(jav.: 2020)

Hálás köszönet a türelmetekért! Extra hosszú résszel készültem! ;)

...

Lélegzetelállítóan szép látvány tárult elénk. Erdő és érintetlen mezők borította vadon, ameddig csak a szem ellát. A ragyogó napsütésben ezernyi árnyalatát láttam a zöldnek az alant elterülő lombtengerben. Északi irányba még magasabb hegyek sorakoztak és az erdőnek nem lehetett látni a végét. Helyenként, a mezők és tisztások egyes részein kitaposott turista útvonalakat lehetett kivenni. A vékony csíkok mindössze pillanatokra bukkantak elő a fák rejtekéből. Lenyűgöző látvány volt egy ilyen hatalmas, ilyen pompás és egészséges, egybefüggő vadont megcsodálni. Kiváltságosnak éreztem magam. Madarak hangja szűrődött át a lenti fák lombjai közül. Egy éles vijjogásra felkaptam a fejem és egy fenséges sas körvonalát fedeztem fel magasan az égen. Talán már a felhőket is elérte. De bármily magasan is szállt, tisztán láttam a tollai vonulatát, ahogy a szél borzolta őket a nyakán és ahogy egy erősebb széllökés feljebb röpítette a madarat birodalma határán.

Finom szőr simította végig felkaromat és másik oldalamról hirtelen jött árnyék vetült rám. Raul és Bernát csendesen mellém léptek a tájon legeltetve tekintetüket.

~ Megmondtam - dörmögte Bernát – Ez mindent megér.

- Csodálatos... - nem kellett hozzá több szó. Nem is lehetett volna szavakkal kifejezni. A szabadság érzése a tenger hullámzásának erejével öntött el. Felkapott és lebegtem abban a csodálatos mámorban. Szél játszott a hajammal és borzolta minden irányba. Végül is minek van az embernek hajgumija, csak azért, hogy a csuklóján tartsa.

Gyorsan védettebb részre vonultam és rendbe tettem magam. Így, hogy nem kellett hunyorognom a naptól és a széltől, körbe tudtam nézni alaposabban. A szélárnyékot a hegy kiszögellő csúcsa biztosította. Heh, még húsz méter, hogy igazán felérjek a tetejére. Raul-lal a nyomomban nekiálltam megmászni azt a könnyedt ormot, ami még elválasztott, hogy a világ csúcsán álljak. Na jó! Tudtam ám, hogy volt még ennél több magasabb pont is, de akkor és ott bizony úgy éreztem, hogy mindennek a tetejében vagyok.

~ Figyelj, hova lépsz! - figyelmeztetett.

- Persze.

Elértem a csúcsot! Az Ezüst Csúcs csúcsát! Lehetetlen lett volna megállni és egy hatalmasat kurjantottam a hegyek irányába. Bármennyire is fújt a szél, a visszhangot mégse tudta elnyomni. Hangom háromszorosan tért vissza és ismételte meg kiáltásomat. Boldog voltam! Olyan ragyogó érzés volt! Raul egy lépéssel alattam vigyorgott, míg Bernát lentről figyelt, a napon sütkérezve.

- Most te jössz! - invitáltam a farkast.

~ Inkább kihagyom.

- Ne már!

~ Ha én nekiállnék itt vonyítani, a környék összes falkája beszállna. Elég azt havonta egyszer végighallgatni.

- Megismétlődne a teliholdkori üvöltés?

~ Valószínű.

- Szóval azt is te indítod el? - kérdeztem tovább.

~ Ha én vonyítok fel elsőnek, akkor igen.

- Hmm. - tehát nagy a valószínűsége, hogy a legutóbbit is ő indította el. Az a mélyebb hangú üvöltés, akkor ő volt. De nem kérdezek rá egyelőre, mert biztos megint valami nagyon okos válasszal félrevinne. Egy hümmögéssel elintézve, lemásztunk a sziklacsúcsról.

~ Nézd csak, Édua! - mutatott fejével egy pontra Bernát – Látod azt a csupaszabb foltot a hegyen?

- Igen. Mi van ott? - néztem az említett irányba. Az Ezüst Csúcs derekánál egy kopasz, fa mentes terület éktelenkedett.

~ Az a bánya bejárata. Induljunk, mert nincs közel.

Beletelt egy bő másfél órába, hogy odajussunk. Nem volt olyan messze, de mivel fentről ereszkedtünk le, egy kisebb kerülővel jutottunk a bejárathoz. A látvány, ami fogadott elborzasztott. Amit eddig csodáltam, hogy milyen pompás, egybefüggő zöld ez a vadon, az itt megszakadt. Vöröses, szürkés törmelék volt mindenfelé, amit a széleken kezdett felverni a gaz. Az erdő lassan, nagyon lassan gyógyította be a rajta ejtett sebet. Egy kisebb folyás, talán már csermelynek is nevezhető víz csordogált nem messze a tátongó lyuktól, ami a bányajárat eleje volt. Jól mondta Raul, ez itt csak pusztítás. Még ha ércet is hoztak fel, mondhatni értéket... azt... elvették. Olyan volt, mintha kirabolták volna a hegyet. Tudtam, a föld kincsei azért vannak, hogy mindenki hasznára és boldogulására szolgáljanak. De ez annál tovább ment. Ez már ipari méretben mehetett. Akkori ipar méretében.

De várjunk csak! Az ezüst bányászata nem egyszerű kifejtés volt. Azt ki kellett nyerni valahogy. Tisztán alig fordul elő ez a fém. Ezüst tartalmú vegyületekből és szulfidokból tudtak ezüsthöz jutni az emberek. Különböző olvadáspontok kihasználásával és vegyszerek felhasználásával lehetett kinyerni. Az meg sokkal erőteljesebben rongálja a természetet. Akkor ez... hogyan lehet ilyen viszonylag jó állapotban?

Láttam Rault, ahogy a víz fölé hajolt, hogy igyon.

- Várj! Ez a víz iható?

Félelmem nem volt alaptalan. Bányászat során sokszor a természetes vízfolyásokkal vitették el a szennyezőanyagokat, amik nagyrészt mérgezőek voltak.

~ Már régóta tiszta az erdő minden vize. Ne aggódj miatta. - volt a válasz.

- Oh, rendben. - de azért maradtam a kulacsos vizemnél.

A bejárat nem volt lezárva, mint ahogy azt sok más barlangnál már láttam. Apa túrái során, főleg, amikor barlangban voltunk, a túra mindig egy lezárt fémajtónál kezdődött, ahonnan egy vezető mutatta az utat. Mindig lezárják a barlangok bejáratát, nehogy túrázók eltévedjenek bennük. De itt nem volt hasonló. Végül is, ha jól sejtem, nem gazdasági okai voltak a bánya bezárásának. Nem lehetett idejük lezárni a helyet, ha egyszer el lettek kergetve innen miközben másik oldalról próbálták őket elhitetni, hogy nem gazdaságos az ércfejtés. Később meg nem került rá sor egyértelmű okokból kifolyólag.

Szabad volt az út befelé. Ahogy szemem hozzászokott a kevés fényhez, könnyebben haladtunk az egyenes alagútban. Tartógerendák álltak kétoldalt. Fagerendák! Kétszáz évesek!

- Fiúk! Mennyire stabilak ezek a tartóoszlopok?

~ Nem fog a fejünkre omlani a hegy, ha erre gondolsz. Biztosan állnak a helyükön.

- Hát... oké. - de azért lassítottam a lépteimen, már nem voltam olyan magabiztos. Elnyomott kuncogás nesze ütötte meg fülemet. Raul jól mulatott rajtam. Már megint.

~ A régiek, mikor elkezdték feltárni a hegy belsejét, több járatot is találtak. Látod ezt? - fordult be egy elágazásnál – Ezt nem ember vájta ki. Tapintsd meg a falat. Sima, látod?

Valóban, a felület tökéletesen sima volt. Mint, amit víz simított le.

- Víz vájta járatok.

~ Igen. Nem merészkedtek benne messzire, mert sok helyen összeszűkül. De ha követsz erre... - hason csúszva mászott át egy kiszögellő szikla alatt - ... akkor mutatok neked valami különlegeset.

~ Menj csak, majd megvárlak titeket - bátorított Bernát, mikor látta, hogy habozok. Ő már nem fért be a résen. - Sokszor járt már arra, tudja mit csinál.

Négykézlábra ereszkedve követtem. Amikor éreztem, hogy tágul a járat és van helyem megmozdulni, előkotortam a telefonom, hogy világítsak.

~ Arra nem lesz szükség - vakkantott Raul.

- De hát már alig látok.

~ Bízz bennem! Gyere!

Oh mondd, miért hallgatok egy farkasra egy vaksötét barlangban, mikor már majdnem hason csúszok? Vaksötét? Hmm? De akkor, hogy hogy még látok? Teljes sötétben még ilyen szuper szemekkel se látnék. Letettem a kezem és a következő lépés előtt félresöpörtem egy követ mielőtt rátenyereltem volna. Hogyan? Tettem még néhány lépést, még mindig négykézláb, majd lehúztam a fejem. Csak a következő mozdulatnál jöttem rá, miért. A fejem ugyan alacsonyan volt, de a derekam és a fenekem megakadt egy kiálló sziklaformában. Csak nem?

Raul, mintha meghallotta volna gyorsuló szívverésem.

~ Dua, minden rendben? Csak még egy kicsit tarts ki!

- Hahh... látok... hahh... én látok! Raul! Látok!

~ Micsodát?

Tenyérrel megpaskoltam a falat körülöttem.

- Azt a kiszögellést, aminek mindjárt nekimész!

~ Agh!... Hogyan?! Mi van?!

A hatalmas farkas forgolódni kezdett és még egyszer beverte a fejét.

~ Hogy az a...! - morogva lehasalt és mancsával dörzsölgetni kezdte kobakját.

- Raul. - mellé kúsztam és két kezembe vettem fejét, orra centikre volt az enyémtől – Nincs itt már semmi fény. És én látok! - suttogtam.

Nem válaszolt csak figyelt. Már nem foglalkozott sajgó homlokával csak engem figyelt.

~ Lehetséges lenne?

- Mint egy denevér! - neveztem meg a kimondatlan gondolatot – Látok, ha van valami zaj. Téged kevésbé, mert a bundád nem veri vissza a hang rezgéseit.

~ Hát mégis lehetséges lenne? - mintha transzban lett volna, nem is nekem címezte mondanivalóját.

- Húzd be a farkad! - szóltam rá és eldobtam egy követ az alagútban. Csendben hallgattuk, ahogy kopogott a sziklafalon – Arra még egyszer leereszkedik a mennyezet, mint az előbb, igaz?

~ Így van. - a csodálkozás nem tűnt el hangjából.

Átügyeskedtem magam a fekvő farkas felett és előrementem. Nem volt többé előttem akadály, amit ne 'láttam' volna. A szűk rés után egyre tisztábban rajzolódtak ki a kövek előttem. Minden megtett lépéssel világosabb lett a járat. Valóságos fény volt ez, hiszen a szememmel láttam már. De... kék? Kékes-zöld fény?

- Ez meg mi? Váó...! - elámultam, ahogy egy méretes barlangba értünk. Az üreg plafonja elég magasan volt ahhoz, hogy fel tudjunk állni és széles is, hogy mindketten kényelmesen elférjünk.

~ Ezt akartam neked megmutatni! - lépett előre Raul és orrával a plafon felé mutatott, melyen százával ragyogtak apró pontok különböző alakzatokban. A csillagos eget láttam a barlangi mennyezeten kiterítve. A kéken világító apróságok egy új tejútrendszert és új csillagtérképet rajzoltak a falon. Lenyűgöző látványban lehetett részem – Egy légyféle lárvája.

- Lárva? És az meg minek világít?

~ Ragadozó lárva. A fénnyel csalogatják magukhoz a betévedő rovarokat.

- Azon az alagúton képesek bejönni rovarok?

~ Néhány igen. De figyeld! - mancsával egy vékony vízcsíkra mutatott – Ez a forrás kifele vezet és egész széles a járata. Inkább onnan jönnek be.

- Hmm... és mi inkább a földön csúszva jöttünk ide, mert... miért is?

~ Mert téged a bánya érdekelt - simult hozzám, mire csak a szememet forgattam.

- Köszönöm. Ez tényleg csodálatos! - öleltem át fél karral – Szerinted a telefonom képes lefotózni ezeket a fényeket?

~ Próbáld meg.

Nagyon gyengén, apró, kék pöttyökként de látszódtak a képen. Hát nem volt tökéletes, de sikerült.

- És? Hogyan megyünk ki innen?

~ Érdekel még a bánya? Van ott is még érdekesség.

- Persze!

Így hát vissza csúsztunk-másztunk a már ismert járaton. Bernátot vakarózás közben leptük meg.

~ Oh! Azt hittem, a túloldalt jöttök vissza. - tehát ő is tudott a másik bejáratról, na szép.

~ Mit tudsz a hegy ezüstjéről, Édua? - tett fel egy meglepő kérdést Raul.

- Lényegében semmit.

~ És az ezüstről, mint fémről? Előfordulásáról?

- Hát, tisztán nagyon ritka. Inkább vegyületekben található meg a természetben.

~ Helyes! Pont ezért különleges ez a hely, mint bánya. - tovább vezetett minket az eredeti bejáraton, egyenesen be a hegy belsejébe – Az emberek nem tudtak mindent elvinni, szerencsére. Ezért tudom most megmutatni ezt.

Egy mélyedésre mutatott, amiben egy kristályos forma ült. A fény hiányától már nem láttam a színeket, de kis gondolkodás után ledöbbenve fordultam feléjük.

- Ez itt tiszta termésezüst? Csak így, ennyire elérhető helyen?!

~ Rejtve volt ez eddig. Néhány éve fordult ki a kő, ami eddig takarta.

- Lenyűgöző! - tátogtam.

~ Ha szeretnéd, nyugodtam elteheted magadnak - hozta fel Bernát.

- Hogy? Nem, azt nem lehet. Még rájönnek az emberek, hogy van itt még ezüst. És aztán tényleg lenne mitől tartani.

~ Hmm, rendben.

- Talán, egy fotót mégis készíthetek róla? - néztem rájuk engedélyt kérően, mire csak bólintottak.

Kis kirándulásunk a bányában több időt vett el, mint gondoltam. Mikor kiértünk újra a szabad levegőre, már javában délután volt. Pont elég időnk jutott a visszaútra, hogy a nap lenyugvása előtt elérjünk a kunyhóhoz. Az alkonyatban elgondolkodtam, hogy okos tett lenne-e egyáltalán tüzet gyújtanom, hisz' mégis csak az Ezüst Csúcson voltam. Egy olyan helyen, ahol embernek elméletileg nem is szabadna megfordulnia, nemhogy itt táborozgatnia. Hogy nézne már az ki, ha valamelyik környező csúcsról tüzet látnának a tiltott hegyen? De Raulék biztosítottak, ha elég kicsi a tűz, a fák könnyedén takarni fogják.

Az aprócska tábortűz mellett letelepedtünk. Kellemes érzést nyújtott a melege. Hálózsák és a Raul-párna nélkül eléggé hideg lett volna az éjszaka. De így csak ültünk és néztük a csillagos eget a későn felkelő, egyre vékonyodó félholddal együtt. Már arra gondoltam, hogy odadőlök Bernáthoz, mégiscsak ő volt a nagyobb párna, mikor léptek nesze kúszott a fülembe.

- Fiúk! Jönnek... vannak vagy húszan, nem... - füleltem - ... akár harmincan is lehetnek!

Talpra ugrottam, hogy felkészülten fogadjam az ismeretleneket, bárkik is voltak. Csöppnyi tábortüzem fénye egyszer csak mozgó szempárokról tükröződött vissza. Rengetegen voltak, gyorsan mozogtak és... mind derék magasságban volt?!

***

Halli,

Szép estét mindannyiótoknak! Végre megvan a következő rész. Tiszta izgalom volt megírni. Bár régóta csinálom, mégis mindig meglep, hogy egy-egy történet, hogy hozza magával az ötleteket. :D 

Remélem, nektek is tetszik! ^^

Heti kérdésem: Kik ezek? (igen, itt a végén ;) )

Shina :)