(jav.: 2020)

Erősen koncentráltam, hogy kibökjem a fekete állatot a növekvő árnyékok között. Egy pöffentés szerű hang jelezte, hogy rossz irányba próbálkozom.

- Na jól van. Miért nem jössz akkor ide? - mondtam elég hangosan, hogy a túloldalt is hallható legyen.

Egy bokor megrezdült és egy fekete orr bukkant elő a levelek közül. Majd egy pofa. Csillogó szemek. Végül egy teljes, bundás fej. Csupán néhány pillanatra, és már tűnt is el a bozótosban újra. A neszekből ítélve ott maradt, nem ment tovább.

- Ez most komoly?

Egy finom vakkantás volt a válasz.

- Most csak szórakozol. - de mégis felkeltem és lustán elindultam a fák felé. Szó szerint kényszerített, hogy odáig elgyalogoljak. Habár, nem látta volna meg senki még ha egészen az ajtónkig is jött volna. Nem volt a környéken senki sem rajtam kívül. Ám legyen.

Azt viszont nem tagadhattam, hogy örültem az újbóli találkának és szuper izgatott voltam. Miért is ne lettem volna? Nemrég fedeztem fel, hogy ő ugyanaz a farkas, mint akit gyerekkoromból ismerek! Pontosan ugyanaz! Legalább tizenöt évvel korábbról. Annak ellenére, hogy jelenleg nem értettem a szavát, emlékeztem a nevére. Na ez biztos meglepi majd. De ezt későbbre tartogatom.

Mire elértem a fákhoz, úgy vigyorogtam, mint valami idióta az ötleten. A farkas visszahúzódott és vagy tíz méterre állt meg tőlem, félig egy fa mögé húzódva.

- Hé... - kezdtem finoman ahogy a szemébe néztem – Hát helló újra... Valami baj van?

Wolfy, egyelőre ennél a megszólításnál maradok, óvatosan előjött. Lassú volt. Úgy értem idegtépően lassú. Bosszantóan lassú, mint akkor fent a hegyen.

- Ha ide akarsz jönni, akkor mire vársz még? - ismételem újra.

Erre megállt és egyenesen a szemembe nézett. A felismerés sugarát láttam a tekintetében és csak mosolyogni tudtam a reakcióján. Nem hezitált tovább. Odajött hozzám, könnyedén körbeszaglászott, folyamatosan figyelve a legkisebb mozdulataimat is, végül megállt a sérült oldalamnál.

- Mit csekkolsz le ezúttal?

Elém lépett és halk morgásba kezdett.

- Akkor... gondolom, ki kell találnom. Hmmm... Az előbb csak nagyon óvatosan jöttél ide hozzám, miután mondtam, hogy gyere, szóval... Jöttél leellenőrizni, hogy rendben vagyok-e, igaz?

Helyeslően megcsóválta a farkát.

- Rendben vagyok. Csak egy karcolást szereztem, de nem ijedtem meg vagy ilyesmi. Oh, igaz is! Akarod hallani, mi történt a telihold éjszakáján? Bár biztos hallottad már. Az erdő piszkosul hangos volt akkor... - akartam volna még csomó mindent kérdezni, hátha valahogy választ is kapok rájuk, de Wolfy közel lépett és gyengéden a felkaromhoz dörgölte az orrát. Bundája megint csak csikizett, de ezúttal uralkodtam magamon.

- Te... csak nem... aggódtál miattam?

Neki bátorodott és teljes testhosszában nekem dörgölődzött. Pontosan, mint egy macska, az összes hulló szőrét a ruhámra pakolta egyetlen laza mozdulattal. Mikor kedvelt meg ennyire? Oh, hát persze. Egész kicsi korom óta ismert engem. Biztos emlékezett rám. Valahogy, a maga módján. De akárhogy is, hogy képes egy állat ilyen módon aggódni a saját fajtájának vonyítása miatt. Úgy értem, csak farkas üvöltés volt azon az éjjel. És ő valószínűleg velük volt. Gondolom. Miért aggódott volna? Honnan tudhatná, hogy... És akkor leesett, miért.

- Te már pontosan tudod, mi történt velem azon az éjjel, igaz? - a farkas mozdulatlanná dermedt, majd egy lépést hátrált fejét enyhén lehajtva – Nincs semmi gond. Már mondtam, jól vagyok. Nem kezdtem el hirtelen félni a farkasoktól, ha ez izgat.

Felsóhajtott. Szó szerint! Ez a farkas megkönnyebbülten sóhajtott az imént! Hogyan?! Ezt képtelen voltam felfogni. Ilyen nem létezhet! De valamilyen okból kifolyólag felelősnek érezte magát értem és most megnyugodott. A reakciója kivételesen aranyos volt. Óriás farkas vagy kölyök kutya, egyszerűen ennivaló volt, ahogy viselkedett néha.

- Még most is vigyázol rám, igaz? - na erre felkapta a fejét és meredten bámult. Oh, tehát észrevette a célzásomat. De még nem fedek fel neki mindent.

- Fent a hegyen és a gyümölcsösben is. Ott voltál velem. Velünk. - erre meg csalódottan lehajtotta a fejét, de még a fülét is lesunyta. Nem haver, várnod kell még arra. Tisztán, napvilágnál akarom látni a reakciódat, amikor elmondom, hogy emlékszem rád. Vagy legalábbis egy részére a múltamnak veled.

- Szóval. Köszönöm. Találkozzunk újra valamikor majd. - egy jeep hangját hallottam, ahogy a ház előtt leparkolt – Sam hazajött. Most mennem kell. Majd látjuk még egymást Wolfy... - fordultam, hogy induljak - ... hamarosan.

Meg kellett, hogy hallja, mert a hangja, amit meglepettségében hallatott annyira vicces volt, hogy képtelen voltam nem kuncogni rajta. Bár nem néztem hátra, de mohón hallgatóztam, hogy bundás testőröm követni fog-e vagy sem. Nem jött. Hallottam a lépéseit, ahogy a fák között fel alá járkált majd elindult az erdőbe. Ahhh, tehát elmegy. Hogy őszinte legyek, nem akartam ilyen hamar elbúcsúzni. De... várj csak! Most meg megállt. Nem volt messze. Óóó, hallak ám pajti. Nem vagy te olyan messze. Vastag farkával a talajon heverő faveleket söpörte szerte szét. A földön lapult és várt.

Megálltam, de nem fordultam vissza. Nem akartam felfedni, hogy a hallásom milyen kifinomult lett. Ez a farkas még nem tudta ezt. Újabb meglepetés későbbre.

De most, hogy Sam végre itthon volt, egy emberileg elfogadható időben, sok mindenről kellett beszélnünk. Alig öt méterre lehettem a háztól, mikor kivágódott az ajtó és Sam közepesen bepánikolt feje jelent meg előttem.

- Édua!... - kiáltotta lihegve és szemei a következő pillanatban tovasodródtak a helyre, ahonnan jöttem. Elállt a lélegzete.

Odafordultam én is, hogy lássam, mi döbbentette meg ennyire és éppen láttam még ahogy Wolfy, mint valami fekete, elmosódó folt tűnik el az árnyékok közt.

- Isten hozott itthon, Sam! - üdvözöltem szólni nem tudó nagybátyámat.

- Az... Az ott... pont olyan volt, mint a... - elhallgatott – Ilyen nincs... - suttogta még mindig a fák közé bámulva.