(jav.: 2020)

Újra a doksikat gépeltem, de immár hyper-sebességgel. Végezni akartam, hogy minél hamarabb hazamehessek. Persze szívesen maradtam volna még az állatok körül segíteni, ó de még mennyire, de jelen pillanatban sürgős elintézni valóm akadt. Sam beleegyezett ugyan a tervembe, de nem titkolta ellenérzését.

- Még mindig azt mondom, hogy nem jó ötlet újra kimenni oda. Mi több, te egymagad akarsz menni!

- Sam, muszáj. Egyedül gyorsabb vagyok és sokkal halkabb. Nem hiszem, hogy Wolfy akár csak a közelembe is jönne, ha sokan lábatlankodnának körülöttem. Meg kell, hogy értsd! És az erdei állatok amúgy se fognak nekem ártani, tudod jól.

- Nem is az állatok aggasztanak. Az idegenek miatt nem tetszik az ötlet. Nem akarom, hogy a kezük közé kerülj. Ki tudja, mi a valódi szándékuk!

- Erre én is gondoltam. Pont ezért fogok körbekérdezni a városban még ma, hogy merre vannak most és mit terveznek a következő néhány napban. - Sam még mindig nem volt elragadtatva az ötletemtől.

- És az új barátaid?

- Egyelőre nélkülük. Még nem beszéltem nekik erről az egész... hihetetlen históriáról - kalimpáltam a kezemmel körbe, illusztrálva a helyzetet - Bár gyűjtenek ők maguknak szép számmal mítoszokat. Talán egy nap elmondom. De nem most.

- Haaaahhhhh... - váó Sam, ez aztán a hatalmas sóhaj – Rendben van. Ahogy elnézlek, biztos megtalálnád a módját, hogy mindenképp elmenj. De jobban teszed, ha vigyázol magadra! Nem úgy, mint a múltkor, értve vagyok?

- Ezt nem vitatom. Rendben, megígérem.

Sam még vagy háromszor megígértette ezt velem a délelőtt folyamán, én meg tűkön ülve vártam, hogy végre végezzek a papírmunkával és léphessek.

Első célállomásom Gina volt a cukrászdában. Egyszer említette, hogy a népek sokat pletykálnak a bolt környékén, szóval ha valami szaftos sztorira fáj a fogam, nyugodtan látogassam meg. Amint meglátott már messziről, ragyogó mosoly terült el arcán, amitől csak még szebbnek tűnt. Ja igen, Gina-nak különösen szép arca volt, amit szemmel láthatóan nem kevesen irigyeltek.

- Édua! De jó téged látni... még mindig életben - kuncogott.

- Szia. Mi?!

- Úgy tűnik Sam mégis csak életben hagyott a múltkori után.

- Ó, hogy az! Minden... okés volt.

- Okés? Vagyis bajba kerültél? Szobafogságot kaptál?

- Neeeem! Ő csak... nem volt túl boldog. - Gina felkacagott habozásomon – Na mindegy, kérdezni akartam tőled valamit. Némi infóra van szükségem bizonyos emberekről.

- Hmm? Na és kikről?

- Néhány átlagtól elütő, furcsa, veszélyes kinézetű, bizonyos emberekről.

- Mit akarsz te azoktól az űrlényektől? Nem jó velük kikezdeni. Még Danielnek és a bandájának sem. Bármennyire is tagadják, még ők is kerülik őket. Vagyiiisss... te vajon mit akarsz tenni?

- Na ezt jó tudni. De én csak azt akarom tudni, hogy merre vannak most és merre lesznek az elkövetkező néhány napban. Ez rendkívül fontos lenne.

- Csajszi, te aztán tudod, mit kell kérdezni. De honnan kéne nekem ezeket mégis tudnom?! Ők a legkiszámíthatatlanabb egyedek erre. Lehetetlen lenne... - félbeszakította mondandóját ahogy elnézett a vállam felett - ... Eh? Gyorsan, Édua! Gyere be és bújj el a belső ajtó mögé!

- Mi az? Mit látsz? - de követtem őt és gyorsan a pult mögé ugrottam.

- Az utca végében vannak! - suttogva kiabálta – És ide jönnek! Ne mozdulj!

Óvatosan kilestem a mutatott irányba. Ott voltak mind és abban a hátborzongató alakzatban masíroztak felénk vezetőjükkel az élen. Kirázott a hideg. Feltehetőleg nem szúrtak ki. Ó, Istenem, ne engedd, hogy megtaláljanak! Nem terveztem beléjük futni, főleg nem ilyen hamar. De legalább saját fülemmel hallgathatom ki őket. Ha Gina olyan jó párbeszédben, mint ahogy azt állítja, kiszedi belőlük még az alsógatyájuk színét is.

A csoport elérte a boltot és körbeállta a fagyis pultot. Minden tiszteletem Gina-é, amiért nem hunyászkodott meg a kiállásuk láttán. Látszólag senki sem vette észre, de egy fakopáncs szállt a közeli fiatal fára, ami szokatlan volt egy ilyen madártól. Bíztam benne, hogy kémlelésével nem fedi fel rejtekhelyemet.

- Szép napot, kisasszony! - köszönt a vezető a legcsekélyebb tiszteletet is kihagyva hangjából – Lenne néhány kérdésünk és azt akarom, hogy őszintén válaszoljon.

- Meglátjuk. Mire kíváncsiak az urak? Azt előre mondom, hogy másféle ízesítésű fagylalt már nem készül a napra. - szép húzás Gina.

- Nem. A lány, aki egy fél perce még itt állt... - visszafojtott lélegzettel figyeltem - ...merre van?

- Nem emlékezhetek minden vendégre. Sajnálom, de nem tudom, kit keresnek.

- Ez a lány új a városban. Olyan 16 vagy 18 év körüli lehet. Ilyen magas. - kezét felemelve mutatta a magasságot.

- Nem, még így se tudom. Miért kérdi?

- Egy bizonyos időpontban az erdőben volt, ami miatt a felmérésünkhöz fontos lenne vele beszélnünk. Igazán nagy kár, hogy még azt se tudja megmondani, kiről is van szó. - ez utolsó mondatát cinikusan kihangsúlyozta. Nem tetszett a fenyegetés a hangszínében, de Gina tartotta a frontot.

- Hát, ja. Ne rágódjon rajta túl sokat.

A férfi nem tágított. Némán körbenézett, alaposan szemügyre véve a környezetét. Felfigyelt a harkályra az ágon. A madár a boltot vizsgálgatta. Ó ne, ez csak nem az állatok terén való fejlődésem miatt van? Az ember követte a madár tekintetét a bolt belseje felé.

- Nézze csak azt a madarat, kisasszony. Nem furcsa, hogy egy fakopáncs erre jelenjen meg? - tesztelte Gina-t.

- Oh, hogy az? - kezdett ideges lenni – Az a kis haver gyakori vendég erre. Meg is feledkeztem róla.

Gina egy törött fagylalt tölcsér végét hajította ki, pont a fácska alá. Ó ne, Gina! Ezt nem kellett volna! Az nem eszik olyat! Egy harkály nem eszik hasonlót! Nem fogja felvenni! Szent Isten, mihez kezdjünk most? Nem tudok elmenni innen és az emberek kezdenek gyanakodni Gina-ra. Muszáj valamit tennem.

Gina véletlenül levert egy marékra való fém kisvillát a pultról, amik sütikhez voltak bekészítve. Általában ügyesen forgolódott a konyhában és sose hagyta, hogy a dolgok a földre essenek. Jó reflexei voltak, de most ezt nem látszódott. Szétszóródtak a villák és beterítették a padlót. Még míg a levegőben pördültek, kétségbeesetten próbáltam elkapni a madár pillantását. Egy másodperc töredékéig ugyan, de sikerült. A szemeim felvillantak ahogy magamban szinte könyörögtem.

~Vedd fel a tölcsért és repülj el!

Senki sem vett észre bármi különöset, minthogy a szanaszét repülő evőeszközök fedezték kis akciómat. Hirtelen a madarantyú leröppent a fáról, csőrébe vette a tésztadarabot és elszállt. A vezető figyelte a kis tollast majd lassan a lányhoz fordult.

- Úgy tűnik, mégis erre várt. Nem maradunk tovább. Még van egy pár napunk, mielőtt vissza kell mennünk az erdőbe, remélhetőleg addig megtaláljuk. Menjünk! - intett kezével és embereivel elment.

- Akkor viszlát! - köszönt el Gina.

- Fúúhhh! Ez közel volt! - másztam előre – Elmentek már?

- Ja. Látom még őket, de már messze vannak - felsegített – Ez aztán meleg helyzet volt. Láttad azt a madarat?!

- Igen. Mázlink van. Az a fajta nem eszik mást, mint rovarokat. Többnyire.

- Tényleg?! Ezt honnan tudod?

- Um, sokat olvasok. De hála ennek, tudom merre vannak és hol lesznek a közeljövőben. Ez sokat segít.

- Szóval akkor, mi a helyzet?

- Milyen helyzet?

- Úgy értem, mit fogsz csinálni? Bármi is, remélem nem egyedül csinálod.

- Nos...

- Édua!

- Rendben leszek. Nem teszek semmi vakmerőt - de Gina csak fejét csóválva sóhajtott.

***