(jav.: 2020)

Vagyis ez volt a farkasok agresszivitásának az oka. Szépen besétáltam arra a területre, ahonnan az embereket elüldözik. Bár meglepett, mennyire közel volt a táborunkhoz. Vagy inkább az, hogy mi mennyire közel voltunk hozzá. Térképről saccolva korábban, messzebbnek tűnt. Igaz ugyanakkor az is, hogy a srácok mondták, a táborunk a legjobb pont a farkasüvöltések felvételéhez, de azt egy szóval sem említették, hogy a szomszédos hegy az maga az Ezüst Csúcs. A tiltott zóna, ahonnan elüldöznek. Maguk a farkasok. De más szemszögből nézve... ha ezüstbányászat volt itt valamikor, akkor kell lennie valami épületnek vagy legalább egy kalyibának hátrahagyva. Ezt kerestem. És még valami. Az az ismerős, alig csiklandós érzés újra jelentkezett. Ez pedig nem mást jelentett, mint hogy jártam erre a múltban. Valamikor. De nehéz volt egy totyogóst itt elképzelni. Itt?! Mégis hogy csináltam azt? Vagy valaki elhozott ide? De ki?

A farkasok még mindig teljes tüdővel hirdették jelenlétüket az erdőben, amikor egy apró, rozoga faházikót vettem észre egy kisebb tisztáson. Ez az! De már alig szemerkélt az eső mire idáig eljutottam.

- Remélem, nincs zárva. Az szívás lenne.

Mázlim volt. Az idők során enyhén meggörbült ajtó nyikorogva kitárult. Sivár látvány tárult a szemem elé. Bent találtam néhány régi, rettenetesen poros rongyot és pokróc szerűségeket a földön. Az egyetlen bútor a kis kabinban egy faláda volt és egy szék a sarokban, aminek még megvolt mind a 4 lába. Egy kormos gödör éktelenkedett a szembe falnál, amit valamikori tűzhelynek tippeltem.

- Nem sok.

Kiporoltam a rongyot és a pokrócokat, majd szétterítettem a padlón. Mivel tüzet nem tudtam csiholni, más módon kellett magam felmelegítenem. Levettem a pólót és nadrágom és a szék háttámlájára akasztottam. Megfagynék reggelre ha a hideg, vizes holmijaimban maradnék. Szerencsére sport fehérneműben voltam, szóval úgy nézhettem ki mintha hosszútávfutók felszerelését vettem volna fel, vagyis nem voltam olyan gáz. Nem mintha számítanom kellett volna bárkire is, hogy meglát. A karcolás az oldalamon nem fájt már. De a sáros kezeimmel nem volt lehetőség megnézni alaposabban. Levakartam ugyan a kosz nagyját róluk, amennyire az esőben lehetett, de az azért nem volt elég. Vagyis nincs seb piszkálás mára. Ezután magamra terítettem az egyik pokrócot és próbáltam valami kényelmes pozitúrát találni a földön. Felkészültem, hogy az egész éjszakát itt töltöm, mert hát nem sok kedvem volt újra összefutni azokkal a fenevadakkal egy esetleges visszaúton. De volt egy olyan érzésem, nem bántanának többé.

- Hah! Remélem a srácok nem kaptak szívrohamot, mert eltűntem.

Nem állt szándékomban igazából eltűnni. Hát végü lis, én nem voltam elveszve. Csak nem kockáztattam meg a visszautat. És ők is valószínűleg fel voltak tartva. Jobb esetben. És nem vacsora lett belőlük. A takarók alatt kellemes volt az idő. Úgy vélekedtem, direkt hagyták őket itt arra az esetre, ha turisták tévednének erre és nem lenne elegendő meleg holmijuk estére. Megesik az ilyen és sokfelé láttam már hasonlót. Nem is foglalkoztam többet az üggyel. Itt voltak és én örömmel vettem hasznukat. Mivel zár nem volt az ajtón, csak becsuktam és próbáltam aludni egy keveset.

- Isten áldja azokat, akik ezt mind itt hagyták.

Valóságos kínszenvedés lett volna magán a kemény padlón feküdni. Mivel a hangzavar kezdett lassan elülni és a farkasok sem vonyítottak már olyan hangosan, nem telt sok időbe, hogy elaludjak. Egész nap talpon voltam és részem lehetett egy extrém találkozóban az erdő lakóival. Kimerültem. Mégis, az alvás nem volt pihentető. Felébredtem vagy tíz perc után szörnyen fájó háttal. A fenébe is, ez a padló még így is túl kemény. Sérült oldalam is hasogatni kezdett. Remek, kényelmi szint vissza a nullára. Kint még mindig sötétség honolt. Láttam a csillagokat az aprócska ablakon keresztül, ami magában állt az egyik falon. Az eső végleg elállt és kezdett kitisztulni az ég. A hátamra fordultam és igazítottam a takarómon.

- Nem kellene, hogy ilyen hideg legyen - ásítottam kábán - Igaz, hogy esett és a hegyekben vagyok, de attól még nyár van... - és akkor magamhoz tértem. Csurom víz voltam és most félmeztelenül feküdtem néhány rongyos pokróc alatt. Persze, hogy vacogtam. A ruháim még mindig csöpögtek a széken.

Összehúztam magam a lehető legkisebbre, hogy több takarót tudjak magamra pakolni, de még így se sikerült visszaaludnom. Csak feküdtem fáradtan, de ébren a padlón, amikor egy ismerős zaj ütötte meg a fülem. Léptek. Valami járt odakint... vagy... valaki, a léptek súlyából és ritmusából ítélve. És egyenesen a kalyiba felé jött! Lefagytam. Nem, nem, nem. Nem kellene megijednem. Lehet, ő is egy eltévedt turista, mint én vagy a srácok közül jött valaki. Nem, ők biztosan nem. A hallásom eléggé kiélesedett, így megbíztam benne, meg az ösztönömben, ami azt súgta azok a nehéz léptek nem a csoportom tagjaitól jöttek. Valaki más járt itt! Valaki magasabb, nagyobb ember. Gyorsan sétált, ruganyos léptekkel. És máris az ajtónál volt! Deszkák nyikorogtak lábai alatt, ahogy kint megállt. Gyorsan vette a levegőt. Futott volna?

Az ajtó lassan kinyílt és a hold fehér fénye árasztotta el az aprócska szobát. Még mindig az ablak felé voltam fordulva, ami az ajtóval szemben állt, de láttam, hogy egy férfi árnyéka vetődött rám. Ember, ez de magas! Tudatnom kéne vele, hogy jól vagyok. Egy földön fekvő, mozdulatlan test nem túl biztató látvány. Felültem és megfordultam, gondosan figyelve közben, hogy a pokrócok rajtam maradjanak. Már szólásra nyitottam a számat, de a látvány, ami fogadott, belém fojtotta a hangot. A telihold pontosan a férfi háta mögött ragyogott teljes pompájában, mint valami dicsfény, csak a fekete sziluettjét engedve látni. De a szemei... a szemeit láttam. Lángoló arany volt! Igen, ragyogtak a sötétben és megbabonáztak.

Az ismeretlen szemei elkerekedtek, ahogy felnéztem rá. Hosszú másodpercekig csak bámultunk egymásra zavartalan, néma csöndben. Majd egy megkönnyebbülést sejtető sóhaj hangzott felőle, becsukta az ajtót és elment.

- Mi van?! - ocsúdtam fel.

Felpattantam és kivágtam a rozoga ajtót. A fickó futott már, vissza az erdőbe. Gyors volt. Éppen még láttam pár másodpercre mielőtt végleg eltűnt volna a fák között. Neki dőltem az ajtófélfának. A hold ragyogó fénye megvilágította a kis tisztást és a fák koronáját. Olyan fényes volt és a vetett árnyékok olyan áthatolhatatlanul sötétek. Vajon visszajön még? Merengésemet a hideg szél szakította félbe, amitől egész testemben libabőrös lettem.

- Brrr! Ideje bemenni - nyúltam a takaróért, hogy a vállamra terítsem – Micsoda hideg egy éjszaka. Ő meg hogy nem fagy me...?

A felismeréstől kezem megállt és elejtette az anyagot. Arcomat elöntötte a forróság.

- Az az ember... totál meztelen volt - tátogtam hangtalanul.

Újra felálltam és kisétáltam. Persze sehol se volt már. Néhány percig még kerestem nem is tudom miért, de nem találtam őt. Feladtam. Visszamentem a kabinba, lepuffantam a földre és csak meredten bámultam magam elé. Ki a fene volt ez az ember? Honnan jött? Mit akart? És miért kalapál ennyire a szívem?

Mint annyiszor ezen az estén már, a fejem újra zsongott a kérdésektől. Egyszerűen csak feltűnik a semmiből, az éjszaka közepén. A törtető léptei felkeltenek. Beront, vet rám egy pillantást és felszívódik. Mi van már ezzel az éjszakával? Mikor lesz már ennek vége?

A sírás kerülgetett. Akartam is sírni, de folyton egy kép ugrott elő, újra és újra, nyugtató érzést sugározva felém. Az a pillanat, amikor a szemünk találkozott. Az, ahogy az ajtóban állt. Azokkal a ragyogó szemeivel figyelve. Az az apró változás a tekintetében, amikor ránéztem. Miért éreztem olyan ismerősnek, és miért tudta lecsitítani a felborzolt idegeimet? Tudtam, hogy már láttam korábban, éreztem, de hol? Mégis hol? Kizárt, hogy elfelejtenék egy fickót, ilyen felépítéssel.

Visszacsomagoltam magam a rögtönzött ágyamba. Tényleg aludnom kellett már. A hajnal lassan közeledett.

***