(jav.: 2020)

Halli,

Ezzel a fejezettel kívánok mindenkinek nagyon-nagyon boldog új évet! Legyen sikerekben, élményekben és szeretetben gazdag! Addig is, míg el nem jő a visszaszámlálás ideje, jó olvasást kívánok!

Shina 

***

Ahogy elkészültem, a srácok két oldalról megragadtak a karomnál fogva és betuszkoltak a kocsijukba. Hallottam, ahogy Sam és Daniel tenyere elköszönésként csattan egy kézfogásban és már úton is voltunk a... Hova is?

- Szóval... Hova megyünk most? - kérdeztem a hátsó ülésen a két lány közé ékelődve.

- Hát a szupertitkos rejtekhelyünkre! A bunkiba! - lelkendezett Lynda.

- Lényegében Matt-ék garázsába - pontosított Kassy.

- Hé! Most oda a varázs! - kiáltott hátra Matt. Nem akarta ezek szerint felfedni, mi is az a 'szupertitkos bunki'. De így is felcsigázták az érdeklődésemet.

- A szalagot hoztad? - szállt be Daniel is a beszélgetésbe.

- Persze. - éppen fel tudtam kapni az asztalról mielőtt 'elraboltak' volna.

- Helyes.

Daniel nem séta kocsikázott. Erősen rálépett a gázra. A normál tempóban húsz perces földutat a város széléig 10 perc alatt tettük meg, majd újabb 15 perc múlva, valahol a város túlfelén leparkolt. Az úton Kassy és Lynda rendesen markolták a majrévasat míg én csak az előttem levő ülésekbe kapaszkodhattam. Biztonsági öv? Ugyan, minek az? Különben sem volt idő rá, annyira siettek az indulással. Jó lett volna tudni, miért.

A környék, ahova érkeztünk egy kellemes, külvárosi, kertes ház körzethez hasonlított. Ízléses házak, aprócska előkertekkel. Az egyik kisebb ház felhajtójára parkolta Daniel a kocsit. Szóval ez volt Matt-ék háza. Már csak a többiekről lett volna jó tudni, merre laknak.

- Gyertek, mert sok dolgunk van még! - sürgette meg a kiszállást az említett házigazda.

Meglepetésemre, nem a garázs bejárata felé vették az irányt, ami az utcára nyílt, hanem egyenesen be a házba. Visszapillantottam a garázsajtó lakatjára és csak ekkor vettem észre, hogy úgy össze volt roncsolva a nehéz fémlakat, hogy azt maximum lefűrészelni lehet volna onnan.

- Az ott... direkt van úgy? - kérdeztem Lynda-t miközben a zárra mutattam.

- Hát, részben. Nem így lett tervezve, de nem is baj, hogy így alakult. Majd elmeséljük a sztorit - kacsintgatott és közben próbálta visszafojtani az elő-előtörő kuncogást. Vajon akarom én ezt tudni?

A bejárati ajtó után egyből lefordultunk balra, a garázsba. Körbe se tudtam nézni. A belteret mindössze néhány pillanatra láthattam. Nagyon egyszerű volt. Semmi cicoma. Ez alatt azt értem, hogy még egy kép se volt a falon. A nappaliba láthattam be talán, ahonnan egy régi fotel karfája kandikált ki meg egy kis asztal sarka. 'Legénylakás', villant be a szó. Ez a lakás hiányolta a női kéz nyomát. Vajon Matt édesanyja merre lehetett? Több időm nem is jutott, hogy ezen filózzak, mert máris a 'bunker' kellős közepén találtam magam.

Közismert kifejezés a 'rend a rendetlenségben'. Ez a legteljesebb mértékben igaz volt arra a helységre, ahova bevezettek. Szerszámok minden irányban, fotók, rajzok és vörös fonalak kifeszítve a rajzszögeken a három falon végig, de még a felnyitható ajtóra is képek voltak ragasztva. Két műhelyasztal tele könyvekkel, masinákkal, fabrikált... nemt'om mikkel. Egy fényképező, egy kamera. A jól ismert magnetofon, távcső és egyéb túrafelszerelés minden zugban.

Tekintetem a könyveken akadt meg és a közvetlen mellettük elhelyezkedő fénymásolatokon. Farkast, medvét, szarvast ábrázoló képek, de voltak köztük alaprajzok és térképek is. Az egyik állatkép nagyon is ismerősnek tűnt, de nem akartam ennek jelét adni, így gyorsan elfordultam. A többiek kis félkörbe álltak a garázs közepén és mosolyogva figyelték reakcióimat. Mikor rájöttem, hogy mindannyian engem bámulnak, abbahagytam a bámészkodást. A fiúk képén megjelent egy-egy óriási vigyor. Izgatottak voltak.

- Na most! - kezdett bele Matt s közben két tenyerét összecsapta – Édua Graymont! Mint a banda legújabb tagja, először is a főhadiszállást mutatjuk meg neked, mivel ide gyűjtöttük össze az eddigi összes kutatásunk eredményét. Itt hívjuk elő a készült képeket és itt vizsgáljuk át az anyagokat. Felvételek, dokumentumok, már amit el tudtunk hozni, minden mást csak fénymásolatként találsz meg. A könyvtár néha szigorú tud lenni - drámázta meg mondandóját.

- Főleg, ha egy olyan kódexet akarsz elhozni, amiből az egész városban csak egy van! - kuncogott Lynda.

- De a lényeg az... - lépett vissza karakterébe a porondmester - ... hogy ez itt... – és itt kezeit színpadiasan széttárta és körbemutatott - ... Ez itt, a rejtélyek és megoldásaik kincsesháza! Mind arra vár, hogy megfejtsük. Hogy megtudjuk, hogy miért olyan furcsák a mágnesszalagos hangfelvételek...

- Hogy ez a város, Kődi Igér, miért maradt meg az idők során majdnem ugyanolyan kicsinynek, mint megalapításakor, holott az egyik legrégebbi a környéken... - vette át a szót Kassy.

- Hogy az erdő vadjai, hogyan tudnak ilyen nagy létszámban, ilyen közel az emberekhez élni anélkül, hogy a háziállatokban kárt tennének... - folytatta Lynda.

- És hogy, hogyan lehetséges az... - lépett végül elő Daniel - ... hogy egy ekkora érintetlen vadonnak és a benne élő állatvilágnak valóságos központja egy korábbi bányahegy, ami majdnem az erdő szélén áll. Ami még csak nem is nevezhető igazán magasnak. - nyugodt hangszíne nem tudta leplezni izgatottságát, de próbálkozott.

Mindannyiuk szeme büszkén és lelkesen csillogott, ahogy várták válaszom. De mit mondhatnék egy ilyen grandiózus bemutatkozásra? Milyen feleletet adhatnék nekik? Teljesen másnak látszódtak a garázs csupasz villanykörtéjének fényében, mint kint a fák alatt. Nem adrenalinfüggő tinik voltak. Egy csapat kalandort láttam. Felfedezőket. Kutatókat. Embereket, akik tettre készek és észnél vannak. Bátrak, mégis elszántak. Akik képesek megküzdeni a felnőttek lekicsinylő magatartásával és állni az idő kihívásait. Egy ismerős érzés suhant át a szívemen. Belelkesedtem. Része akartam lenni én is!

- És hogyan tudok mindezek megoldásában én a segítségetekre lenni? - vigyorogtam el ugyanolyan lelkesen, mint ők mindannyian.

A válasz egyöntetű éljenzés volt. Matt két öklét a magasba emelve ugrott fel örömében, míg Lynda a nyakamba ugrott. Kassy visszafogottan megölelt és Daniel szintén ökölbe szorított kezekkel győzelmi pozíciót vett fel. Kisfiús viselkedésük roppant aranyosan nézett ki és az én örömöm is határtalan volt. Mit tehettem volna, a jókedv ragályos! De valóban örültem is a helyzetnek. Mielőtt nagyon belemelegedtünk volna, Matt az egyik műhelyasztalhoz invitált és két széket kerített mellé.

- Gyere! Há' essünk is neki! - mutatott a székre, s közben a többiek körénk gyűltek. Matt előszedte a kupac aljáról a kazettáját.

- Melyikkel kezdünk? - villogtattam meg a sajátomat két ujjam közé fogva. Egy pillanatra elgondolkodott majd egy méretes térképet kapart elő, már nem is tudom honnan.

- Felismered? - terítette elém. Nehéz lett volna nem felismerni. A térkép sarkában még éppen látszódott a város. Ebből és a folyó kanyargásából rögtön felismertem, mely hegyeket mutatta.

- Ez itt az Ezüst Csúcs - böktem rá, mire ő helyeslően bólogatott.

- Ez meg itten, ahó voltunk sátrazni - mutatott a mellette levő kisebb dombra. Látva a bejelölt szinteket, igazat kellett adnom nekik, mert az tényleg csak egy domb volt. Nem érte el az 500 méteres magasságot. De az odavezető út mást sejtetett. - A kérdés már csak az, emlékszel-e még az útra, ahol jártál azon az éjszakán?

Tisztán emlékeztem minden percére annak az éjszakának. Azzal nem volt gond. Az a kaland egy életre belém ivódott. Viszont más kérdés volt, hogy mit árulhattam el nekik belőle. Azon kezdtem agyalni, vajon mit fedhetek fel. Vajon ők maguk mit akartak a hegyen? Abban valamennyire biztos voltam, hogy nem akartak ártani a környezetnek és a legkevésbé akarták volna nyakukba zúdítani az ottani farkasokat, szóval a hegyet nem kellett féltenem tőlük. De őket vajon kell? Mekkora kárt lennének képesek tenni magukban egy próbálkozással, csak hogy eljussanak oda? Ilyen részről aggódtam értük. Hiszen csak engem nem bántanak a farkasok. De ha velük vagyok, akkor talán őket sem zargatnák. Nem, azt nem tehettem meg. Így is rendesen beletapostam a hagyományaikba. Nem vihetek a 'szent' hegyükre embereket. A tépelődésemet a srácok valószínűleg annak tudták be, hogy próbáltam visszaemlékezni a részletekre.

- Mégsem olyan jó a tájékozódó képességed? - próbált cukkolni Matt, mire csak egy szúrós pillantást nyert tőlem. De közben döntésre jutottam.

- Azt mondtad, ismered azt a görbe ágú, öreg tölgyet valahol a domb lábánál - kezdtem bele.

- Az annál messzebb van, jóval! - de egyből rámutatott a pontra. Pont oda ahova én is gondoltam. Félúton a domb és az Ezüst Csúcs közötti lankás részen.

- Utána valahogyan beletévedtem egy volt folyómederbe, vagy csak egy patakmeder volt az, és azon haladtam végig. - Kassy filcet kerített és Matt egyből rajzolta a térképre a haladás irányát. Nem látszódott a térképen, hogy merre volt meder vagy korábbi vízfolyás, mégis pontosan követte az emlékeimben élő útvonalat. - Honnan tudod, hogy merre kell húzni a vonalat? Olyan pici szintkülönbséget nem jelölnek a papíron.

- Emlékszel, mikor meséltem a balesetemről? - válaszolt a fiú helyett Lynda, mire én bólintottam – Sokat vizsgáljuk a környéket távcsövön keresztül a környező hegyekről és kiszögellésekről. A fák vonulatából már tudjuk merre milyen a talaj, még ha nem is jártunk még ott előtte.

- Ezt a medret meg külön könnyű kiszúrni, mert egy résen át a meder vonulatában nincsenek fák - folytatta Matt – Innen indul nem messze a fától, ezért tippeltem erre.

Igaz is, csak így láthattam a villámot a fejünk felett. Felfigyeltem a térképen egy pirossal húzott körre a hegy körül. Helyenként pöttyök voltak benne, mintha azok alapján lenne végigvezetve a vonal. Hamar rájöttem, mit jelentett.

- Ez lenne a határ?

- Pontosan - csatlakozott be Daniel - Minden pont egy-egy találkozást jelöl a farkasokkal. Azt a pontot, ahonnan muszáj volt visszafordulnunk - elnéztem a temérdek kis jelzést.

- Ezeket mind ti jártátok végig? - fordultam felé meglepve.

- Sokat vagyunk terepen - rántotta meg vállát.

- Onnantól tovább, emlékszel merre mentél? - tért vissza a lényegre Matt.

Elnéztem a térképen és szemmel követtem az útvonalat, pontosabban a vadösvényt, amit azon az éjjelen a ritkuló esőben találtam. Ott tépte fel a pólómat egy ág, ott fordultam balra egy kicsit és ott találtam a rozoga hídra, ami után nem sokkal következett a kis tisztás a kunyhóval. Lynda egész végig majd' az arcomba szuszogott, olyan közelről figyelte a mozzanataimat. Majd elővett egy ceruzát és csöndesen végighúzott egy másik vonalat a térképen. A többiek rosszallva figyelték, de nem akadályozták benne. Nem lepődtem meg rajta, mikor az éjszakai túrám maradék részét láttam vékonyan de tökéletesen felvázolva a papíron.

- Lyn, előbb meg kellett volna hallgatni, merre járt és nem találomra beírni valamit - korholta bátyja, de ő csak ravaszan vigyorgott és rám nézett.

- Ezt mind csak a szemem mozgásából? - kérdeztem nyugodtan.

- Bizony ám! - kacsintott, mire a többiek döbbenten néztek rá.

- Hogy mi?! - pattant fel Matt - Azt mondod, hogy tényleg erre mentél? Át a patakon és a bozótoson?!

- Emlékszel, hogy valamivel felszántottam az oldalamat, nem? - kérdeztem vissza lazán - Na meg, amit találtam ott az csak egy vadcsapás volt, fák takarásában meg minden. Kellett, hogy legyen arra bozótos, hogy beleakadjak, nem? Itt meg, volt egy fa kunyhóféle építmény, ami még védett az eső ellen. Itt vártam be a hajnalt. - a vonal végére egy apró ház jelet rajzoltam. Ki volt zárva, hogy az éj további részéről bármit is mondjak. De nem kérdezték.

Mindenki a térkép fölé hajolt és egyből elkezdték méregetni a távolságot, amit a 'tiltott területen' belül tettem meg. Már nem emlékszem, mire jutottak, csak az arcukra, ahogy döbbent tisztelettel és hitetlenkedéssel néztek egymás szemébe. Szerintem akkor is így bámultak volna ki a fejükből, ha csak száz métert sétáltam volna ott. Ezután Matt berajzolta, hogy ők merre jártak míg Lynda-ék el nem értek hozzájuk az eltűnésem hírével. A domb déli oldalán. A következő lépés volt az, amitől tartottam egy kicsit, de igyekeztem magam lazának feltüntetni, ahogy farkas pajtim javasolta.

- Nos akkor? Megnézzük, milyenek lettek a felvételek? - kérdeztem.

- Persze - pislogott kettőt Matt és előszedte a lejátszót.

- Mi lenne, ha előbb az enyémet hallgatnánk meg? Nem tart 6 óráig, mint a másik és biztos vagyok benne, hogy azt ti már ötször végighallgattátok és inkább erre vagytok kíváncsiak. Na?

Egyből beleegyeztek. Minden további kommentár nélkül elindítottam. Az elejétől. Borzalmasan izgultam. Ha nem figyelt volna mindenki a szalagra, biztos rákérdeztek volna, miért vagyok olyan vörös és ideges és miért izzadok. De semmit sem érzékeltek a kazettán kívül. Az a tömör koncentrálás a tanárok legszebb álma lett volna, ha iskolában látják. Amint lenyomtam a lejátszás gombot, hallottam, hogy Kassy visszafogja a levegőt. Elindult az ismert szalag. Az ügyetlen intro és rögtön utána Raul nevetséges és félelmetes monológja. Egy lépéssel hátrábbról figyeltem az arcokat. Szabályosan elfehéredtek az első, bevezető morgástól.

~ '...mit is mondjak...' - hangzott a vérfagyasztó morgás, de csak számomra volt értelmezhető tartalma. Még jó, hogy nem látták, ahogy kaján félmosolyra húzódik ajkam. Az idegességem nyomtalanul elszállt. Inkább arra kellett figyelnem, nehogy felnevessek.

Raul parádéja a végére ért. A mozdulatlan hallgatóságot csak az általuk is ismert recsegés tudta visszahozni a valóságba. A farkasok dala szólt, amit még most is tisztán értettem. Ugyanúgy, mint az állatok beszédénél, hallottam a recsegést és az értelmét is párhuzamosan. A társaság lassan felegyenesedett és ijedt tekintettel meredt rám.

- Ez... ez... - Matt próbált meg először szóhoz jutni kevés sikerrel – Ez... e...

Kassy világos arca még fehérebb lett. Lynda mozdulatlanul figyelt. Végül Daniel törte meg a csendet.

- Ezt mikor vetted fel?... Hogyan.... - ennyit tudott kipréselni magából. Ártatlan arccal a következőképpen feleltem.

- Az első éjjel, amikor tábortüzet raktunk, nem azt mondta Matt másnap, hogy hallott valami morgást az éjjel? Elől hagytam a masinát. Lehet, úgy forgolódtam, hogy véletlenül lenyomtam a felvétel gombját. Csak később vettem ezt észre, mikor a forrásnál visszahallgattam a bevezetőt, hogy ez is rajta van. Szerintem így kerülhetett rá.

Tátott szájjal bámultak. Nem tudtam azért, mert nem hittek nekem, vagy mert még épp' feldolgozás alatt voltak az elhangzottak. Minden erőmmel azon voltam, hogy rendületlennek tűnjek, hogy ne látszódjon rajtam a lódítás. Végül is egy feltételezést mondtam, nem hazudtam. A recsegés közben haladt tovább a lejátszóban és ők még mindig csak bámultak rám. Előrenyúltam, hogy leállítsam. Úgy figyelték a kezem, mintha az életük múlna rajta. Nem tetszett ez a viselkedés. Enyhén csalódott voltam, mert azt hittem, hogy félnek tőlem. Nem ez volt a célom. Nem ezt akartam.

- Ha nem hiszitek el, azzal nem tudok mit kezdeni - mondtam csüggedten – Én magam is meglepődtem a felvételen, de nem akartam kitörölni. Gondoltam, jó poén lesz, frászt kaptok tőle és majd valahogy kitaláljuk, mégis hogyan tudtam ezt felvenni, ha fel se ébredtem a morgásra. Úgy aludtam az éjjel, mint a bunda.

Egy kínosan hosszú pillanatig néma csend következett. Majd...

- Megmondtam, hogy ő lesz a kulcs!!! - kiáltott fel Matt.

***

Halli,

Remélem mindannyiótoknak jól telt ez a 2017-es év! Számomra fantasztikus volt, hiszen ebben az évben kezdtem neki a Wattpad rejtelmeibe való bekukkantást. Január óta töltöm fel az újabb fejezeteket és minden alkalommal lebilincselően kedves hozzászólásokat és építő tanácsokat kaptam tőletek. Nagyon hálás vagyok ezért nektek. Köszönöm! Külön köszönet, amiért bátorítottatok az új ötletem, vagyis történetem folytatásáért. Valószínüleg januárban napirendre tűzöm és elindítom rendesen is a sztorit. :D De az nem igérem, hogy ugyanolyan gyakran fog frissülni, mint ez a történet, kérlek nézzétek el nekem. /:) 

Addig is, kicsivel több, mint egy nap van hátra az óévből, használjuk ki az utolsó cseppig, ami még maradt belőle! ^^ Boldog óévet!

Shina