(jav.: 2020)

A zenét kizárólag akkor indítsd el, mikor Raul elmereng!!! Fontos!!! Nem előbb, nem később... pont akkor! ;) Bízz bennem!

***

- Ne csináld! - visítottam le Raul fejét de csak suttogva, mikor egy fűcsomóval a szájában közelített Bernát füléhez – Hagyd aludni!

~ Ugyan már, szereti ő ezt - kuncogott cinkosan, de azért kiköpte a gazt.

- Gondolom - forgattam a szemeim.

Fiatal volt még az este úgyhogy újabb ágakat tettem a kialudni akaró parázsra. Szépen felforrósodtak és sorban lángra kaptak. A friss ágakon még zöld levelek is voltak és rendre mind füstöt eresztett.

- Tényleg! Raul, titeket nem zavar a füst?

~ Szerinted miért vagyok ilyen távol tőle? - kérdezett vissza, de egyáltalán nem flegmán.

- Igaz... és szerinted nekem is ártalmas?

~ Nem vagy olyan nagyon közel hozzá...

- Nem úgy értem. Nem lélegzem be a füstöt, az tiszta sor. De a szaglásomat nekem nem rontja? Mint nektek? - közben hátrébb kúsztam a tűztől.

~ Hogy érted ezt? Ember vagy, milyen szaglásról beszélsz? - egyértelműen utalt rá, hogy az állatokhoz képest az ember orra sehol sincs, ergo az enyém se.

- Ma reggel, amikor a szarvasnál megtaláltalak... a vér szaga után mentem. Innen a kunyhó ajtajából éreztem! - mutattam a némán álló bejáratra.

~ Úgy érted... nem csak a látásod és a hallásod olyan kifinomult, mint a miénk, de még az orrod is? Azt akarod mondani, hogy az állatok érzékszerveinek pozitív tulajdonságai mind a tiéd? Hm?!

Így összesűrítve elég merészen hangzott, de nem tudtam tagadni sem.

- Azt mondom, hogy élesen látok a gyenge fényben, mint valami macska. Tisztábban hallok, mint bárki más, akit ismerek. Hang alapján képes vagyok megmondani, hogy ki közelít felém és milyen messze van, még ha nem is nézek arra! Sőt, a mai tapasztalatok szerint, a visszaverődő hang alapján tudom, mi merre van, mint valami radar. És akkor még ez. Erősebben érzem a szagokat, mint korábban. Szerinted ezek miért vannak?

Nem válaszolt azonnal. A tűzbe bámult és fülét felém fordítva figyelte minden rezdülésemet. De nem folytattam. Le se vettem róla a szemem. Elhatároztam magamban, hogy válaszokat fogok kapni. Mindegy, mennyi időbe telik a türelemjáték, de én addig haza nem megyek, míg legalább néhány kérdésemre választ nem kapok. Így is tudtam, hogy vannak dolgok, amiket még meg akart tartani magának ez a ravasz farkas. Ráhagytam. Idővel elmondja, ha akarja. Én türelmes vagyok, erre már rájöttem. És ki is használtam.

~ Különleges vagy, még a Graymont családon belül is. Nem mindenki érti meg az állatokat még közületek sem.

- Ahogy azt a nagybátyámtól is hallottam már - sóhajtottam – De tudod, Sam mesélt egy legendáról, ami ezek szerint a családunkban kering csak én eddig még nem hallottam róla. Azt mondta, köze van a szürke szem kialakulásához - felnéztem a tűzből és láttam, hogy a farkas, bár fejét már a földre hajtotta, engem figyelt – Azt mesélte, hogy a legenda ezer évvel ezelőttről származik és bár az idejét tudják, azt már nem, hogy igaz volt-e vagy sem. Szerinted nem furcsa ez? Ha ennyire nyomon van követve a történet és a családfa is, hogy hogy nem tudják az eredetét?

~ És miről szól a legenda maga? - kerülte ki a kérdést.

- Hm. A legenda egy csapat fiatalról szól vagy... már nem is tudom. Egy csapat emberről, akik tudósok voltak. Kísérleteztek mindenfélével és pont ezért sokkal modernebbek voltak a korabeli társadalomhoz képest. „Megelőzték korukat" Sam így mondta. A történet szerint az egyik kísérlet eredménye volt, hogy az egyik tag szemszíne megváltozott. Azóta meg öröklődik és valamiért mindig csak az elsőszülött szeme lesz szürke, a testvéreké nem. Ráadásul Apának elméletileg megvan az a családi gyűjtemény vagy mi, amiben fel vannak jegyezve az őseink.

Raul újra hallgatásba merült. Mélyen a gondolataiba temetkezett, mert észre sem vette, hogy az orra előtt hadonásztam a kezemmel. Vajon hol járhatott? Átpillantottam Bernátra. Még mindig aludt. Vagy legalábbis úgy tett. Óvatosan odakúsztam a hatalmas farkashoz és nekidőltem, mint előző este. Fejemet hátrahajtva pihentem a kellemesen meleg 'párnán' és közben a tiszta égen ragyogó csillagok ezreiben gyönyörködtem.

~ Hékás! - tért végre vissza a jelenbe Raul – Te meg mióta vagy itt?

- Csak pár perce - válaszoltam nyugodtan, meg se mozdulva - És te merre jártál?

~ Hmm.... a múltban....

- Jó régen lehetett. - a farkas kérdőn nézett rám – Úgy elkalandoztál, hogy valósággal kizártad a külvilágot. Apa szokott így viselkedni, mikor a gyerekkoráról mesél. Időnként elhallgatott és csak bámult a semmibe. Olyankor lehetetlen volt kizökkenteni, hihi... - kuncogtam a kedves emléken, de láttam, ő már nem figyelt - ... Raul?

~ Tessék?

- Nagyon hiányoznak?

~ Mire gondolsz?

- A barátaid. A családod. Az elmúlt nemzedékek az állatok közt. Nem tudom, hány éves vagy, de abban biztos vagyok, hogy jóval több, mint amit elmondasz - simítottam végig közben dús bundáját.

A farkas rám emelte tekintetét. A szemei... szent Isten, a szemei! Az az élénk borostyán szín, ami úgy a szívemhez nőtt, már nem csillogott megszokott vidámságával. Könnyekkel ugyan még nem fenyegetett, de egy pillanatra megtört a ragyogása és élettelenül... nem. Abból a szempárból egyáltalán nem hiányzott az élet. Sőt. Megannyi életet látott már... mindet elmúlni. Láttam, én is éreztem. A lelkét nyomó súlyos teher egy parányi morzsáját átéreztem magam is. Ez... fáj! Szinte fizikálisan fájt a szomorúsága. A gyásza. A bánat a szerettei elvesztése felett.

Letettem a falevelet, amivel eddig bíbelődtem és még közelebb kucorogtam az óriáshoz. Gyengéden két kezembe vettem méretes fejét és hüvelykujjammal simogattam állkapcsát.

- Raul... én Wolfy-m... ne sírj! Itt vagyok neked és itt is maradok. Ameddig te élsz, én is veled fogok élni. Nem hagylak el. Nem fogsz tudni engem levakarni magadról, figyeld meg.

Egy puszit nyomtam a szeme alá, ahol az emberek arca szokott lenni és szorosan magamhoz öleltem. A hatalmas farkas belesimult ölelésembe. A hozzá képest vékonyka karjaim elvesztek sűrű bundájában, de nem eresztettem el.

~ Jóságos ég, ki vigyáz most kire? - sóhajtott fel egy perc meghitt csend után.

Lassan elhúzódott az ölelésből és félig mosolyogva, félig még mindig bánatosan, de hálásan orrával megérintette majd megnyalta az állam.

- Ne nyalj meg, nem vagyok én senkinek sem a falkavezére - töröltem meg kézfejemmel, s közben egy könnycseppel küszködtem.

~ Te butus - felelt lágy hangon és újra megnyalt. Most az arcomon. Elkapta a leszaladó könnycseppet, amit hiába próbáltam visszatartani.

Ahogy ezt felfogtam, meglepetten pislogtam rá. Egy ravasz mosoly jelent meg képén, amit lehet, csak én képzeltem oda és fejével a kunyhó felé intett. Bólintottam és megindultam a hálózsákomhoz, míg ő földet kapart az izzó parázsra. Elrendeztem az alvóhelyünket és vártam, hogy belépjen. De csak csend érkezett kintről. Majd egy durcás hang.

~ Menj a barlangodba te túlméretezett Maci Laci!

Elvigyorodtam ezen a cuki reakción. Rájöttem, hogy a nagyobbik melák eszerint végig ébren volt. A nehéz léptek igazolták távozását és Raul a következő pillanatban már az ajtóban állt. Rám nézett, meglátta vigyorgó arcomat és hátracsapta füleit.

~ Meg ne szólalj!

Még mindig vigyorogva megpaskoltam magam mellett az előkészített helyet és hamar a szuszogó, bundás párnámhoz bújhattam. Szorosan körém feküdt félkörben és pufi farkát rajtam nyugtázta. Teljes védelem. Pár percre meghitt csönd szállt ránk.

- Tudod, Raul, mikor először találkoztunk, azt hittem te vagy az itteni falka vezére.

~ Kétévesen?

- Nem. A múlt hétre gondoltam. Minden olyan új volt. Annyira ideges voltam. És akkor megjelenik egy hatalmas farkas a táborunk mellett. Ironikusan az egyetlen dolog, amitől nem tartottam. Sőt. Onnantól kezdve megnyugodtam.

~ Láttam rajtad. Hallottam, milyen gyorsan vert akkor a szíved. Csodálkoztam, hogy nem süketültél bele.

- Köszönöm. És sajnálom. Mármint, hogy nem hallgattam rád.

~ De megtanultad. Én meg örülök, hogy nem esett bajod.

- Igen, én is - elgondolkodtam – Te kiáltottál rám azon az éjjel? Amikor futottam? Megmentette az életemet az a két szó.

~ Tehát értetted. Léteznek még csodák. Sajnálom, hogy többet nem tudtam tenni – hosszú orrát karomnak simította.

- Viccelsz? Nélküled nem élnék! Annak a háromnak a túlbuzgósága nagyon elharapódzott. Úgyhogy köszönöm, hogy vigyáztál rám. - még egyszer átöleltem. Gyermeteg módon, hogy máshogy tudtam volna kifejezni hálámat? Ölelésben tudtam a legmélyebb érzelmeimet átadni.

- Raul?

~ Mondjad.

- Szerinted mit csináljak a felvétellel?

~ Miféle felvéte... ó, az a felvétel. Csak nem... visszahallgattad? - mintha kicsit zavarban lett volna.

- Még szép hogy! - kacagtam az éjszakába – Ötletes produkció volt.

~ Heh, ha én ezt tudom.

- Akkor is ezt mondtad volna.

~ Még cifrábbat is! - most már ő is nevetett.

- De a felvétel fura lett. A srácok ragaszkodtak a szalagos felvevőkéhez, mert úgy a teliholdkori dal megváltozik. Olyan, mintha a szél zúgna a szalagon. És most nekem ott van előtte a te előadásod tisztán kivehetően.

~ És mi a probléma? Csak játszd le nekik nyugodtan. Az egyikük úgyis felébredt félig azon az éjjel. Ő majd igazolhatja neked, hogy 'véletlen' bekapcsolódott a géped és 'pont' felvette.

- Ravasz. Remélem bejön. De van még egy furcsaság.

~ Mondd!

- Én a teljes szalagot tisztán hallom. Még a dalt is.

~ Azt, ahol zajosnak kellene lennie? Hogyan? - fordult felém.

- Nem tudom, de mikor Sam-mel meghallgattattam, ő csak a te produkciódat hallotta tisztán, a többit zajosan. Csak én hallom vissza még felvételről is tisztán az estét. És még nem tudom miért.

~ Na ez érdekes.

- A csapat másik fele is készített felvételt, bár ők a dombon maradtak. Ha minden igaz, felvették a káoszt is és le akarják majd játszani nekem. És őszintén, egy kicsit kíváncsi is vagyok, hogy mit értenék meg belőle.

~ Jól gondold meg, mire vágysz. Nem volt egy élvezet azt hallgatni.

- De attóóó... attól még lehetek kíváncsi, nem? - hogy az ásítozásnak miért mindig szó közben kellet rám jönnie.

~ Dehogynem. Viszont fáradt sokkal inkább vagy most. Aludj! Ezt majd holnap kitaláljuk. Elég minden napnak a maga baja.

- Rendben. Jóéjt, Raul!

~ Aludj jól!

Azzal mindketten nyugovóra tértünk. Békességben, egymás melegében, annak a furcsa, rozoga kunyhónak a padlóján, aminek eredete még mindig rejtély volt előttem.

***