(jav.: 2020)

Hazafelé egy másik útvonalat választottam, hogy elkerüljem az 'űrlényekkel', ahogy Gina nevezte őket, való találkozást. Egy földutat néztem ki magamnak, ami a város szélén vezetett végig. Hogy itt mennyi farm volt! Rengeteg! Minden leágazás egy-egy hatalmas kertbe vezetett, amik tele voltak gyümölcsfákkal, néhány óllal és pofás konyhakerttel. Na meg persze, mindezek a családi házak körül helyezkedtek el. Továbbá mindenhol, és ezt értsd szó szerint, minden egyes háznál legalább két kutya volt. Őrkutyák, juhászkutyák és néhány kisméretű. Szabadon mozogtak, mégse szöktek el otthonuktól. Őrizték a nyájakat, vigyázták a házakat, egy-néhány meg gyerekekkel játszott.

- Azta! Milyen jól nevelt ebek.

Oldalt fordultam, hogy egyiküket jobban megnézhessem és ezért nem láttam, hogy az egyik állat a nyájból kiszakadt és az útra ballagott, pont elém. Alig tudtam kikerülni. Filmbeillő farolással lecsúsztam az útról és egy sűrű bokor ágaiban sikerült csak megállnom. Porfelhő szállt mindenfelé, eltakarva a kilátást. Bosszantóan sokáig tartott, mire leülepedett valamelyest, hogy felmérhessem a helyzetet.

- Mi van?!

A szökevény állat egy kecske volt és fölöttébb nem zavarta, hogy kis híján elütöttem. Lazán majszolgatta egy másik bokor leveleit. Felém fordította fejét, majd folytatta uzsonnáját, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna.

- Semmi hajcihő, igaz?

Kihúzta szegény baby-met a susnyásból és visszaállítottam az útra. Még mielőtt beindítottam volna a motort, támadt egy gondolatom. Rákiáltottam a kecskére.

- Hé, te párosujjú patás! - ezúttal tudtam, mivel éreztem is, ahogy szemeimet melegség járta át, hogy megint ragyogtak – Gyere ide!

A megdöbbent állat óvatosan bár, de engedelmesen odajött hozzám. Kinyújtottam egyik karom és gyengéden megemeltem az jószág állát.

- Ne szaladj el többé otthonról! Most pedig menj vissza, mielőtt észrevesznek!

Megfordult és visszaügetett a nyájához még mielőtt az első juhászkutya hozzánk érhetett volna. A pompás küllemű pásztoreb zavartan pislogott a kecske és köztem. Formás fejéből az egyetlen logikus reakció a helyzetre egy szimpla egyszeri ugatás volt részéről, majd ő is tovább állt.

- Ám legyen! Most akkor, mihez is kezdjek? - egy pillanatra elgondolkodtam – Igaz, a bolt. Remélem találok egy szép füzetet naplónak.

Mázlim volt, mert egész hazaúton az idegenektől háborítatlanul haladhattam.

- Rendben. Hát akkor, csináljunk egy gyors ebédet.

Még mindig korán volt. Egy hosszú délután és egy teljes éjszaka volt még előttem, mielőtt nekivághattam volna újra az erdőnek. Másnap kora reggel terveztem indulni. Újra látnom kellett azt a különleges EzüstCsúcs-ot, mielőtt bárki más megrohamozhatta volna. Ezt szem előtt tartva, a terv az volt, hogy néhány napra kimegyek a hegyekbe és felfedezem a terepet. Élelmet tudtam vinni magammal eleget, meg ott volt a titokzatos gyümölcsös kert is. Tehát éhezés nem fenyegetett. Másrészt viszont a szállás...

- Hmm... Talán egy kisebb sátor? Áh, nem viszek semmit. Majd alszom a faviskóban ott.

De még ha helyre is tudtam volna pofozni a kabin kényelmi szintjét, először el kellett oda egyáltalán érnem. És az a tiltott hegyen volt. Elgondolkodtam.

- Végül is, legutóbb is összejött. Majd megkérem Wolfy-t, hogy segítsen ha kell.

Wolfy... hmm. Mekkora királyság lenne már, ha teljesen érteném, amit mond, mikor újra találkozunk. El kell majd mondanom neki a kis meglepijeimet is. Remélem örülni fog nekik.

A fejben levő tervet és a hátitatyómat maximálisan összerendezve másnapra úgy döntöttem, korán lefekszem. Sam még mindig dolgozott. Vajon mindig ilyen elfoglalt volt? Ez így biztosan nagyon megerőltető.

Beléptem a szobájába. Újra lenyűgözött a makulátlan rend és tisztaság. Oda sétáltam a térképes falhoz. A lenyugvó nap utolsó sugarainak fényében pásztáztam végig a hatalmas képet. A város középen. Rajzszögek itt-ott, melyekkel Sam jelölte meg a házunkat, a tó melletti rétet és az EzüstCsúcs-ot. Egy tökéletes észak-déli irányú vonalban helyezkedtek el. Végig követtem a vékonyka, kék csíkot a tóból északi irányba a hegyek felé, ahol az kisebb patakokra ágazott szét. Nem kellett hozzá sok idő, hogy megtaláljam azt, amelyik a tiltott hegy lábánál futott körbe.

- Ah-haa. Meg is van az út - mosolyogtam elégedetten.

Amint végeztem az útvonal memorizálásával, lényegében csak egyenesen északra, visszatértem a szobámba. Végső ellenőrzésként még egyszer átfutottam táskám tartalmát.

- Ah! A telefonom! Majdnem elfelejtettem. - gyorsan felkaptam és a kamerámmal együtt felraktam a töltőre – Hmm? Ez meg... Ah! - meglepődve húztam elő kezemben a kis masinát is egy másik zsebből – Erről viszont totál megfeledkeztem. A magnetofonom a hangfelvétellel!

Volt a borításán néhány karcolás, de egyébként épnek tűnt. Visszatekertem a szalagot a legelejére és elindítottam.

'Íme a farkas.' - hangzott fel ügyetlen próbálkozásom. Utána közvetlenül jött Wolfy vérfagyasztó, morgó-vicsorgó előadása. Vagy legalábbis, annak kellett volna következnie. De helyette, vagy pontosabban fogalmazva, vele párhuzamosan egy tisztán érthető beszéd hallatszott.

'... mit is mondjak hát...' - az első mondat alatt a hang egyre erőteljesebb, hangosabb lett, majd mérges hangnemben szinte kirobbant – 'FUSSATOK innen, MIND ahányan... grrr... különben megzabálom a cipőiteket és SZÉT szaggatom a cipőfűzőket! Vagy csak egyszerűen körbevizelem a sátratokat... A kölyök, Édua dönti el. Szép álmokat.' - megállítottam az utolsó elégedett vakkantás után.

Csak ültem a padlón és remegő kezeimmel szorítottam a kis masinát. Mégis, mi a lótúró... ? A felvételen olykor magában morgás hallatszott, de többnyire egy monológot szavalt végig a különböző ugatásokkal és vakkantásokkal párhuzamosan! Nem szűnt meg az állathang állathang lenni, viszont értettem, amit mondott! Már emlékszem. Azt mondtam Wolfy-nak, hogy produkáljon valamit, amit szeretne, hogy a fiúk halljanak. Hát... megtette!

Többszöri mély levegővétel után újra felemeltem az ujjam és megnyomtam a lejátszás gombot. Vártam, hogy a vonyító farkaskórus felhangozzon grandiózus melódiájával.