(jav.: 2020)

Végre elértem a tavat. Még mindig kora délelőtt volt, bár a reggeli harmat már felszáradt a földről. Csupán az árnyékokban maradt egy kevés. A rét ugyanazzal a nyugodt békességével fogadott, mint legutóbbi látogatásomkor. Méhek és pillangók szállingóztak a virágok közt. Madarak az égen.

- Hát az meg...? - hunyorogva emeltem kezem a szemem fölé.

Az eget fürkésztem, mert mintha valamit láttam volna a magasban. Erősen koncentráltam, hogy végre ki tudjam venni a horgas csőrű körvonalát, ami a szélben vitorlázva kémlelte a földet.

- Szóval ezért nem látok most nyulakat.

Dudorászva folytattam utam az egyedüli fa alá, aminek árnyékában alig egy hete jócskán bealudtam. Ideje volt reggelizni. Az első szendvicsem majszolása közben visszaemlékeztem arra mega bizarr álomra, amit itt álmodtam. Hangok beszélgettek a fejem felett, ráadásul állatok voltak. Emlékszem, valami aprócska állat még rá is állt az arcomra. Úgy szólt rá az anyja, hogy Csipi ne lépj rá! Mármint az arcomra ne. Na igen, szép kis jelenet volt. Hmm. Csipi... Csipi?! Az a Csipi? Ott helyben ábrándozás közben esett le. Na szép! A kis tollaslabda leszállópályának használt. Na de akkor... az egész... nem volt álom. Hanem valóság! Már akkor megértettem az állatokat! Váó! Igaz, csak úgy, hogy totál ki voltam ütve. Álmomban hallottam a valóságot körülöttem.

- Na várjunk csak! - sok gondolat kavargott a fejemben és néha hangosan is kimondtam őket – De hiszen akkor, odajött két hatalmas állat is hozzám. Az egyik körbeszaglászott - jöttek fel az újabb emlékek. Csikizett is a bajsza, ahogy a nyakamnál szimatolt. És emlékszem, abban a pillanatban jöttem rá, hogy állatok voltak addig is körülöttem.

- Viszont az a kettő... az egyiknek dörmögő hangja volt és súlyos léptei. A másiknak meg a hangjából is áradt a lendületesség.

Már rég lenyeltem a szendvicsem utolsó falatját is és úgy ültem, kezemmel az ölemben, idétlenül vigyorogva-mosolyogva magam elé. A részletek alapján hamar kibogoztam, ki is volt az a két állat. Az én drága barátom és védelmezőm, Wolfy. Vagyis Raul. A másik meg a hatalmas grizzly, akit még nem láttam... csak nyomokban. Bernát. Vajon mikor futok össze velük?

Ilyesformán álmodozgattam, amikor is sebesen trappoló mancsok dobogására lettem figyelmes. Raul? Nem, ez nem ő. Az ütemes, dobbantó hangok kettéváltak. Két állat közeledett felém nagy sebességgel. Kettő, hasonló méretű állat. A hangok irányába kaptam a fejem, mikor kirobbantak az erdőből a tisztásra, ahol már álltam, hogy jobban belőhessem a távolságot köztem és a felém száguldó két ismeretlen közt. Ahogy kiugrottak a bokrok közül, felvillanyozódtam. Felismertem őket. Az a két farkas volt, akiket a kennelben láttam a klinikán nem olyan régen. Csaholva és ugrándozva futottak hozzám, amint megpillantottak.

~ Tényleg itt vagy! Megtaláltunk! - ujjongott az első, a kisebbik.

~ Megvagy hát! - lihegett a nagyobb is – Megkaptuk az üzenetet a dokitól.

Oda voltam meg vissza a helyzettől. Annyira klassz volt, hogy frankón értettem őket! Még mindig nem szoktam hozzá a helyzethez. Abban se voltam biztos, valaha egyáltalán hozzá fogok szokni. Meg se tudtam szólalni elsőre.

~ Baj van? - jött közel a nagyobbik.

- Semmi baj - ocsúdtam fel és emeltem a kezem, hogy megsimogassam. A két farkas egy pillanatra visszakozott. - Oh, bocsánat. Csak önkéntelenül is meg akartalak simogatni.

Kicsit lemondóan leengedtem a kezem. A két állat összenézett, majd mindketten odajöttek és a kezemet böködték orrukkal. A kisebb nagy bátran még nekem is dőlt a testével.

~ Tudjuk, ki vagy. Ne értsd félre. De a dokit leszámítva nem voltak jó megtapasztalásaink emberekkel. Hallottad tőle az esetet - szólt a nagyobb.

- Igaz. Teljesen jogos. Köszönöm, hogy bizalmat szavaztatok nekem. - tényleg hálás voltam. Gyönyörű bundájukat élvezet volt végigsimítani. Bár nyár lévén az most nem volt oly dús, mint azt dokumentum filmekben látni lehet, de így is nagyon örültem neki.

~ Benned minden farkas bízik. Ahogy a Dal is mondja. Hadd kérdezzek valamit. Mikor jártál a ketrecnél nálunk, még nem volt tökéletes a hallásod, de valahogy mégis megértettél. Most látjuk és halljunk is, megértesz minket. Teliholdkor hallottad az éneket. Meg is értetted?

- Igen. Megértettem a dalt. Bár nem ott helyben, hanem egy felvételről hallgattam vissza.

~ Hmm? Mi az a felvétel? Ez is valami nem mozgó dolog, ami az emberek akaratára életre kel? Mint a dokinak? - igaz is. Vadonélő farkas mit tudhat az emberi technika csodáiról.

- Valami olyasmi, igen.

~ Hallottuk hírét, mi volt telihold éjjelén. A tollasok vitték híredet mindenfelé - csatlakozott be a kisebbik is – Lesz egy két szavunk ahhoz a háromhoz, ha megtaláljuk őket.

~ Már ha szembe jönnek velünk - tette mancsát fegyelmezően fejére a nagyobbik – Először is vissza kell mennünk a falkánkhoz és újra kivívni a helyünket benne. Nem a város melletti falka a miénk. Két napi vágta még a lenyugvó nap irányába, hogy elérjük a vadászterületünk szívét. Csak miattad jöttünk ide. Elköszönni.

~ Igen, nem maradhatunk sokáig. - a kisebbik és szerintem egyben a fiatalabbik is odajött és óvatosan megnyalta az állam. Megtehette, mert már letérdeltem melléjük simogatás közben. Tettére a nagyobb is csatlakozott és megnyalta az arcom. Megilletődve pillantottam rájuk, hiszen ez csak az alfának, a falkavezérnek járna. Micsoda tiszteletben lehetett részem.

- Köszönöm, hogy eljöttetek hozzám. Örülök, hogy találkoztunk. Vigyázzatok magatokra a továbbiakban.

~ Mi vagyunk szerencsések, hogy volt alkalmunk személyesen megismerni téged. Ha bármikor segítségre van szükséged, a Nyugvó Nap falkára számíthatsz. - a nagyobb farkas enyhén meghajtotta fejét és elindult nyugatra.

~ Öm... mielőtt megyek. Felpróbálhatom azt, ami a fejeden van? - óvatoskodott elő a kérésével a kisebbik.

- A sapkát?

~ Szóval sapka a neve! Az erre járó embereken mindig van. Először azt hittem az a fejük része, de idővel mind levette egy-két pillanatra. Így tudtam meg, hogy az csak valami tartozék lehet. Megengeded?

- Persze - rátettem a simléderes sapkát a farkas fejére. Mondanom sem kell, hogy kicsi volt rá és az első fejmozdulat után lepottyant róla. - Hát, ez kicsi rád - nevettem.

A nagyobb farkas, aki már elment felvonyított valahonnan a fák közül. Megijesztett egy pillanatra, mert nem értettem, így azt hittem fájdalmában adta ki ezt a hangot. Viszont a lemaradt farkas gyorsan lesunyta füleit és maga alá húzva a farkát, egy gyors köszönés után trappolt is utána.

- Hmm-mm. Valaki bajban van, ha nem fogad szót a bátyusnak, mi? - a tovaügető farkas egy pillantásra hátrafordította fejét, szemében dac és cselekvés tüze izzott. Itt még lesznek, nagy móresre tanítások, ahogy elnézem ezt az állatot.

Ahogy a két állat végleg elment én is összeszedtem a holmimat, hogy induljak tovább. Lesétáltam a tó partjára és a túloldalt kémleltem, melyik oldalról is érdemesebb kerülnöm, hogy eljussak a patakomhoz. Megvolt fejben, hogy az elágazásoknál hanyadik ágat kell követnem felfelé, azzal nem volt semmi gond. Viszont helyenként a tó környékét makacs bozótos lepte el.

- Azokon szép lesz majd átvergődni - elindultam hát a kevesebb tüskés ágat ígérő oldalon.

Amikor az ember magában sétálgat vagy kirándul, hajlamos beszédbe elegyedni önmagával. Eddig legalábbis ez volt a helyzet velem. Most viszont, hogy minden állat szavát értettem, ez a lehetőség messze szállt. Ugyanis nem voltam egyedül. Többet nem. Mindenhol és mindenki beszélgetett. Ha egy madár röppent keresztül csirregve, egy ragadozóról riasztotta a többit, ha vidáman dalolásztak a levegőben, akkor meg apró-cseprő dolgaikról beszélgettek. Még jó hogy nem szeretek sok ember között és nagy hangzavarban lenni... mert ez itt majdnem ugyanaz volt. Igaz, még így is kellemesebb ezt hallgatni, mert hát ott volt a háttérben minden állat szavánál az állathang. Még most is, és szerintem ez ezentúl is így lesz egyszerre hallottam a madár csiripelését és a mondandója értelmét. De hát, a furcsa megtapasztalásokhoz már hozzá szokhattam volna ennyi idő elteltével. Vagyis hogy, egész eddigi életemben mindig voltak ilyen-olyan furcsaságok körülöttem. Ezek szerint csak nem akartam észrevenni őket. Bár eddig nem is lett volna értelme.

Közben elértem az első bozótosabb terephez. Túl nagy tüskék meredtek ki ahhoz, hogy én azokon át is jussak. Sértetlenül legalábbis. Szerencsémre, megpillantottam egy keskeny csapást, ami megkerülte a veszélyes kupacot. Valóban keskeny volt.

- Nem hiszem, hogy ezt emberekre tervezték. - helyenként még így is megakadt a felsőm egy-egy ágban.

~ Kifogta a legszűkebb járatot. Erre kíváncsi leszek - hallottam meg egy halknak szánt, puszta jó szándéktól csöpögő megjegyzést. Ha a hangot nem is, a morgást felismertem. Messze volt tőlem, szóval meg se kellett volna hallanom. De hát ez van, ha az ember hallása éles lesz, mit az erdei állatoké. Szóval csak tettettem magam és folytattam utam, mintha mi sem történt volna.

~ Meddig akarsz még kukkolni? Inkább segítsd ki, mert az az ösvény csak még szűkebb lesz, mielőtt átér a túloldalra. - hoppácska. Jól nevelt farkasbarátom nincs egyedül.

~ Nyugi! Meg tudja csinálni. Csak megnézem meddig tart neki. - a kis piszok kukker.

Vagy tíz perc evickélés után, és egy újabb szakadt pólóval átjutottam. Nem volt több akadály előttem, így nem volt más hátra, mint előre. Sasoltam nagyon, pontosabban füleltem, vajon Raul-ék merre lehetnek. De nem hallottam őket. Háborítatlanul jutottam el a tóba ömlő folyóhoz, ami nem sokkal később szerteágazott. Kiválasztottam azt a patakot, amelyik egyenesen északról jött. Az volt az én utam egészen a rozoga hídig. Már lebukott a nap, mire elértem. Így, hogy völgyben ért a naplemente, még sürgősebb volt megtalálnom a fakunyhót, mert gyorsan sötétedett és a hőmérséklet is jelentősen csökkent.

- Már megint ez a lélekvesző híd. - nem kicsit izgultam, mikor ráléptem az első lécre. Tudom, voltam már itt, de akkor nem volt egy nehéz táska a hátamon.

A híd közepén megreccsent lábam alatt az egyik deszka. Gyorsan tovább léptem, mire a következő teljesen kettétört én meg térdig beszorultam két léc közé. Persze, hogy teljes testsúllyal kellett nekem rálépnem.

- Ágh! Bakker! Áááhh! - néhány mély levegővétellel sikeresen lenyugtattam magam és megpróbáltam kihúzni a lábam. Nem ment – Remek! Sötét van, lassan hideg is, én meg itt ülök a semmi közepén egyedül és üvöltök, mint valami fába szorult féreg. Hmm... Pfff! Hát, tényleg fába szorultam - nevettem fel kínomban.

~ De féreg nem vagy - ugrott elő egy vidám vakkantással Raul egy fa mögül. A dög! Hát ezt is végignézte?! De hogy nem hallottam meg? Biztos a patak zúgása nyomta el.

- Wolfy! Szia! Um... ki tudsz húzni innen? - mutattam a lábamra. Összpontosíts, Édua! Te most nem érted, amit mond. Légy természetes. Na igen, de hogy?

~ Ej te kislány, te. Hát miért kell neked fejjel a falnak menned? - hogy mi, te vén eb, meglátod ezért még úgy megkapod a magadét – Kölyökkorod óta nem változtál... na jó, talán megnőttél. Lássuk csak.

Raul pajkosan morgott és vakkantgatott, míg ezeket mondta és közben a beszorult lábamhoz lépett. Megszimatolta, körbejárta, láttam, hogy gondolkodik a megoldáson. Majd mellém lépett. Én könyökre ereszkedve, hátradőlve figyeltem míg lábam lelógott a résen. A hatalmas fekete jószág rám nézett és szemében egy ismerős játékosság csillant meg. Te jó ég, mit vett a fejébe?!

***

Halli,

Itt is van a következő fejezet. Keresztkérdés: Szerintetek mi fog történni Éduával a következő pillanatban?  És mit fog találni a hegyen? ;) Kommentbe kérem a tippeiteket.

Shina