(jav.: 2020)

Hirtelen egy hatalmas robajra ébredtem. Riadtan ültem fel az éjszaka közepén. Zakatoló szívvel néztem körbe a sötétben és próbáltam visszaemlékezni, merre is vagyok és miért nem tudok megmozdulni. Röpke pánikolásomnak egy tőlem idegen, elnyújtott ásítás vetett véget. Hát persze! Raul volt az. Én meg a kunyhóban voltam, becsomagolva a saját hálózsákomba.

Egy újabb robbanásszerű hang hasított bele az éjszakába. Ösztönösen húztam össze magam a zajra. Mennydörgés. Csak ekkor vettem észre, hogy szakadt odakint az eső. De hiszen nem olyan régen még tiszta volt az ég! A hűvös levegő beszivárgott a réseken, de csodálatos módon az eső nem. A hatalmas farkas közelebb húzott magához a hálózsákomnál fogva.

~ Ez csak az eső. Reggelre eláll - ásított, míg egy újabb dörgés rázta meg a rozoga falakat.

Fejemre húztam a zip-zárt és igyekeztem minél inkább elbújni az állat oldalán. Nem féltem a villámlástól, csak ez a borzalmas hang, ez az ostorcsapás, ami a villámokat gyakran kísérte, valamiért ezt a reflexet váltotta ki belőlem. Mint egy pisztoly eldördülése. Utáltam ezt a hangot, bár még sosem sütöttek el mellettem fegyvert. Egészen kerek kis labdává gömbölyödtem már össze, kezemet a fülemre tapasztva.

~ Hmm. Szóval még mindig nem bírod a villámokat, Pöttömke. - Raul feje a vállamra nehezedett – Kicsiként se voltál oda értük.

- Van, amit az ember nem felejt. De nem tudom, miért reagálok így rá. Sose történt velem baleset viharban.

~ Talán van benned még egy kis állati ösztön. Általában az erdei állatok elbújnak a vihar elől és kerülik az erős hangokat.

Előmásztam a zsákomból és szúrós tekintettel néztem rá.

- A következő az lesz, hogy vérfarkasnak nevezel.

~ Hah-ha-ha! - jóízű nevetése némiképp' sértő volt – Ne haragudj. Nem akartalak megbántani, de ez nagyon aranyos volt.

- Mi?! Ugyan miért? Bár inkább én nevezhetnélek téged vérfarkasnak. De... akkor embernek kéne lenned és teliholdkor meg farkasnak. Vagy farkasszörnynek.

~ Farkasszörny?

- Tudod, ilyen orbitálisan nagy fenevad, farkas küllemmel, ami inkább hasonlít már medvére.

~ Hát... biztos. Néha hallom, hogy hasonló lényekről mesélnek egymásnak a túrázók.

- Tényleg? Odamész túrázókhoz? És nem rosálnak be, mikor megláttak?

~ Nem szoktam odamenni hozzájuk. Nem hagyom, hogy meglássanak. Egy nyugodt percem se lenne, ha tudnák az emberek, hogy itt vagyok.

- Első számú trófea lennél a szemükben, védett terület ide vagy oda - vigyorogtam rá.

~ Valószínű. Próbáljanak meg csak utánam jönni! - mordult fel fenyegetően, majd nyugodt hangon folytatta – Jól van ez így. Elég ha csak azt tudják, hogy egy „egyedi farkaspopuláció" van itt. Több falka él erre, mintsem gondolnák.

- Itt a hegyen?

~ Ebben az erdőben. Láttad, mennyire kiterjedt. Sokan vannak és folyamatosan keletkeznek újak. Folyamatos változás ezen az állandó vidéken. - hangja kezdett elmerengőssé válni.

- Semmi sem állandó csak a változás, mi?

~ Olyasmi. - a farkas felnézett az apró ablakra – Na, már nem dörög, látod? Alhatunk tovább.

- Tényleg. Oké, jó éjt!

És valóban úgy lett, ahogy mondta. Másnap reggel, mielőtt az első napsugarak elérték volna a kunyhó ajtaját, már derűs ég fogadott minket. Ragyogó rózsaszín és narancs fényben játszott a hajnal, csillogó vízcseppekkel a fák levelein és a fűszálak ezrein. Mint egy ékszerüzlet, ahol a szépen csiszolt köveket megannyi lámpával világítják, hogy sziporkázzanak.

Kiszaladtam a kis tisztásra, mert hirtelen feléledt a fotós énem és azonnal képeket akartam csinálni. Pár perc alatt ellőttem vagy ötven képet, de Raul még mindig nem jött elő.

- Raul! Meddig alszol még? - rikkantottam vidáman.

Némi morgást és kivehetetlen motyogást követve csak elővánszorgott. Csukott szemmel botorkált pár lépést, majd előkelően és hosszasan ásított. Azok a hatalmas szemfogak! Fehéren világítottak a hajnali gyér fényben. Automatikusan a telefonomért nyúltam és újabb képeket kattintottam el. Sikerült nyújtózkodás közben is lekapnom. Mellső láb, hátsóláb, pucsítás. Mind meg volt örökítve.

~ Lesifotós - csóválta fejét a farkas.

- Nem~ - daloltam vissza – Ezt úgy hívják, hogy természetfotózás.

~ Hmm... nevezheted így is, ha jobban érzed magad tőle.

- Hé!

~ Mutasd, mit alkottál! - jött mellém.

Végiglapoztam neki aktivitásom nyomait. A róla készülteket is. Várakozva néztem rá, mit fog szólni, de nem reagált csak nézte a képet meglepő hozzáértéssel.

- Kitörölheted, ha akarod - nyújtotta felé a telómat nagy ravaszan. Megnéztem volna, hogy manccsal nyomogatni kezdi.

~ Viccelsz? Miért akarnám, hogy egy ilyen remek modell képét kitöröld? - vigyorgott vissza.

Touché. Zsebre vágtam a gépet és visszamentünk a kunyhóba.

~ Mára mit terveztél, Dua?

- Ma visszamegyek. Hétvége van és a srácok biztosan keresni fognak.

~ Srácok?

- Tudod. Az a csapat, akikkel túrázni jöttem múltkor.

~ Uhum.

- Hétköznap nagyon nem kerestek... legalábbis gondolom. Most valahogy túl kell esnem a felvételek visszahallgatásán. Hat óra az ő részükről és tőlem egy.

~ És előtte még haza is kell érned.

- Igen, és megvan egy nap is az út hazáig.

~ Ugyan már, majd segítek. Plusz ezúttal hegynek lefelé fogunk menni.

- Igaz!

A jó híren felbuzdulva villámgyorsan összeállítottam a zsákom és elindultunk. A sok víz és a szendvicshegyek nélkül messze könnyebb volt, mint idefele jövet. Pikk-pakk elértünk a rozoga fahídhoz, de itt megtorpantunk. Mármint csak én, mert én mentem elől. A sebes folyású patak valóságos zúgóvá duzzadt az éjjeli vihartól. A víz fehér tajtékként, megemelkedve zúgott medrében. A habzó forgatag a fa híd alját áztatta. Tehát ezért volt olyan ramaty állapotban.

- Tényleg áradást hoz az északi eső - néztem döbbenten előre.

~ Ez esetben kövess! Mutatok egy másik utat.

A fák között haladtunk állatok csapásain. Szerencsére elég szélesek voltak, hogy még én is átférjek rajtuk a táskámmal együtt. A víz zúgását folyamatosan hallottam, hol erősebben, hol kevésbé. Nem távolodtunk el tőle túlságosan. Az egyik kanyarban egy ismerős alak várakozott. Mosolyogva értünk el hozzá, mire ő csak rosszalva a fejét csóválta.

~ Szép kis páros! Köszönés nélkül elmenni. - a medve mókásan karba tette mancsait és tovább csóválta fejét.

- Bocsáss meg~! - öleltem meg, hogy megenyhüljön játékos duzzogásában – Korán akartam indulni és nem láttalak a tisztáson. Nem tudtam, hogy' érjelek el.

~ Töpszli... - adta be derekát a grizzly és visszaölelt – Ezzel nem lesz gondod. Csak üzenj a madarakkal. Ez a cserfes banda örömmel kürtöli szét bármit is mondasz nekik.

- Rendben. Ígérem, legközelebb így teszek.

~ Akkor? Mehetünk tovább? - vakkantott a farkas.

Raul vezetésével folytattuk utunk, bár most meg Bernátra kellett figyelni, hogy számára is elég széles ösvényt válasszunk. A gyors iramnak hála nem tartott sokáig és elértük a hegy lábát. Innentől lassítanunk kellett, mert hát kiléptünk a védett zónából, vagyis a másik oldalról nézve, a tiltott területről. Számítanunk kellett rá, hogy bármelyik pillanatban emberekbe botolhatunk. Sose hittem volna, hogy pont az emberek elől akarok egyszer rejtve maradni. Vagy hát... eddig se szerettem a rivaldafényt. Mindegy is, mert ennek most nagy volt a tétje. Nem láthatták meg őket és erre mindannyian figyeltünk. És hát valljuk be, három eléggé kifinomult pár fül volt a segítségünkre. Hála a korai időpontnak, nagyon nem is mászkáltak még emberek az erdőben. Több kisebb patakot és forrást átszeltünk az új útvonalon, mikor egy túlságosan is széles vízfolyáshoz értünk.

- Ooooké. És most?

Raul óvatosan, fülét hegyezve körbekémlelt az egyik bokor takarásában majd kiállt a partra felmérni a terepet.

~ Ez az a rész, ahol jól járunk, ha van egy óriás haverunk, aki csak térdig merül a vízben.

Értetlenül néztem rá, mert ez még neki is magas lett volna, de ő csak szemével jelzett, hogy másra gondolt. Valaki másra. Vigyorogva fordultunk a hatalmas medve felé.

~ Mibe kevertem magam már megint - jajveszékelt, de azért lefeküdt – Pattanj fel kölyök és legyünk túl rajta.

Rendesen össze kellett szednem az erőmet, hogy egy ugrással felérjek a hátára és ne szenvedjek túl sokat a mászással. Nem könnyű a bundán felfelé mászni.

- Megvagyok! - mondtam és kapaszkodtam ugyanúgy, mint előző nap Raul hátán.

~ Ne dőlj előre, mert a vízben landolsz! - figyelmeztetett még épp' időben, mikor nekivágott átszelni a patakot.

És képzeld, tényleg csak térdig merült el benne. Éppen hogy beleért a hasa alja. Vagyis nekem ez mellkasig ért volna. Még Raul is úszásra kényszerült. Illetve csak kényszerült volna. Helyette a folyásiránnyal szembeállt, megvárta, hogy elsétáljunk előtte, és rácsimpaszkodott a nadrágom szárára. Mármint foggal. Ott lógott a nadrágomon és átpotyázott a megáradt patak sodrásában lebegve. A túlparton, ahogy talajt fogott mancsa, egyből felszökkent a szárazföldre. Úgy várt be minket, mintha ezer éve ott állna. Leszálltam és karba tett kézzel mértem végig a melákot. Hirtelen hideg zuhany terített be két oldalról, mert mindketten ezt a pillanatot várták, hogy lerázták magukról a vizet.

- Kösz! Ez jól esett. - csavartam ki a pulcsim ujját.

Egy szó, nem sok, annyit se szóltak, de a szemük jót mulatott a helyzeten. Mit is képzeltem? Két benga nagy állat, akiknek meg se kottyan a tíz fokos víz.

Az út további részén igyekeztem a napon haladni, hogy valamelyest száradjak, míg ők ketten az árnyékban. Egyre nagyobb távolságot engedtek közém és közéjük, fokozatosan lemaradva. Persze hallótávolságon belül maradtak, ami a remek hallásomnak köszönhetően elég nagy teret jelentett. Már nem beszélgettünk csak élveztük a délelőtt csendjét és sétáltunk, tartva a déli irányt. Idővel el kellett volna érnünk a kis tavat vagy legalább annak vonalát, de nem volt sehol. A farkas és a medve rendesen lemaradtak. Most vajon merre kellene mennem? Gondolkozz! Sam házától a tó enyhén északnyugatra volt és csak onnantól kezdve kellett egyenesen észak felé mennem. Vagyis délkelet felé kell fordulnom, hogy visszataláljak az ösvényre. Logikus. Csak legyen igazam.

Egy nagyobb tisztás felé haladtam gyanútlanul, mikor egy mély, nagyon mély, alig hallható morajlás rezgett végig a fák közt. A gyomrom összeugrott. Azonnal bebújtam egy bozótos takarásába. Ez figyelmeztetés volt. Raul vagy Bernát küldhette és abban is biztos voltam, hogy emberi füllel ezt nem hallottam volna meg. Hamarosan megtudtam, miért jött a jelzés. A tisztás keleti sarkából előbukkant egy túrázó csoport. De nem akármilyen csoport. Az a banda volt, amit mindenáron el akartam kerülni. Egyet tippelhetsz, de azért segítek. Egyen póló volt rajtuk. Okulva korábbi próbálkozásukon, terepszínben masíroztak és nem feketében. Nos? A megfélemlítő idegenek. Miért is ne? A legjobbkor! De elég messze voltak tőlem, hogy bármennyire is fenyegetve érezzem magam. Biztos másik útvonalat kerestek a hegy felé. Mintha lenne bármi esélyük, heh. Na de várj! Mi is egy másik úton jöttünk le! Nem, nem, nem, nem. Nyugalom. Miért pont erre jönnének, ugyan! De... akkor miért jönnek pont felém? Nincs erre emberi ösvény! Basszus, viszont Bernát miatt széles utakon jöttünk! Vagy... megláttak volna? Ez a kis bokor nem hiszem, hogy képes kellően elrejteni.

Beljebb nyomultam a bozótos kusza ágai közé és a táskám mögé bújva kémleltem és vártam, hogy elhaladjanak előttem. Nem szívesen fogadtam volna őket tárt karokkal egymagam. Bernáték miatt nem aggódtam. Ők hamarabb észrevették és messzebb is voltak, hogy időben elrejtőzhessenek. Nekem csak várnom kellett. Türelmesen. Mozdulatlanul.

Közel értek. Már könnyedén kivettem a beszélgetésüket is. Lényegében, akiknek még nem lógott a nyelve, azok bartelezni próbáltak az egyik tag tőréért, ami ezek szerint többeknek is tetszett. Kés nélkül miért mennél az erdőbe? Ezt meg tudtam érteni. Ártalmatlan traccsparti. A főnök, a sor elején túlságosan le volt foglalva az irány követésével, mintsem némaságra utasította volna őket. Ez jó jel. Ő fáradt volt, a beszélgetés meg zajt keltett. Kevésbé kellet magunk miatt aggódnunk.

Elérték a tisztás északi oldalát. Vészesen közel jártak hozzám. Minimálisra fojtottam légzésemet és úgy figyeltem. Beértek a fák nyújtotta árnyékba és pont mellettem álltak meg! Miért?! Miért itt kellett az ötperces pisiszünetet beiktatni?! A sor utolsó tagja is belépett az árnyékba, mikor levetették magukat a földre. Az utolsó alak a rejtekemet nyújtó bokor közvetlen közelében állt és homlokát törölgette. Bármennyire is tartottam eddig normálisnak vagy normálisabbnak a többinél ezt a fazont, nem kívántam, hogy észrevegyen. Nagyon nem! Ki tudja, mit tenne? Talán itt, ahol nem a civilizáció szabályai uralkodnak, teljes mellszélességgel követi a főnöke parancsait. Nem, köszönöm. Azt én nem akarom megtudni.

A fickó lecsatolta táskáját és a lába mellé ejtette. A puffanás tudni sejtette, hogy nem volt épp' pihesúlyú. Végignézett csoportja tagjain, akik már a földön ültek, valami furcsa nemességgel vagy csupán daccal a szemében, hogy ő azért sem ül le? Tekintetét végigfuttatta a környezetén is. Nyújtózva bámulta a fákat, majd a bokrokat. És akkor észrevett! Bámészkodásában elkapta tekintetemet! Végem! Lelepleződtem! Mi lesz most? A fickó szemei elkerekedtek, de mást nem reagált. Arca egyetlen izma nem mozdult. Egy pillanat alatt felmérte szerencsétlen helyzetem a bokorban. Lassan, óvatosan, alig észrevehetően megráztam a fejem, könyörögve, hogy ne mondjon semmit. Nem reagált. Hirtelen egyik társa lépteinek zaja szólt közbe.

- Haver, menj már arrébb! Kinéztem magamnak azt a bokrot. - és közben övcsatjára tette kezét. Nehogy! Ne merészeld!

A fickó ránézett társára, majd unottan leült.

- A brunzolda a túloldalt van - mutatott az ellenkező irányba, mire a most érkezett fintort vágott, de azért arrébb kullogott.

Hihetetlenül megkönnyebbültem! Valamiért, valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a segítségemre sietett. Miért? Hogy hogy? Ülve nem láttam arcát, de hallottam, hogy elővett egy kulacsot és ivott. Kluttyogva falta a folyadékot, amit más helyzetben kifiguráztam volna, de az adrenalin keltette utóhatásban képtelen voltam bármi szarkasztikus gondolatra. Inkább az érzékszerveimre fókuszáltam. Hallgatóztam és tenyeremet a talajra fektetve annak rezdüléseit figyeltem. Hallottam a lélegzetét, hallottam a többi fáradt sóhaját, a vezető morgolódását az idő miatt. Hallottam, hogy visszatekeri a kupakot a flakonra és hallottam, hogy valahol távol megrezdül az avar egy mancs lépésétől. A bokor leveleinek takarásától a fickónak csupán a lábát láttam, azt is a szemem sarkából. Nem mertem elfordítani a fejem, nehogy a mozdulatra valamelyikőjük felfigyeljen. Így teljes mozdulatlanságban kellett kivárnom azt a véget érni nem akaró néhány percet, amit a vezér nekik pihenni engedett. A fickó mellettem végig ülve maradt ez idő alatt, majdnem oly mozdulatlanul, mint én, nem vonva magára sok figyelmet a csapat többi tagjától.

- Mire vársz még, Josh? - kiáltott rá egyikőjük, mikor már mind talpon voltak, indulásra készen.

Csak ezután állt föl és pár percet még bíbelődött a hátizsákjával. A menet már eltűnt a közeli kanyarban, mire végre elkészült. Nem vártak rá. A fickó felegyenesedett, elnézett társai után és halkan, hogy meg ne hallják megszólalt.

- Ne mászkálj egyedül! Ne kerülj elénk! - majd rám nézett, egyenesen a szemembe a levelek közti résen – Két napig az erdőben leszünk, utána elhagyjuk a várost egy időre. Kerüld a feltűnést... már amennyire tudod, és... - egyik szemöldökét felvonta - ... ne villogtasd a szemed! - majd fogta magát és társai után indult.

Én pedig ültömben odafagyva, lemerevedve néztem arra a pontra, hol egy pillanattal korábban állt. Nem pislogtam, nem is lélegeztem, csak az utolsó szavai visszhangoztak bennem. Ne villogtasd a szemed... ne... villogtasd... a szemed...

***

Halli,

Újra itt. Bocsánatot kérek azoktól, akik olvasták a tegnapi kommentet az előző fejezetnél. Nem, nem tudtam tegnap este befejezni, de nagyon igyekeztem. Bevallom... bealudtam. :( Most viszont az eddigieknél hosszabb fejezetet hoztam. :D Remélem megmozgattam vele néhány fantáziát. ;) Ha igen, akkor ne tartsátok magatokban, kommentben várom a véleményeteket! 

Shina