(jav.: 2020)

Nem tudtam, hogyan törhetném meg a ránk telepedő, súlyos csendet. Komoly magyarázatbeli hiányosságaink voltak. Főként az én részemről, de akkor is, legalább egy teljes éjszakányi beszélgetésre volt szükségünk, hogy az elmúlt napokat tisztázzuk egymás közt.

- Sam... öm... menjünk be és együnk. Utána majd mesélek mindenről, rendben? - akarva sem lehettem volna bénább.

Ő csak bólintott, lévén, hogy még mindig nem talált szavakat, és visszament a házba. Mókás lett volna a helyzet, látni a mindenre-van-válasza nagybátyámat tátogni, mint egy hal, de nem tudtam nevetni. Nem egy ilyen eseménysorozat után.

Sam csendben evett míg én elmostam a tálamat és rendbe raktam a konyhát magam után. Biztos voltam benne, hogy per pillanat egy masszív kérdéshalmazt fogalmaz meg magában. Igazán figyelmes volt tőle, hogy nem zúdította rám azonnal.

- Nos akkor, had halljuk, Édua. Mindent - szólalt meg, ahogy végzett.

- Hol kezdjem?

- A legelejétől. A túrától, például. Mi történt valójában. És az igazság érdekel, nem a klinikán összedobott verzió.

- Rendben.

És én elmondtam mindent. Hogyan kezdtük a kirándulást, az apró, talán szürke-szemmel-kapcsolatos párbeszédeket és arról, hogyan keveredtem el a csapattól a telihold éjszakáján. Sam először a fejét fogta, majd később előrehajolva figyelt, hogyan menekültem meg a farkasoktól. Beszéltem a villámlásos esetről is, természetesen. Csak egyetlenegy rész volt, amit megtartottam magamnak. Úgy voltam vele, ezt a részletet félre tehetem, csak magamnak. Azt a férfit, a viskónál. Nem is tudom pontosan miért, de olyan természetességgel ugrottam át ezt az eseményt a történet mesélésemben, hogy még Sam sem vette észre, hogy rejtegetek valamit. Igazat megvallva, az ilyen apróságokat mindig kiszúrta.

Egy néma perc eltelte után, ami a történetem befejeztével telepedett a konyhára, muszáj volt mégis feltennem egy kérdést, mert már egy ideje birizgálta a csőröm.

- Sam, van ehhez a városhoz közel egy kisebb falu vagy valami település? - kockázatos volt belemennem, de hát hajtott a kíváncsiság. Valahogy információhoz kellett jutnom az ismeretlen látogatómról.

- Nincs. A legközelebbi település egy nagyobb város és nincs valami közel. Kődi Igér a legkisebb 50 kilométeres körzeten belül.

- Akkor van bárki is, aki a hegyekben él? Úgy értem erdész, vadőr... umm... egy remete?

- Amennyire én tudom, egyik sem. A vadászok, erdészek mind itt, a városban laknak. Miért kérdezed? Találkoztál valami gyanús alakkal odakint? - aggódás futott át a tekintetén. Gyorsan oldanom kellett a hangulatot.

- Jaj nem, senkivel. Viszont belefutottunk abba a csapat, bizalmatlan kinézetű emberbe, akiket a minap láttunk. Az erdő sűrűjébe tartottak. Elgondolkodtam, hátha van valami mobil bázisuk arra, vagy van valaki, aki vezeti őket a vadonban. Azok az alakok nagyon úgy néztek ki mint, akikre ráfér egy normális túravezető a természetben.

- Találkoztatok velük?

- Igen. Valami fekete egyenruhaszerű pólót viseltek. Verőfényes napsütésben, képzeld el. Úgy izzadtak, mint a lovak - de Sam nem értékelte a viccemet. Sőt. Bosszúsnak tűnt - Sam... Mi a baj?

Drámaian felsóhajtott és fejét a kezén támasztotta meg. Na jó, elismerem. Megígértem neki, hogy elkerülöm azt a különc csapatot, de mégis mit tehettem volna abban a szituációban? Nem tettek semmi fenyegető jellegű mozdulatot... bár... ha mégis őszinte akarok lenni magammal, valóban megrémítettek. És ilyen érzést csak akkor érzek, ha az a személy valójában veszélyes.

- Édua... - kezdte - Tudod, mit gondolok róluk és, hogy mit beszéltünk meg, szóval... Inkább azt mondd el, mi volt az a hatalmas állat az előbb? Ez ugyanaz a farkas volt, amit említettél az előbb?

- Igen, ő Wolfy volt. Én adtam neki ezt a nevet és látszólag elfogadta.

- Hát. Ez még most is ledöbbentő. Hiába láttam már hasonló jelenetet anno, mikor kicsi voltál.

- Amikor egy farkas hazahozott, igaz?

- Pontosan. Lesokkolt akkor, lesokkolt most is. A legenda ismerete nem segít hozzászokni az ilyesmihez - mosolyodott el – Emlékszel, hogy mondtam, voltak emberek, akik beszéltek az állatokkal és parancsoltak nekik?

- Igen, de én még mindig nem beszélek állatul.

- Amiatt ne aggódj. Senki sem beszélt azonnal. Csak a legelső, de az is inkább csak legenda. Viszont, amit furcsállok, hogy korábban Graymont-ot sose támadta meg állat. Főleg nem egy szürke szeműt. Erre egyszerűen nem volt példa.

- Akkor miért pécéztek ki maguknak engem? Ráadásul abbahagyták, amint a szemem világítani kezdett. Mégis mi volt az? Hallottál már ilyenről?

- Sajnálom, Kicsi Lány. Ez teljesen új még nekem is. Ragyogó szemek... biztos vagy benne, hogy nem csak az adrenalin bódulat miatt láttad úgy és csak a villám tükröződött benne?

- Biztos vagyok benne. 120%-ig. Még a fiúk is észrevették napközben, de azt hittük, csak a nap tükröződik benne. - ezúttal én sóhajtottam nagyot – Szóval még te sem tudsz róla semmit. Lehet megkérdem majd Wolfy-t és várok, amíg újra értem őt. - Sam erre a kijelentésemre összehúzta a szemöldökét.

- Újra? Mi!? Nem felejtettél el valamit megemlíteni?

- Oh, igaz. Volt egy rémálmokkal és régi emlékekkel átszőtt álmom odakint egyik éjjel. Végeredményül, emlékszem rá kisgyerekkoromból. Arról a napról álmodtam, amikor hazahozott a vihar előtt. Ő volt az.

- Valóban emlékszel? Tényleg?

- Igen. És egy-két apró részletre is. Sokat játszottam velük és most már emlékszem rá.

- Velük? Kikkel is pontosan?

- Jah, Wolfy és egy medve. Egy hatalmas medve. Gondolom, ő volt a táborunkban is azon az éjjel. - Sam csak bámult maga elé, mintha nehéz lenne felfogni a hallottakat. Majd hirtelen levegőhöz kapott.

- Ohó, állj csak meg egy kicsit! Most esett le! Azt mondtad, vársz, amíg megérted... őt újra?! ŐT. ÚJRA. Azt akarod mondani, hogy ez a farkas most, pontosan ugyanaz az egyed volt régről? Tizenöt évvel ezelőttről? Ez az állat a kiköpött mása volt annak, ami visszahozott téged!

- Igen - feleltem nyugodtan. Nem értettem, min döbbent le ennyire. Míg le nem esett nekem is.

- Tehát helyes volt a sejtésem - fűzte hozzá most már nyugodtabb hangnemben – Ez sokkolt. Biztos vagy benne, hogy ez nem egy leszármazottja volt?

- Igen. Ez ő volt. - ezután újra elhallgatott pár percre. Velem együtt. Ő ugyanaz az állat volt, ez biztos. De hogyan nézhetett ki pontosan úgy mint anno? Farkasok, ha jól tudom huszonegy-néhány évig élnek maximum, azt is csak fogságban. Legalább öregednie kellett volna ennek a farkasnak, az meg látható lenne még egy szín fekete állaton is. De ő pontosan ugyanúgy nézett ki! Hogyan?

- Te jó ég, nem mondom, te egész jól fogadod ezt az egészet! - szólalt meg végül Sam - Nem akasztott ki ez a sok minden? Nem mindenki hallja, hogy ilyen módon különleges felmenői voltak és saját maga is képességek birtokosa.

- Tényleg sok, de éppen eléggé kiakadtam azon az éjszaka. És a dolgok csak összeadódnak, úgyhogy kizárt, hogy ez az egész csak álom legyen. Jobb szembenéznem velük ezen a ponton - fáradtan elvigyorodtam. De kívülről tekintve, Sam sokkal inkább hiányolt egy jó nagy alvást. Ideje rövidre zárni a beszélgetést. Az is igaz, hogy én alig ha fogok ezen az éjjel aludni. Megint. - Tudod Sam, azon gondolkodtam, mi lenne ha holnap veled mennék a klinikára és segítenék.

- Ha késznek érzed magad, tárt karokkal várunk, Kicsi Lány - kedvesen mosolygott és ásított egy óriásit.

- Rendben. Akkor holnap. Jó éjt, Sam!

***

Halli! Elnézést a késedelemért, de a dolgok sűrűsödtek errefelé. Nem így terveztem, és igyekszem hetente új részt hozni mostantól. :) 

Nagyon köszönöm a kitartásotokat és a türelmeteket! Nagyon sokat jelentenek! Köszönöm!!! :D 

Shina