(jav.: 2020)

- Lyn, ha vámpír lenne, nem lenne képes a napon állni - szállt be Kassy is – De farkasember másrészről viszont.... hmm.

- Kassy, kérlek. Nehogy már te is. Kezdem úgy érezni magam, mint valami csodabogár egy mikroszkóp alatt.

Mind nevettek ezen. Zavartan néztem körbe. A vicceik furák. És még furább volt Kassy-t nevetni látni a többiekkel együtt. Mégis mi a manó történt vele? Arról meg aztán végképp nem beszélve, hogy milyen pókerarcot tudnak mind felvenni, hogy egy hülyeséget végigmondjanak. Te jó ég, hova csöppentem én! Össze kell kapnom magam. De gyors iramban.

Egy ínycsiklandó illat kezdett szállingózni a levegőben. A kaja hamarosan elkészül. Már nagyon ideje volt a reggelinek. Ami valójában már inkább ebéd volt. Tovább tartott mindent összeszedni és elkészíteni, mint számítottam rá.

- Bocsesz. Rízst nem tudok hozzá adni - nyújtotta felém a szusi felét egy alu-tálcán, amit maga hajtogatott – De van citrom. Franciásan még finomabb.

- Köszönöm. De maradok a japán stílusnál. Add oda légy szíves azt a fűszerkeveréket.

Kezembe nyomott egy érdekes alakú üveget. Nem tudtam kibetűzni az írást, de már biztos nem az eredeti tartalom volt benne. A hal finom volt. Mind a nyers és a sült is egyformán. Matt meg tudna izzasztani néhány séfet, mert remek jól összehozta a menüt. De az is igaz, hogy a legjobb fűszer az éhség. Szóval, előfordulhat, hogy az ítélőképességem nem volt teljesen pártatlan.

A kései reggeli után megmutatták a gyümölcsös kertet is. De ez nem egy kis tisztás volt, ahogy elképzeltem. Max 5-6 fával és rengeteg gazzal. Neeem! Négy, hosszú, rendezett sorban álltak a pompás fák. Mindegyik sorban legalább 10-15 tő, különböző fajták. Láttam bokrokat is. Az ott tényleg málna lenne? És mogyoró?! Mi ez, az Édenkert? Daniel körbevezetett az egész kerten és közben elmesélte, hogyan hallottak először túrázóktól róla, majd hogyan találták meg. Azóta pedig úgymond gondját viselik. Havonta, két havonta kijárnak ide csak, hogy ránézzenek. De mindig is egészséges volt itt minden. Még azon a napon is, amikor először megtalálták.

- Ez egy kis oázis mindenkinek. Különösen akkor jön jól, mikor az ember kifogy az élelemből vagy vízből - Daniel átment szentimentálisba, ahogy visszagondolt az első napokra.

- Ez csodálatos. Lehetséges, hogy ez valakinek a birtoka? Nem volt itt senki, aki fenntartotta volna? - egyszerűen nehéz volt elhinni. Egy elhagyatott kert kivételes állapotban a semmi közepén. Lehetetlen.

- Nem, nem tartozik senkihez. Utána néztünk a városi nyilvántartásokban, de sehol sem szerepelt. Így arra jutottunk, hogy valaki réges-régen elkezdett itt ültetgetni és felnevelni a csemetéket, de végül meghalt mindent hátrahagyva. Láthatod, ezek nem fiatal fák.

- Igaz. Már magában az csoda, hogy ilyen elképesztően finom gyümölcsöt adnak.

- Pontosan. Éppen ezért ez a kert kapta az első helyet a természetfeletti listánkon.

Képtelen voltam elfojtani a mosolyom. Már megint ez a földöntúli zagyvaság.

- Tehát tényleg van egy listátok... - mondtam alig hallhatóan, csupán magamnak.

De mindentől eltekintve, tényleg hihetetlen volt. Lehet, valaki más is rátalált erre a kertre? Még előttük, mondjuk. És ő is gondozta. De mégis. Ez a hely mélyen bent volt az erdőben. És az állatok nem ették le a termést? Egyetlen egy fia harapás nem volt a gyümiken. Valaki biztos őrizte a helyet. Vagy van erre egy madárijesztő.

Megkerültem egy almafát az egyik sor végén. Volt egy csodálatosan szép, piros szem rajta, amit én célba is vettem. Daniel lefoglalta magát egy mogyoróbokor ágának felkötözésével. Látszott, mennyire törődik a kerttel. Viszont így magamra voltam utalva, hogy megszerezzem, amit akartam. Nagyon magasan volt. Csak még ez kicsit... éés... Hirtelen kirázott a hideg. Mi? Ebben a hőségben? Újra felnyúltam. A bizarr érzés is újra jelentkezett.

Mi a jóságos lótúró volt ez? Várj egy percet. Ezt az érzést ismerem. Körbenéztem. Mindenki el volt foglalva a saját kis dolgával. Gyümölcsöt szedtek, a kerten szorgoskodtak. Becsuktam a szemem, vettem egy mély levegőt és próbáltam lerázni magamról. De az érzés nem tágított. Megfordultam, az erdő felé. Senki. De tudtam, biztos voltam benne, hogy valaki figyelt. Képtelenség lett volna összetéveszteni azt a megérzést. Egy röpke pánik futott át rajtam. Mégis ki lehet az? Egy idegen? Ugyanaz, aki Sam házánál is volt? Egy lépést hátráltam majd megálltam. Nem, nem nem nem! Nem futhatsz el! Ki ez a kukkoló különben is, hogy rám ijesszen?! Mutasd magad! Szándékosan felmérgesítettem magam. Ha haragszom, nem félek. Vagy legalábbis ez volt a terv. Lehunytam a szemem másodszor is és az idegen felé fordultam, vagyis amerre gondoltam, hogy volt.