(jav.: 2020)

Halli. Egy kis előszó ehhez a részhez. :) Először is bocsi, hogy csak most hozom, a tegnapi és a mai nap sűrű volt, de hát mi mást csinálna az ember hétvégén ˇ\(^^)/ˇ A másik meg, a béna képért is bocsi. Ez egy korábban összevágott alkotmányom. Valamiért még nem tudok szemből jól lerajzolni egy farkast. Ennyi! ^^) Jó olvasást.

***

Egy kidőlt farönkön szenvedtem éppen át magam, amikor morgást hallottam a hátam mögül. Tudtam, hibát követtem el. Egy szemvillanás alatt megfordultam. Tőlem úgy 30 méterre, vagy távolabb valamivel, ugyanabban a völgyben egy farkas állt, amiről sok minden elmondható volt, csak az nem, hogy barátságos lett volna. Nem Wolfy volt az. Kisebb termetű volt, szürke... és nagyon dühös. Ó Istenem, most mihez kezdjek? Az állat köztem és tábor között állt. Többé már vissza sem tudtam menni.

Egy lépést hátráltam nagy óvatosan. Ilyen helyzetben mit kellene tennem, fussak? Vagy maradjak? Két oldalról, a fejem fölül, újabb farkasokat pillantottam meg, amik a meredek lejtő szélén közeledtek vicsorogva és hörögve. Futás. Fuss, fuss, FUSS MÁR!!! Nem volt időm gondolkodni. Még csak arra sem tudtam gondolni, micsoda kolosszális ostobaság volt lejönni a hegyről. Az életemért futottam, éreztem. Ezek a fenevadak, nem csupán azért voltak itt, hogy elkergessenek. Meg akartak ölni! Úgy mint, komolyan! Szóval futottam. Szerencsémre az Apám által választott furcsa, de könnyű cipőben voltam és nem valami brutál súlyos bakancsban. Valószínűleg az életemet is ez mentette meg.

Teljes erőmből futottam, de közel hallottam a fújtatásukat. Az eső rázendített és még jobban nehezítette menekülésem. A felázott talaj csúszóssá vált és a falevélkupacok óriási veszélyt rejtettek maguk alatt. Nem tehettem mást, a köveken kellett ugrálva rohannom. Isteni csoda segíthetett, mert a farkasok nem értek el. Nem tudtak felzárkózni. Ezt jó jelnek vettem, de már én is az erőm végén jártam. Égtek az izmaim, a tüdőm teljes kapacitáson dolgozott, a vállam sajgott. Csak még egy kicsit csajszi! Tarts még ki! Óvatlan voltam és egy marék vizes falevélre lépve elvágódtam. A francba. Négykézláb landoltam a sárban.

~ FÉLRE! - hallottam egy kiáltást.

Oldalra vetődtem. Egy farkas landolt a helyemen a következő pillanatban. Hallottam, ahogy összecsattant az állkapcsa.

~ KELJ FÖL!

Felpattantam és rohantam tovább. Megkíséreltem, hogy visszanézek és láttam az összes üldözőmet a sarkamban loholni. Miért néztem hátra?! Ostoba, ez csak lelassított. Most újra futhatok, mint egy őrült. De ennyi akadállyal az utamban, biztos újra elesek... a sárba. Erről jut eszembe... mégis ki kiáltott rám az előbb?

Villám csapott le egy fába valahol a közelben és reflex szerű, szuper lányos sikoly hagyta el a számat. Nos, persze, lány vagyok. De sosem sikítottam. Viszont utáltam a villámlást mindennél jobban. Kit akarok átverni, rettegtem tőle. Ennek köszönhetően elvesztettem az egyensúlyomat. A lendülettől meg elhasaltam a mocsokban, de ezúttal zsákutcába jutottam. Egy kiszáradt vízesés, vagyis egy függőleges fal tornyosult előttem, elvéve a remény maradék morzsáit is, hogy élve kijutok innen. A farkasok sarokba szorítottak. Annyi adrenalin száguldott a véremben, hogy képtelen voltam sírni, pedig igazán szerencsétlen helyzetbe kerültem.

Csak ültem a sárban, a szakadó esőben, hátrálva ameddig csak tudtam és figyeltem, ahogy a három bestia nemsoká darabokra tép. Egy hatalmas villám cikázott végig az égbolton, a tájat fehér fénybe borítva. Minden nappali világosságba öltözött. Láttam még a cseppeket is az állatok szőrén egy pillanatra. Azt hittem, csak képzelődöm, de úgy éreztem, minden lelassult, mint valami mozifilmben. Láttam az esőcseppeket a levegőben... ahogy mindegyik vagy százszor lassabban hullott, mint kellett volna nekik. Az egyik farkas pislantott a szemébe hulló esőtől. Ahogy lassan kinyitotta, önmagamat láttam visszatükröződni fekete szembogarában. Mi?! A pulzusom a fülemben zúgott. Magamat láttam, de nem hittem el, hogy az én vagyok. A szemeim... világítottak... fehéren! Majdnem, mint a villám a fejünk felett vagy... sokkal inkább... mint a hold fénye tiszta égen.

Az alatt a szempillantás alatt, ami hosszú perceknek tűnt, megváltozott a farkasok pofáján a kifejezés. Alig fékezhető düh helyett megdöbbenést és meghunyászkodást láttam rajtuk. A szemük írisze kitágult és abbahagyták a morgást. Egyszersmind felsőbb rangúnak ismertek el, mintha domináns lennék velük szemben. A farkukat behúzták a hátsó lábaik közé és úgy hátráltak majd futottak el. Nem bírtam lélegezni se egy teljes percig. Mozdulni meg még kevésbé. A farkasok... elmentek.

- Mi... mi volt ez? - húztam magam alá a lábam immáron egyedül a szakadó esőben. Próbáltam újra normális tempóban venni a levegőt – Ezek... elmentek. Ugye? Nem álmodom vagy haltam meg. Ugye?

Nem érkezett válasz a kérdésemre. Megcsíptem a karom. Fájt. És az eső hideg volt. Remegés futott végig a gerincemen, ami végre mozgásra sarkallt.

- Ki kell innen jutnom.

Többszöri sikertelen próbálkozás után felmásztam a csúszós, sáros kaptatón, ami minden oldalról körbevett. A fenevadak sehol se voltak. Lenéztem, míg kifújtam magam. Kezeim még mindig remegtek az izgalomtól. Mégis mi történt odalent? Miért mentek el? Vagy jobb kérdés, miért világított a szemem? Lehet, mégis csak valami csodabogár vagyok, vagy lehet ennek köze a genetikai hagyatékomhoz? Egy kérdésemet sem tudtam megválaszolni, leginkább azért, mert zsongott a fejem, de biztos voltam benne, hogy nem terveztem elmondani a többieknek. Nem voltam biztos, hogy egy ilyen titkot rájuk bízhatok. De most először is menedéket kellett találnom az eső elől. Ahogy körbenéztem, észrevettem egy csapást a fák közt húzódni.

- Miért ne? Van olyan jó, mint bármi más ezen a ponton - gondoltam, de a bozótos nehéz választást csinált belőle.

- Argh!

Egy megbúvó tüske feltépte a pólómat és beleszántott az oldalamba.

- Ajj ne már! Pedig szerettem ezt a pólót.

Na ennyit a megjelenésről! Talán sokkot kaptam, hogy ilyen miatt képes voltam aggódni már, de csak mentem tovább. Rászorítottam a kezem a sérülésre és követtem az útvonalat. Egy korhadt fahídhoz vezetett. Elértem a folyót. Vagyis az egyiket. A híd maga úgy nézett ki... mint egy híd... amin sose akarnál jó szántadból átkelni. Ki van zárva! Ez egész biztos összeomlana abban a pillanatban, ahogy rálépnék. De nem volt sok más választásom.

Az erdő mögöttem egyre hangosabb lett minden egyes eltelt perccel, mióta a farkasok magamra hagytak. Újra életre kelt. De felfordulástól és pániktól zengett. Madarak, amiknek aludniuk kellene visítottak, állatok rohantak össze-vissza az avarban. A zűrzavar nem kicsit volt megfélemlítő. Sokkal ijesztőbb volt, mint a szűnni nem akaró vonyítás.

A híd lécei bizonytalanul nyikorogtak lépteim alatt, de egészben átértem a túloldalra. Futásnak eredtem, hogy minél távolabb kerüljek a zajtól. Időnként megálltam és hallgatóztam, de az erdő itt már csendes volt körülöttem. Biztonságban éreztem magam. Reméltem, hogy az is volt. Még mindig hallottam távoli sikolyokat és neszeket, de azok az állatok mind a folyó túloldalán maradtak. Még csak a madarak sem jöttek át. A lárma forrását sikerült hátra hagynom. Hála Istennek!

Ahogy követtem az ösvényt, végre ráeszméltem, hogy a zseblámpámat és magnetofonomat elhagytam. Lehet, amikor a farkasok elől futottam?

- Áh. Majd később megkeresem.

Kisebb gondom is nagyobb volt ennél. De ami igazán meglepett, az annak ténye volt, hogy bármiféle fény nélkül bóklásztam egy ideje és az utat tisztán láttam. Nem látszódtak a csillagok az égen, még mindig sötét volt. Folyamatosan esett, bár már nem olyan intenzitással. És én láttam!

Mivel már nem üldöztek, volt időm gondolkodni. Vagyis hogy, gondolatok sora rohamozott meg válaszokat követelve. Miért voltam rendben a sötétben? Volt valami éjszakai látásmódom? És mi volt az a fura dolog, amikor a farkasok kergettek? Na az egy újabb hegynyi kérdést vetett fel. Miért tették ezt? És aztán miért hagyták abba? Mi volt az a lassított felvételes hallucináció, amikor sarokba szorítottak? Tényleg ragyogtak a szemeim? Annyi megválaszolatlan kérdés keringett bennem, hogy az bárkinek komoly fejfájást okozott volna. Megráztam a fejem és próbáltam csak az útra koncentrálni. Totál írnom kéne minderről valami naplót, amikor kijutok.

Egy másik hegy magasodott előttem, és első ránézésből nagyobbnak saccoltam, mint a táborunk dombjának csúcsát. Felidéztem a térképet magamban Sam faláról és rájöttem merre is vagyok.

- Ez tehát Ezüst Csúcs.

***

Halli. 

Az éjszakának még korán sincs vége, de lassítani fogok a tempómon egy kicsit, mert a következő hetem előre láthatóan őrülten húzós lesz. Addig is, kérlek írjátom meg, mit gondoltok az esemélyek fordulatairól, jó ötletnek tűnik szerintetek Édua ezen lépése? Mármint, hogy meglépett a többiek elől. Kíváncsi vagyok a véleményetekre. :D

Shina