(jav.: 2020)

A saját zihálásomra ébredtem. Beletelt egy percbe is, hogy rájöjjek, a szél valóságos volt. Lehúzva hagytam az ablakot és úgy aludtam be. Mégis mennyire lehettem fáradt? Egyáltalán miért vagyok ennyire fáradt mostanság? Lenéztem a kezeimre és észrevettem, hogy a nyálkás valami az álmomból szintén valós. A korábban látott pitbull ült a térdem mellett és nyalogatta a kezeimet. Mi a...? Ez meg hogy került ide? A póráz még a nyakán lógott, így arra következtettem, megszökött a gazdájától.

- Te meg mit csinálsz itt?

Kezemet a nadrágomba töröltem miközben körbe néztem, hátha megpillantom a fickót. Sehol senki, egyelőre. Visszafordultam a kutyához, ami türelmesen várakozott továbbra is a lábam mellett. Óvatosan megemeltem egyik karom, hogy lássam hogyan reagál. Semmi. Lassan a fejéhez közelítettem. A kutya felé fordult és újra megnyalta a kezem. Lazán hagyta, hogy simogassam és vakargassam a füle tövét.

- Jó fiú. Látom megnyugodtál, ez jó.

Az állat az ölembe tette egyik mancsát és ráhajtotta fejét. Ez meglepett. Még sose tapasztaltam ilyen baráti megnyilvánulást egy idegen kutyától. Még kevésbé egy olyan rémült és harcias fenevadtól mint, amilyen ez itt korábban volt. Lassan végigsimítottam a hátát, mire az oldalára feküdt. Pontosabban a lábamra és vigyorogva nézett fel várva a folytatást. Okés, ezennel hivatalosan is megtört a jég. Még a farkát is csóválta. Nem tudtam nem kuncogni a látványon. Annyira helyes volt. Hirtelen rohanó léptek zajára lettem figyelmes. Elmosolyodtam, hiszen tudtam, ki lesz az.

- Úton a gazdi - súgtam a kutya fülébe, majd kihajoltam, hogy megállítsam a kétségbeesett fickót.

Kis híján elvágódott, úgy meglepődött a hirtelen mozdulattól. Már azon volt, hogy rám üvölt, 'mégis mi a fenét csinálok én', amikor pillantása a lábamnál ülő teremtményre esett. Szinte koppant az álla.

- Ne aggódj. Minden rendben. Itt van velem - mosolyogtam a lihegő emberre, akinek majd kigúvadtak a szemei.

Pár másodpercig még nem tudod megszólalni. Nem csodálom. Furcsa lehetett a fékezhetetlen vadállatát egy idegen mellett látni tökéletes nyugalomban.

- Istenem, tehát itt volt! Köszönöm. Már azt hittem, valakinek a táskájáról kell lefejtenem a ... - itt megakadt, mert a kutya elkezdett hátrálni. Rátettem a kezem a fejére majd a sráchoz fordultam.

- Semmi gond, ne aggódj. De a kutya ijedt volt, nem agresszív. Talán a vonat egy kicsit túl sok neki még. A többi állat izgatottsága meg nem segített ezen. Gondolom, egy nyugodt helyet keresett és valahogy itt kötött ki - mondtam bár az utóbbiban nem voltam teljesen biztos, mivel egy kisebb tornádó tombolt nálam.

A srác újra csak pislogni tudott. Lehet, mert a jól megtermett pitbullját simogattam teljes természetességgel? Azt a dögöt, amitől korábban mindenki elhúzódott, olyan félelmetesen morgott? Megeshet. Végül csak megszólalt.

- Úgy látom, kedvel téged... Általában nem enged magához ismeretlent. Mégis hogy csináltad?

- Szeretnek az állatok - nyújtottam felé a pórázt – Ez egy ajándék.

- Elég hasznos ajándék, mondhatom - vigyorodott el. Most már ő is felengedett korábbi feszültségéből. - Örülnék, ha nekem is lenne. Ez a kis fickó itt állandóan nyugtalan és ritkán hallgat rám. Pedig már egy éve, hogy együtt vagyunk.

- Lehet, hogy az előző gazdája bánásmódja hagyott hátra némi lelki sebet benne. De idővel rendben lesz. Még fiatal állat.

- Igaz. Elég kegyetlen élete volt korábban. Egy gyepmesteri telepen volt mielőtt befogadtam, és az akkori gazdája nem éppen a lelkiismeretesek közül való volt. Legalábbis az állapotából ítélve, ahogy a menhelyre került. De honnan tudtad, hogy volt gazdája és nem volt kóbor kutya?

Tényleg, honnan? Csak tippeltem. Egy megérzés volt. Lehet, hogy régi álmom válik valóra és érteni fogom az állatok nyelvét? Pfft. Egy frászt! Elég az álmodozásból.

- Tippeltem. - más nem jutott eszembe.

A srác megpróbálta kihúzni kutyáját a sorok közül, mire az válaszként lecövekelt az ülésem alá. Na szép! Ez csöppet sem volt kínos. Egy vadidegen felé húzott a kutya, miközben a gazdája már egy éve dolgozott vele. Mihez kezdesz ezzel, csajszi? Lehajoltam és finoman megpaskoltam a kutya oldalát.

- Gyere. Ideje menni.

A kutya kijött, de nem ment el a székemtől.

- Menj! Légy jó fiú! - mondtam némi nyomatékkal a hangomban.

Az állat úgy meredt rám, mint akit hátba támadtak. Igazság szerint mind a ketten bámultak, a kutya is és a gazdája is. Ez utóbbi arcára totális megdöbbenés ült ki.

- Mi az?

- O, oh... semmi. Egy pillanatra azt hittem, megvillant a szemed, de csak a napfény volt... valószínűleg. - az utolsó szót szinte csak magának mondta – Egyébként még be sem mutatkoztam. Arion vagyok - nyújtotta a kezét.

- Én pedig Édua. Örvendek.

- Megkérdezhetem, ha nem zavar, merre tartasz? - hirtelen úriember stílusra váltott.

- Kődi Igér-be megyek. A nagybátyámhoz.

- Tudod, mi a vicces? - vigyorodott el.

- A város nevén kívül?

- Én is oda tartok. Mind, a barátaimmal együtt - mutatott a vonat vége felé, ahol a kutyás társaság többi tagja lehetett.

Oh, valóban? Arcomra kiült az én-ezt-nem-veszem-be pofa, amit szerintem észre is vett, mert egyből korrigálta magát.

- A srácokkal egy kutya-kiállításon voltunk, onnan jövünk haza. Nem sok esemény van errefelé, szóval kihasználjuk, amit csak lehet.

- Akkor miért nem költöztök egy nagyobb városba? A pitbullod láthatóan nem kedveli a vonatozást?

- Mert Kődi Igér-ben van egy kiváló állatorvos. Sokszor a környező falvakból jönnek hozzá az emberek.

- Miféle állatorvos? Hogy hívják? - húztam résnyire a szemem.

- Samuel Graymont. Ő a legjobb, akit ismerek a szakmájában és... - nem tudta folytatni, mert kitört belőlem a nevetés.

- Pffft, hahaha. Oké, oké. Elhiszem. Ő a nagybátyám.

Erre már ő is nevetett. Úgy tűnik, fogunk még találkozni párszor.

- Arion. Megtaláltad? - egy hosszú hajú lány sétált oda hozzánk. A játékos retriever gazdája volt, amit korábban simogattam meg.