(jav.: 2020) 

A két állat összenézett. Szemmel tanácskoztak anélkül, hogy egy szó is elhagyta volna szájukat. Végül is, minden morgást és pöffentést értettem volna. Vészesen fogyó türelemmel figyeltem őket, mire egyikőjük végre megszólalt.

~ Mire vagy kíváncsi, Édua? - kérdezte Raul nyugodt hangon.

- Ömpf... mindenre? - ezt most tényleg megkérdezte?! Még fejtsem is ki?!

De nem válaszolt. Oldalra döntötte fejét azzal a helyes kiskutyás mozdulattal, én meg csak álltam és csodálkoztam, miért viselkedik úgy, mint egy farkas. Kis híján tarkón csaptam magam, hogy 'te félkegyelmű, azért, mert farkas!'. Ez a pillanatnyi önkorrekció eléggé elterelte a figyelmem az idegességről és némiképp nagyobb összeszedettséggel tudtam feltenni a kérdésem.

- Azt mondjátok meg először, hogy miért van itt teliholdkor kórusban éneklés? Mármint én ezt még csak egyszer tapasztaltam, de mindenki azt mondja, hogy ez minden alkalommal így van. Miért?

~ Figyel rám, Édua! Erre leginkább a következő teliholdkor tudok neked megfelelő választ adni. De mint farkas, csodálkozhatnék a kérdéseden, hogy mégis miért kérdőjelezed ezt meg, hiszen a városi kutyák is szoktak ugatni a holdra. - éreztem a hangján, hogy a válasz végét játékosra vette.

- De ti egy komplett dalt énekeltetek!

~ Igen. Ez is mutatja a szabad szellemünk vad nemességét.

- Raul!

~ Rendben, csak viccelek. A dal egyfajta hagyomány. Azt mondják, évszázadok óta száll generációról generációra. Minden nemzedék hozzáteszi a maga történetét. Nem csak a farkasok éneklik. Minden élő, ami az erdőben lakozik. - Raul mesélése közben Bernát nagyokat bólogatott igazat adva neki – Minden állatnak és növénynek megvan a maga stílusa és ritmusa rá. Itt csak koncentrálódik.

- Itt a hegyen? De miért pont itt?

~ Talán, mert a környék összes falkája összegyűlik?

- Na jó, de miért? Miért gyűltök össze? És egyébként miért akadályozzátok meg, hogy emberek erre a hegyre a lábukat rátegyék.

~ Ez egy hosszú történet, de a lényege a következő. Valaha régen az embereknek szabad járásuk volt az erdő bármely pontjára. Félte őket az erdő minden vadja. Mondjuk, inkább a fegyvereiket félte. Amióta rájöttek a tűzfegyverek egy típusának használatára, azóta azt hiszik, övék a világ - felkaptam a fejem erre a kifejezésre, „tűzfegyver" - A régiek történeteket adnak tovább. A legidősebb sasok mesélik, hogy ezt a hegyet az emberek kezdték elbontani. Robbantottak, füstöltek, pusztítottak mindent, ami élt - láttam, hogy fintorog míg ezeket meséli, mintha érezné is a puskapor kénköves szagát az orrában - De mielőtt katasztrófához vezetett volna a rombolás, megjelent egy ember. Azt mondják, értette a nyelvünket is - újra feszülten figyeltem. Ez tuti biztos, egy ősöm lehetett - Egy férfi, aki az erdő lakói segítségével leállíttatta a bányászatot és emberi oldalon is elérte, hogy másfele keressenek fémet a földben. Elmúlt a veszély, de az erdő nem felejtett. A legerősebbek elhatározták, hogy megvédik a hegyet.

~ Az elsők nagytestűek voltak. Medvék - vette át a szót Bernát – A hátrahagyott bányajáratokat barlangként használták. De vérmesek voltak. Minden erre tévedő embert megöltek vagy megsebesítettek. Vérre csakis vér lehetett a válasz. Vadászok jöttek mindenfelől és lassan levadászták és elzavarták a medvéket - láttam rajta, hogy nehezére esik a téma, de folytatta – Nemzedékekkel később újra megjelent egy ember, hasonló az előbbihez. Az ő javaslata volt a máig működő felállás. Így nem vadásszák le az őrző állatokat és a hegy is védve van.

Néma csend következett. Tehát ez volt a hegy története, most már ezt is tudtam. Az őseim ezt az egész vadont védhették a heggyel együtt. Hisz' tudom, mikre képesek az emberek. Nem állnak meg az első fánál vagy az első hegynél, ha abban ércet találnak. De még motoszkált egy kérdés a fejemben.

- De... miért pont ez a hegy? Mármint, miért véditek továbbra is ezt a hegyet ennyire?

~ Nem csak ezt a hegyet védik. Ez csupán az előőrse annak a csodás területnek, amit még nem pusztított ki az ember a városaival. Majd amikor felmegyünk ma a csúcsra, látni fogod magad is. Azért te is mindent megtennél, higgy nekem!

- Alig várom, hogy lássam. A bánya bejáratai még most is meg vannak? Elmehetünk oda is?

~ Semmi akadálya. Ha nincs több kérdésed, induljunk, mert magasan van a csúcs.

- Még van - haboztam. Mégis hogyan kérdezzek rá az ismeretlen férfira. Mi van ha tényleg csak álmodtam az egészet – Raul...?

~ Mondjad, Dua!

- Előfordulhat... hogy... nem én vagyok az egyetlen ember, aki járt ezen a hegyen? - sikerült! Értelmesen meg tudtam fogalmazni, hurrá!

~ Persze. A felmenőid, mind jártak erre. De csak néhányan látták a hegyet igazán.

- He?... Nem, nem, nem. Úgy értettem, hogy másvalaki volt-e itt? Lehetséges, hogy rajtam kívül, a szürke szeműeken kívül más is idejöjjön háborítatlanul? - zavarban voltam, ahogy visszaemlékeztem rá. Ó, miért kellett neki egy szál mosolyban rohangálnia az erdőben! Ne gondolj rá, te! Még jó, hogy sötét volt és nem láttam... csak hátulról.

Raul nem válaszolt azonnal, de a szembogara élénken ugrált arcomat fürkészve. Pupillája összeszűkült, ahogy szemembe nézet, majd ellazult. Szája sarka féloldalas mosolyra húzódott, már amennyire ezt farkas létére megtehette. Mi ez az édesded nézés? Lehet, hogy zavarban vagyok, de csak én tudom, hogy mi miatt. Miért érzem úgy, hogy ismeri a gondolataimat? Mi ez a... jóindulatú, de mégis csak fölény a tekintetében? Könyörgöm, ő csak egy farkas!

~ Nem találkoztam még más emberrel a hegyen a családodon kívül - egy titokzatos farkas.

Hangja ugyanúgy hatott, mint amire a gyermekkori álmaimból emlékeztem. Egy hang, ami biztonságot sugároz, játékos és eleven, néha piszkálódós, de szüntelenül kedves. Nem lehetett neki ellenállni. Nem is akartam. Elfogadtam, amit mondott és összeszedelőzködtem a nagy menetre, hogy felérjünk a csúcsra. Végülis, volt még időm fényt deríteni a dolgokra. És abból, amiket az imént meséltek, úgy gondoltam tudhatnak valamit még a családomról is. Ha máshogy nem, hát hallomásból. Jó lenne minél többet megtudni a régen itt élt, állatokkal beszélni tudó, szürke szeműekről és tulajdonságaikról. Hosszú volt még a nap és biztos voltam benne, hogy sort fogok tudni keríteni a fennmaradó kérdéseimre.

Igyekeztem kevés holmit pakolni, hiszen estére úgyis vissza terveztem térni a kunyhóhoz. Ez a hely meg védve van, szóval senki sem viheti el a magára hagyott cuccokat. Mintha egy személyes seregem lenne biztonsági őrből, aki csak rám és a holmimra vigyáznak. A gondolat kuncogásra késztetett.

~ Látom, jól érzed magad - szólt hátra Bernát – Akkor gyorsítsunk a tempón!

Bár tudtam jól, hogy ez csak kósza feltételezés és nem is igaz. De hát, álmodik a lány. A felgyorsult tempóban már kevesebb energiám jutott az ilyenféle ábrándozásra. Mivel Bernát vezette a sort, elég széles ösvényeken haladtunk. De ezek mind állat vagy természet formálta utak voltak, hiszen ember nem járt erre majdnem kétszáz éve. Gyökerek álltak ki a földből, szabályos kis hurkokként, csak hogy bármikor hasra tudj bennük esni. Ahogy egyre magasabbra értünk, az akadályokat már inkább a kiálló sziklák és kőmorzsalék jelentette. Kevesebb bokor és aljnövényzet ugyanakkor folyamatos kaptató, ami egyre meredekebb lett. Persze hozzám mérték a tempót, de tudtam ám, hogy még így is visszafogták magukat.

Valahol félúton pihenőt kértem, mert totálisan kiszáradt a szám és menet közben még ivásra sem jutott idő. Rendesen leizzadva és fújtatva kotortam elő az üvegem. Viszont meglepett, ráadásul nem is kicsit, hogy óriás pajtásaim is gyorsabban vették a levegőt.

- Csak nem kifáradtatok? - próbáltam élcelődni két korty között.

~ Ugyan kérlek! - húzta ki magát Raul – Te lihegsz úgy, mint aki a Szaharából jött.

Összehúzott szemmel néztem rá. Ő is sandítani kezdett. Lassan visszatekertem a kupakot a helyére míg farkasszemet néztünk... vagyis csak én... ő ember szemet nézett. Majd hirtelen felkiáltottam.

- Verseny a csúcsig!

És kilőttem, mint a nyíl. Sunyin becsempésztem eddigre a vizem a tatyómba és felraktam a hátamra így nem kellett vele futás közben bíbelődni. Végül is csak egy üveg és egy szendvics volt benne. Nem jelentettek nagy súlyt. De az a meredek kaptató! Na az már nagy falat volt. Tudtam, hogy nem győzhetek, hisz' joggal az erdő urának nevezhető teremtmény volt a versenytársam. De megleptem és így vagy két egész percig előtte tudtam haladni. Aztán beért...

~ És mi van ha én nyerek? - incselkedett mellettem kocogva.

Egy pillantást vetettem rá és arra a kösz-remekül-szórakozom kifejezésére. Nem haboztam. Egy ügyes mozdulattal rávetettem magam. Tökéletesen landolás után kézzel-lábbal kapaszkodtam belé.

- Akkor felvihetsz a csúcsig! - kacagtam a méretes farkas hátán csimpaszkodva.

~ Szóval így állunk! - jött a válasz, majd egy pillanat múlva vad ugrándozásba kezdett, mint egy paripa, ami le akarja vetni lovasát.

Kezemmel úgy markoltam a dús bundát, mint suliban a kötelet mászáskor... ha azt még valaki 'jófej' lent rángatja. A lábam már lengedezett a szélben, merthogy közben haladtunk is a csúcs felé, de a kezemmel nem eresztettem. És képzeld! Nem tudott lerázni. Bevallom, én se vagyok egy pöttöm lány, az átlaghoz képest, ezért meglepett az az energia, amivel még így is, velem a hátán még ugrálni volt képes.

Amikor lenyugodott egy percre, újra rácsimpaszkodtam lábammal, felkészülve egy újabb menet rodeóra. De nem kezdett bele. Csak állt és fújtatott, mint a gőzmozdony. Felemelt feje büszkén fordult vissza és nézett rám.

~ Szép volt - duruzsolta lágy morgással – Bár nem sok kellett volna hozzá, hogy lerepülj.

Óvatosan elengedtem a fekete bundát és felültem a hátán. Igen, én is lihegtem. Nem volt egyszerű menet megmaradni rajta. Fényes szőrén könnyű lett volna még nyugodt körülmények közt is lecsúszni. Elégedetten hunyorogtam a szembetűző napfényben.

~ Na, ilyet se láttam még! - ért be minket Bernát – Te hagytad magad megülni?! Hah-hahaha!

Hahotázásától zengett az erdő. Majd a visszhang ismételte jókedvét. Visszhang? Itt a fák között? Lecsusszantam Raul hátáról és előreszaladtam egy kiszögellő sziklára. A csúcson voltunk. 

***

Halli,

Na meg is lettemm a következő résszel. :D Értékelést kérek mindenkitől, hisz' tudjátok, mennyire szeretem! ;)

Shina