(jav.: 2020)

A hétvégének hamar vége lett, akárcsak a vadonban töltött kalandunk. Mikor Daniel kitett otthon, már a következő hét első napja volt. Egy hétfői nap késő délutánja. Sam még mindig az állatorvosiban volt, így magamra maradtam az üres házban, mely magányosan állt az erdő szélén. Nem tudtam eldönteni, ennek most örüljek vagy csalódott legyek. A könnyed kis kétnapos túrám legalább egy hétnek tűnt és totálisan felforgatta a világom. Egyszer csak a szobámban találtam magam, de nem emlékeztem rá, hogy megmásztam volna a lépcsőket. Na, már gondolkodni sem tudok tisztán, szép! A falon lógó tükör emlékeztetett az alap higiéniai hiányosságaimra. Úgy döntöttem, olyat teszek, amit már jó hosszú ideje meg kellett volna tennem. Zsákomat lehajítottam a padlóra és egyenesen a forró zuhany alá vánszorogtam.

- Ahh! Ez mennyei!

A víz alatt álltam, mint valami szobor, míg az teljesen fel nem melegített. Csak utána jöttem rá, mennyire is hidegek voltak a végtagjaim korábban. Mikor kiléptem a fürdőből, Sam még mindig sehol se volt. Mit csinál ilyen soká? Már sötétedett, ami nyáron elég késői órát jelentett. Visszasétáltam kényelmesen a szobámba és telefonom után kutattam.

- Fel kéne már őket hívnom igazán - gondoltam és bepötyögtem a számot, amit fejből tudtam.

- Édua, édesem? - Anyu lágy hangja szólalt meg a vonal túloldalán – Mi tartott ilyen soká?! Minden oké?

- Persze, rendben vagyok - mosolyogtam, ahogy elképzelem Anyut a telefon mellett, egyedül rám fókuszálva és egy kicsit jobban aggódva a kelleténél. Pont, mint egy anya tenné.

- Jobb lesz ha megköszönöd a nagybátyádnak. Már felhívott minket, hogy egyben megérkeztél!

- Ki az? Édua? - hallottam meg Apát is a vonalban – Add nekem azt a telefont.

- Hangosíts ki, Anyu! Szeretnélek mindkettőtöket hallani. - egy halk sípolás majd koppanás jött a telefonból, ahogy letette valami kemény felületre – Halli, Apa!

- Halli, hercegnőm! Milyen a vakáció? - hangja betöltött egy kis lyukat a szívemben, aminek létét eddig észre sem vettem. Annyira hiányoztak, pedig csak egy hete voltam távol. Hogy fogom így végigtolni az egész nyarat? Pfff, ugyan már. Simán.

- Óriási volt! Bocsánat, hogy nem hívtalak titeket. Meglehetősen zsúfolt volt eddig minden nap. - egy csöpp bizonytalanság volt hangomban.

- Tényleg rendben vagy? - kérdezte Apa. Nem tudtam azonnal válaszolni.

- Édua? - szólt bele Anyu.

- Anyu, Apa... Sam mesélt a Graymont családi történetről... - csendben vártak - ... és a legendáról is egy-két dolgot.

- Az a nyavalyás kis... - Apa az ajkába harapott. Azt hittem, a felrobbanás szélén állt. - Hogy merészelte! Ezt... én akartam neked elmesélni. - hangja már mosolygott, mire befejezte a mondatot. Te jó ég, micsoda megkönnyebbülés!

Lehuppantam az ágyamra és törökülésben a falnak dőltem.

- Mi történt, hercegnő? Miért mesélte el? Lesz egy két szavam hozzá ezért még.

- Miért Apa?

- Mert megegyeztünk, hogy a születésnapodon fedjük fel az egészet, majd jövő héten... Szóval?

Vettem egy nagy levegőt.

- Sam körbevitt a városban az egyik nap. A munkahelye volt az utolsó állomás. Látni akartam az állatklinikát. - itt belevigyorogtam a mondandómba, mert tudtam egy kissé gyerekesen viselkedtem aznap. Apa és Anyu a túloldalt kuncogtak – Annyiféle állat volt ott! Vadállatok is. Szinte vonzottak magukhoz. És láttam egy farkas párost is. Látnotok kellett volna. Olyan gyönyörű bundájuk volt!

- Igen, édes. Ebben biztos vagyok. Végtére is tőlem örökölted a szemed.

- Csak a színét, Apa. A stílusom Anyuét követi.

- Hallottad a lányod, drágám.

- Jól van, jól van. És aztán, mi történt?

- Tudtam, hogy miért voltak a kennelben. Úgy értem, tudtam, milyen sérülésük volt. De már begyógyult a sebük és nem látszott semmi nyoma. Olyan volt, mintha olvastam volna a gondolataikat vagy az érzelmeiket. Ezután mesélt Sam a legendáról és a családunkról, meg hogy mi lehet a kapcsolat e között és a mítosz között.

Újra csend borult ránk. Rájuk. Ez már zavart. Miért a némaság? Mondjátok el! Úgy gondoltam, igazán tudhatnék róla, mivel maximálisan érintett voltam az ügyben. Halk sugdolózás szűrődött át, majd Apa szólalt meg.

- Édesem, szerintem nem olvastál a gondolataikban. A hangjukat hallottad.

- De hát nem is morogtak vagy vonyítottak.

- Néha az állatok olyan frekvencián kommunikálnak, amit az emberi fül nem képes felfogni. Denevérek, elefántok, sok minden. De mivel te ráadásul meg is értetted, ez azt jelenti, olyan vagy, mint az egyik felmenőnk. A hat generációval előtted levő Graymont. Róla is mesélt Sam?

- Igen. És idegesítően élvezte a helyzetet főleg, mert nincs sok feljegyzés a szuper képességű, szürke szemű Graymont-okról. - szarkasztikus megjegyzésemet hahotázás koronázta a vonal túlvégéről – De csak egyszer történt ilyen. Az állatokat még most is úgy hallom... mint állatokat és nem beszélgetést.

- Bizonyára egy folyamat, hogy kontrollálni tudd. Hiszem, hogy a természethez és állatokhoz való közelség segíteni fog ebben.

- Várj! Ez az oka, hogy ide küldtetek engem?

- Nem. Az állandó gyengeséged volt az oka. Szerencsések vagyunk, hogy Sam még mindig ott lakik és van lehetőség rá, hogy ilyen helyen pihenhesd ki magad, hercegnőm.

- ... jah, ez igaz. Bocsánat. - ez ciki volt. Majdnem elkezdtem hisztizni a semmiért. - Apa, kérhetek valamit?

- Bármit. Mi lenne az?

- El tudnád hozni azt a családi regisztert a jövő héten? Sam mondta, van valami ilyesmi, amiben nyomon vannak követve a szürke szeműek.

- Persze. Máris megkeresem.

- Köszönöm. Kérlek ne feledd el. Nagyon szeretném látni.

- Jól van, jól van, őfelsége! - egy kis cukkoló hangszínt tett az 'őfelsége' szóba, ahogy kiejtette.

- Kösziiiii.

- Visszaadlak anyádnak. Már egy ideje nyaggat érte.

- Hé! - jött a háttérből.

- Rendben.

- Halli, édesem. Most csak én vagyok.

- Anyu.

- Na most akkor, női szakasz. Milyen volt a heted? Miért nem hívtál korábban? Ugye figyelsz, hogy Sam rendesen egyen?

- Anyuuu. De hát ő szakács - forgattam a szemeim, de a kuncogásom nem fojthattam el.

- Az még nem jelenti azt, hogy nem felejt el enni. Nos, a többi válasz?

-... Lettek barátaim - nyögtem ki nagy vigyorral.

- Na látod! Mondtam, hogy imádni fognak. De nekem ne rohanj az első széptevő fiú után, értve vagyok?

- Anyaaa!

- Samuel-re bíztalak, tehát szót kell neki fogadnod, mintha mi lennénk ott. Rendben?

- Persze. Engedély, hogy kimaradjak éjszakára?

- MEGTAGADVA. - volt az azonnali válasz.

- Ezzel elkéstél.

- Hogy mi?! - kapta fel a hangját, belesípolva a fülembe.

Kitört belőlem a nevetés.

- Egy csapattal kempingeztem. Meghívtak egy két éjszakás táborozásra a hegyekbe. Fergeteges volt... a talaj meg kemény - visszaemlékeztem a kunyhó padlójára. Bizony, a csodálatos estém az esőben.

- Kikkel voltál?

- Az új barátaimmal. Lynda, Kassy, Daniel és Matt. Lynda és Daniel testvérek. Próbálták rám hozni a frászt az első éjjel horror sztorikkal majd egy bátorságpróba féleséggel.

- Eredmény?

- Semmi. Hisz' ismersz.

- Igen. Nem félsz te semmitől. Ha csak a villám fóbiádat is le tudnád győzni... - bevillant a lassított felvételes pillanat az esőben. Megráztam a fejem.

- Csináltam egy pár képet is a túrán. Elküldöm őket, amint feltöltöttem a laptopra.

- Alig várom, hogy lássam őket. Rendben van, szívem. Hallom a hangodon, hogy fáradt vagy. Pihend ki magad.

- Köszi. Nemrég érkeztem vissza még a délután. Gondolom, keresek valami vacsit és alszom is. Jó éjt, Anyu!

- Vigyázz magadra, Édua. És ne feledd, mit mondtam a fiúkról!

- Ne aggódj e miatt - feleltem, majd szinte suttogva tettem hozzá - Nekem egy férfi kell, nem fiú.

- Rendben édesem, szeretlek. Szia.

- Én is szeretlek téged Anyu.

Eldőltem az ágyon és hallgattam egy bagoly huhogását, ami a közelben vadászhatott. Tompított hangok szűrődtek be a zárt ablakon. Kabócák, huhogás, szárnysuhogás. Mázlim volt, hogy szúnyogot nem hallottam. Talán a hegyi éjjelek túl hidegek nekik. Le akartam menni még a konyhába, de az ágy visszatartott. Annnnnyyira kényelmes volt! Képtelen voltam felkeni. Végül, úgy aludtam el, ahogy elsőre eldőltem.