(jav.: 2020)

Másnap reggel meglepetés erejével ért, hogy suttogásokra és madár csicsergésre ébredtem. Az efféle események nagyon újak és izgalmasak voltak még. Bár tudtam, mindez hamarosan tovább fog változni valami még klasszabb dologra és minderre a megszokás telepszik majd rá. De azért azt még arrébb volt. Legalábbis ebben a pillanatban azt gondoltam.

Az állatklinikára saját járgányainkon mentünk. Külön-külön, mert Sam csak a reggeli műszakban engedett dolgozni a héten. Így korábban haza tudok menni és nem kell őt megvárnom. Ha így nézzük, ez nem is annyira rossz ötlet, de azért elgondolkodtatott, vajon meddig tervez Sam ezúttal dolgozni.

- Sam, mondd, hogy nem fogsz késő estig maradni - kérleltem remélve, hogy az előző napok nem folytatódnak tovább.

- Az attól függ. Amint ez a teliholdas őrület leülepszik, a dolgok visszatérnek a normális kerékvágásba.

- De a telihold napokkal ezelőtt volt!

- És hagyott hátra bőséggel munkát számunkra, amit rendbe kell szedni. A segítséged sokat jelent. Nem kevés papírmunka halmozódott fel, amiket rendbe kell tenni és...

- Papírmunka?! - Sam felvonta egyik szemöldökét de zavartalanul folytatta.

- És a bentlakó betegeket is el kell látni.

- Igennn, azt akarom én.

- Néhányuknak piszkos húzásaik tudnak lenni, míg mások még mindig agresszívak. Mindenek előtt óvatos légy, hallod? Ezentúl meg, őszintén kíváncsi vagyok hogyan fognak reagálni rád, most.

- Úgy érted, erre a szürke 'gén'-re, vagy mire és az úgynevezett legendás képességekre, amik lehet megvannak bennem?

- Pontosan, Kis Lány. Közel vagy, hogy megértsd őket különben is. Mármint, ha az, amit a múlt éjjelről mondtál igaz... hát akkor, Uram atyám, centik választanak el tőle. Óriási, nem gondolod?

- De... - emlékeztem vissza az említett éjszakára. Persze, hogy elmeséltem ezt is Sam-nek. Kiváló reggelizős téma, nem igaz?

Annyiban egyetértettünk, hogy egész biztosan nem álom volt. Ebben a meggyőződésemben erősített meg reggeli ébresztőm is. Azok a suttogó hangok. Félig izgatott és lenyűgözött voltam a fejlemények nyomán, és félig be voltam rezelve. Féltem, hogy mi lehet a valódi célja mindennek. Hisz' mindennek van oka, ami történik. Ennek meg pláne kell legyen. És vajon mi külön jelentősége van annak, hogy lányként örököltem ezt a szürke szeműséget? Apa mesélt róla és Sam is kihangsúlyozta múlt héten, hogy én vagyok az első elsőszülött lány a családban mióta... hmm... kb a kezdetek óta.

Egyre jobban magába szippantott a legenda gondolata és az az ősöm, aki útjára indította a 'szürke-vonalat'. Kis híján elfelejtettem lekanyarodni a klinikánál. Sam szépen leparkolt a fehér épület mellett, de nekem csak a túlsó oldalánál sikerült megállnom.

- Egy drift-et a végére... - 'pont így' akartam parkolni már a legelejétől.

Még mindig korán volt, vagy 30 perc nyitásig, de már állt egy másik kocsi a parkolóban. Úgy látszott, Sam nem egyedül vitte az állatorvosit. Övé volt a hely és két másik embert foglalkoztatott még. Valamilyen okból kifolyólag, egyiküket sem láttam, mikor erre jártam.

- 'Reggelt mindenkinek! Plusz két kézzel gyarapodunk ma! - mutatott be drágalátos nagybátyám – Az unokahúgom ma kezdi meg a felnőttek rögös útját.

- Szevasz! Örvendek! A nevem Paul. Nyugodtan kérdezz bármit, ha valaha is magadra hagy a bácsikád. - egy szőke, fiatalos lendülettel megáldott fickó nyújtotta kézfogásra kezét.

- Helló. Édua vagyok. Örülök, hogy itt lehetek. Remélem lesz valami hasznom számotokra.

- Még szép hogy, aranyom! - egy negyvenes évei közepén járó hölgy lépett elő – A nevem Rebeca, de hívj csak Becky-nek. És ha ez a kettő túlságosan is piszkálna már, szólj nekem. Majd rendre utasítom őket.

- Köszönöm. - huncut mosollyal az arcomon pillantottam Sam-re – Biztos vagy benne, hogy te vagy erre a főnök, Sam?

Becky gyöngyöző kacagásban tört ki búgó, kedves hangjával.

- Máris kedvelem a csajt - szállt be Paul is és pacsizásra emelte karját.

- Na jól van. Ti ketten. - Sam két karját az enyém és Paul vállára téve kettéválasztott minket, engem kicsit arrébb vezetve – Durván fél óránk van még. Készüljetek fel a nyitásra. Én addig megmutatom Éduának a munkáját.

- Ne aggódj Samuel. Kézben tartjuk a helyzetet. Nyugodtan mutass meg a lánykának mindent - biztosította őt Becky.

Egy utolsó pillantást vetett rájuk résnyire húzott szemeivel, majd betuszkolt engem egy sötét irodába. Gyanakodva tekintettem körbe az asztalokon tornyosuló, össze-vissza elhelyezett papírhegyeken. Ugye nem azt akarod mondani, hogy ezt mind nekem kell feltakarítanom?

- Sam! Még te sem lehetsz ennyire kegyetlen - tettem csípőre kezem és lesokkolt fejet próbáltam vágni.

- Tedd ezeket rendbe... - úúúgy tudtam - ... és utána mehetsz az állatokhoz - fejezte be a reluxák felhúzását.

- Nincs más választásom, igaz?

- Bezony.

Sam bekapcsolta a számítógépet és megmutatta, hogy is működik a rendszer és mi az, amit ténylegesen be kell gépelnem. Tulajdonképpen, csupán digitalizálnom kellett a papírkupacokat. Leültem és megpróbáltam az elsőt... és vártam... és vártam...hogy végre-valahára feltöltse.

- Ez lenyűgözően lassú. Ti ezzel dolgoztok?!

- Szomorú, de igen. Vagyis hogy alkalmanként. Papír alapon dolgozunk, ahogy látod és később visszük be a gépbe.

- De az nem kétszer annyi meló?

- De igen, viszont nem volt még annyi időm, hogy beszerezzek egy jobb és gyorsabb rendszert még. Most hogy te is itt vagy, tudok végre erre is időt keríteni. De addig is, be kell vinni az adatokat.

Mamám. Add, hogy még ebben az életben befejezzem.

***