nem is engedett új fejezetet feltöltenem. De végre sikerült. :D 

De a történetre visszatérve: milyen lett? Szerintetek, hogy telik az éj további része? ;) Mire számítotok?

Shina