(jav.: 2020)

Lynda és Kassy csak állt ott, mint Bálám szamara, kezük tele ágakkal, szájuk tátva és csak pislogtak a hal és köztem. Mi volt a nagyobb meglepetés, a pisztráng vagy én?

- Visszatértetek! Um... mióta is álltok ott? - ez csöppet sem volt ciki.

A két lány egymásra nézett majd Lynda törte meg a csendet.

- Ez őrület! Sose láttam még, hogy ekkora halat fogtak itt! Soha!

Lehajította terhét és a halhoz rohant, hogy jobban szemügyre vegye, majd beletette egy vödör vízbe.

- Mekkora Lynda? - kérdezte Matt, ahogy kizökkent a transzból.

- 50 cm pontosan. A súlyt nem tudom megmondani, de elég masszív.

- Lenyűgöző! Feladtad ám nekünk a leckét - paskolta meg a vállam Daniel.

- Mázlim volt - vigyorogtam vissza.

- Hát, alaposan kihasználtad az idődet mielőtt kivetetted a horgot, szóval állítom, ez több volt, mint szerencse.

- Miről van szó, bátyó?

- Oh. Fogadtunk, hogy ki fogja ki a legnagyobb halat. A vesztes meg megpucolja az egész vödörre valót.

- Uh-uuuh! Jobb ha belehúztok, vagy egész nap haltól fogtok bűzleni. Ja, és egyébként, Kassy-vel még visszamegyünk némi gyümölcsért. Ez itt jó hely evéshez, nem?

- Rendben Lyn. Hozzatok sokat. Nagyon éhes vagyok és valószínűleg mindenki más is.

Azzal vissza is mentek, mi pedig folytattuk a pecázást. Öt emberre elegendő halat kellett végül is fogni. És mindegy mekkora volt az én egy szem példányom, mi az ennyi embernek. Csak úgy röpült az idő és a vödör hamar megtelt. Lynda-ék almával és körtével tértek vissza. Azok tényleg itt az erdőben teremtek valahol? Meg kellett kérdeznem.

- Honnan szereztetek olyan szép gyümölcsöket?

- A tisztás, amiről beszéltünk valójában egy elhagyott gyümölcsös kert - kezdett bele Lynda.

- Nos, az volt. Valamikor. De a fák még mindig rendben vannak és szép termést hoznak. Valószínűleg prémium minőségű fák voltak, mert már akkor jó formában voltak, amikor felfedeztük a kertet. Azóta meg kijárunk időnként ide.

Kassy szokatlanul beszédes volt és kedves, valamiért. Mi történt vele? Általában kemény szokott lenni. Mármint, felém az volt eddig. Lynda vetett véget további agyalásomnak.

- Hé, Danny! Na ki a vesztes?

Nem az lett volna normális ha azt kérdi, hogy ki a nyertes?

- Túlságosan is biztos vagy benne, hogy Édua nyert. Mi van ha fogtam nagyobbat?

- Bocsi haver, az nem történik meg. Láttam azt a halat. Abszolút első helyezet. - a lány sunyi mosolyra húzta száját – Szóóóval, ki az?

Daniel várt egy fél percet, mielőtt végleg feladta az feltörő kuncogás visszaszorítását.

- Matt az!

- Tudtam! Úgy tudtam. Kassy, hanyadik is ez már? - Lynda nevetve ugrált fel-alá ahogy kérdezte.

- Túl sokadik. Inkább kérdezd, mikor nyert bármit is.

- Na de lányok! Ugyan már! Nem lehettek ennyire negatívak. Ez végül is csak Daniel, aki ellen nem tudok nyerni.

- És Lynda ellen kártyában. Vagy ellenem suliban.

- Legalább megbízható szakács. Másként nem javasoltam volna ezt büntetésként. - azzal átnyújtotta a vödör halat neki.

- Ahh! - sóhajtott Matt drámaian, de átvette a vödröt – Legyen! Izzítsátok be azt a tűzhelyet, mert se perc alatt elkészülök vele. Oh igaz is, Édua. Áll még a szusizás?

Körbepillantottam, hogy megbizonyosodjak róla, valóban meg tudja-e csinálni. A többiek még csak nem is törődtek a kijelentésével, szóval talán nem lehetett rossz.

- Oké. Próbáljuk meg.

- A legjobb lesz, amit az anyatermészet csak nyújtani tud - kacsintott rám Matt. Már megint a kacsintgatás?!

Gyorsan előkészítette mindenki adagját. A tisztított halszeleteket egy alufóliára fektette némi citromkarikával és fűszerrel, amit nem is tudom honnan szedett elő, majd mellé csomagolt a frissen szedett gyümölcsökből is cikkeket. A kis csomagokat egyesével a tűz széléhez rakta, ahol már parázs is volt.

Figyelmesen néztem a procedúra mozzanatait. Lehet, mert már állatira éhes voltam addigra. Lynda meghallotta, hogy megkordul a gyomrom és hozzám dobott egy almát.

- Hé, Édua! Tessék. Edd meg előételként. Ha ilyen éhesen állsz majd neki a halnak, semmi ízt nem fogsz érezni.

Hát ebben egyetértünk. Megragadtam az érthetetlenül szép gyümölcsöt és beleharaptam. Legnagyobb meglepetésemre, jó volt. Nagyon is. Még ha csak itt az erdőben nőtt is a semmi közepén. Ahogy az étel sült vagy főtt, nem tudtam megnevezni pontosan a folyamatot, szóval készült el, apró dogokról kezdünk el beszélgetni és persze a teliholdról aznap este. Milyen lesz, hogyan fogjuk felvenni. Még arról is szó esett, milyen színű lesz a hold.

- Tudom, hogy a hold a nap fényét veri vissza, de mindegy hányszor látom, egy totál más fénynek tűnik.

Felnéztem Matt-re. Ezt most mire fel mondta? Mihez képest más?

- Úgy értem, mintha nem lenne összefüggésben a nappal. Mintha az a hold fénye lenne.

Na ez volt aztán a feje tetejére állított gondolkodás, de mégis érthető. Akárhányszor a teliholdról beszéltek, egyre kíváncsibb lettem. Mi lehet az, ami ezeket a kemény srácokat valósággal transzba ejti pusztán azért, mert felnéznek egy égitestre, ha közben az erdő fenevadjaitól sem félnek? Akárhogy is, vagy holdkórosak, vagy valami igazán szokatlan dolog zajlik itt. És mivel minden egyéb kérdésben két lábbal álltak a földön, kezdtem afelé hajlani, hogy az utóbbi a helyzet. Halványan.

- De ha már tükröződésről beszélünk... - folytatta Matt miközben az utolsó halat vékony szeletekre vágta, gondoltam a szusihoz – Édua, a szemed is hasonló volt, miközben horgásztál.

- Mit mondasz?

- Valójában, én is észrevettem - fordult felém Daniel – Amikor a víz fölé hajoltál a szemeid... megcsillantak... ezüst színben.

A szívverésem megállt egy pillanatra. Ez a mondat, akaratlanul is a családi legendára emlékeztetett. Fejben gyorsan feljegyeztem, mint lehetséges megjelenő tulajdonsága a szürke szeműeknek. De nem voltam biztos benne, hogy beavathatom őket a hátterembe, amit alig néhány napja tudtam meg. Ez a túra végül is egy kis kibúvó kéne, hogy legyen az összezavaró és fárasztó valóság alól. Ez volt a legegyszerűbb módja a problémák kezelésének. Futás, majd később megoldom. Most is így tettem.

- Az biztos a nap volt. Visszaverődött a felszínről. Kis híján megvakított.

- Ezt gondoltam elsőre én is. De a csillogás nem volt összhangban a vízfelszín fodrozódásával. Biztos volt, állandó, nem villódzott. - Daniel a szemembe nézett, komolyan beszélt. Nem tudtam lerázni.

- Olyan volt, mint a hold. Még ha a napfényt is tükrözte vissza, különbözött tőle - vitte be a végső mondatot Matt.

- Úgy érted, az a szemem saját fénye volt? Mint... világító szemek? Ez hátborzongató - próbáltam hárítani.

- Nem. Nem volt hátborzongató egyáltalán. Gyönyörű volt és földön túli.

Kikerekedett szemekkel meredtem Matt-re. Ez volt a legfurcsább bók, amit valaha is kaptam. Már ha egyáltalán az volt.

- Matt, nézz rám! Szürke szemeim vannak. Nem szokásos típus, elismerem. Egyedül apámról tudom, hogy ilyen szemszíne van. Nyilvánvalóan a visszatükröződő fény is szürke vagy szürkés lesz.

- Ott a pont - szállt be Lynda is miközben ketté vágott egy körtét – Sosem láttunk még ilyen színt szemben. Talán téged is hozzáadhatunk a természetfeletti listánkhoz - kuncogott a saját viccén, de nem tudtam haragudni a megjegyzése miatt. Az egész személyisége túl aranyos volt hozzá. De a hozzászólása valami rejtett nyugtalanságot ébresztett a lelkemben. Nem tetszett.

- Hé, van egy ötletem! - kiáltott fel Lynda. Csak nem... - Nézzük meg, mit tükröz vissza a szemed holdfényben! Szívesen felvenném kamerára.

És ez volt az a probléma, amit el akartam volna kerülni. Nem tartottam tőlük, csak fárasztó volt a macerával bajlódni. És még mindig akartam magamnak némi időt hagyni, hogy felépüljek a suli-betegségemből, ahogy én hívtam.

- Hé, srácok. Én nem vagyok egy természetfeletti jelenség - mondtam, de a hangomban több védekezés volt, mint akartam. És ez csak egy dolgot hoz ki az emberekből...

- Ki tudja? Bármi megtörténhet teliholdkor – próbált Lynda rejtelmesen beszélni – lehet vérfarkassá változol. Vagy vámpírrá.

Pontosan. Még több cukkolás és szívatás. Óriási!

***

Na halli! Itt is van a következő rész. Remélem tetszik nektek. :D