(jav.: 2020)

Másnap reggel mindennel elkészültem már mire megszólalt egy kocsi dudája a felhajtóról. Daniel, Lynda és a többiek jöttek, hogy felvegyenek. Mondták még az este, hogy jönni fognak értem. A tervezett túránk induló pontja a városka túloldalán volt. Az úton addig is megmutogatták a kedvenc helyeiket, úgy mint kávézó, boltok, már megint boltok, és családi étkezdék. Tényleg mindent megtettek, hogy szívélyes fogadtatásban legyen részem. De egy kicsit még... vagy inkább nagyon is, fura volt minden és leginkább új. Tudod az a fajta érzés, amikor épp belecsöppensz egy új társaságba és még időre van szükséged, hogy kényelmesen érezd magad, és ne légy feszült. Csak egy kis idő kellett még nekem, hogy ellazuljak.

Daniel lekanyarodott egy elágazásnál és megállt a parkoló zónában. Mint valami útszéli pihenő autósoknak. Az erdő rögtön az aszfalt után kezdődött. Az ösvény, amit követni terveztünk rögtön a parkolóból indult. Kipattantunk a kocsiból és nekiláttunk kibányászni a cuccaikat.

- Szóóóval, Édua. Hoztál mindent, amit mondtam neked? - kérdezte Lynda, ahogy a kezembe nyomta a hátizsákom.

- Igen, bár tényleg nem értem mire fel a magnetofon.

- Óóó! - vigyorodott el – Majd meglátod. Jó móka lesz.

Vagyis tervezett valamit. Most, hogy így jobban belegondolok. Erdő, ott alvás... ahh... egyenes út egy bátorságpróbához. De nem aggódtam. Nem voltam egy gyáva nyúl.

- Rendben lányok, a kocsi üres. Tatyókat fel és indulhatunk.

Behatoltunk az erdőbe, ahol a következő három napot tölteni fogom. Daniel vezette a csapatot. Mögötte Matt és a lányok sorban. Figyeltem, ahogy mutatták az irányt. Ezek a srácok aztán tényleg erősek. Azok a táskák hatalmasak! És pillanatok alatt lemaradtam. Gyors tempóban vágtattak előttem, mintha sietős lenne nekik. Majd feltűnt, hogy egyáltalán nem használtak térképet. Nem volt ez egy kicsit túlságosan merész csak így belevetni magunkat a dzsumbujba? Több kanyart és elágazást is elhagytunk már mikor rákérdeztem.

- Srácok, tudjátok, merre megyünk? Csak mert nem látok semmi térképet a kezetekben.

Visszafojtott vihogás és kuncogás volt a jutalmam. Most tényleg ennyire vicces aggódni egy kicsit?

- Lazíts, Városi Lány! Velünk vagy. Úgy ismerjük a helyet, mint a saját tenyerünket. - Matt próbált nyugtatgatni. Ez most tényleg 'Városi Lány'-nak nevezett? Majdnem olyan, mint Sam 'Kicsilány' cukkolása.

- Jaa. Már vagy ezerszer voltunk itt kint - toldotta meg Lynda.

- És aligha tudunk eltévedni. Mondjuk többnyire.

Csönd. Hogy mit mondtál? Te most ugye ugratsz, Matt.

- Úgy érted, VAN esély rá, hogy eltévedünk? - tettem fel a nyomatékosított kérdést, bár képes lettem volna magam is visszatalálni, idővel.

- Naná, ha eléggé leitatsz minket, hogy járni se tudjunk, talán... Mert nem érnénk haza időben. Ez is eltévedésnek számít, nem?

Mind röhögésben törtek ki. Ó Matt, a "csitítási" technikádra ráférne egy felújítás. Ha nem lennék ennyire biztos a tájékozódási képességemben, most pánikolnék.

- Ah, ti srácok. Legközelebb mondd, hogy csak viccelsz.

- Félsz valamitől? - kérdezte Daniel egy fokkal komolyabb hangnemben.

- Egyébtől, mint körbe körbe menni az erdőben néhány napra elegendő kajával?

- Igen.

- Egy falka éhes farkas?

- Hehe. Ne aggódj miattuk - vágott közbe Matt - Igaz, hogy van erre egy-két nagyvad, de sose jönnek túl közel a városhoz. Nem gyünnek ki az erdő gyérebb részeire.

Hát haver, a tények nem ezt igazolják. Eszembe jutott, amit a nagybátyám mesélt és az a nagy, sötét bundájú állat a fák közt, amit épp csak megpillanthattam érkezésemkor, néhány nappal korábban. Még mindig próbáltam kitalálni, mi is lehetett az.

- Mi nem fogunk olyan mélyen bemenni, hogy összefussunk velük. - legalább Daniel megbízhatónak bizonyult valamennyire ezen a téren.

- Kivéve, ha akarsz egyet látni. Tudok egy jó helyet.

- Lynda, megmondtam, oda soha többet nem mehetsz! - Daniel hirtelen mérges lett. Mi volt ez a gyors váltást?

- Aj, ugyan már! Óvatos vagyok.

- Nem érdekel. Egyszerűen nem mehetsz oda!

- Jesszus, tesó! - a lány csak rázta a fejét és olyasmit tátogott magának, hogy 'jól van na, legyen', de annyiban hagyta.

Erősen elgondolkodtam, feltegyem-e a kérdést, hogy van-e itt valami, amiről jobb tudnom.

- Van erre valami veszélyes hely? - hozakodtam elő vele mégis.

- Egyértelműen. Ha olyan borzalmas az egyensúlyérzéked, mint a húgomnak. Ez egy sziklaszirt félúton a kisebbik East Hill hegyen - mutatott az ujjával egy hegy felé jó néhány kilométerre tőlünk kissé keletre – És ez a tökkelütött kisétált a legszélére egy távcsővel a szeme előtt. Naná, hogy lezúgott róla. Két hónap kórház, törött csontok és egyéb finomság.

- De ez már vagy két éve volt. Tökéletesen jól vagyok azóta. Viszont az én aggodalmaskodó bátyóm, nem enged oda vissza.

- Jobb ha hozzászoksz, csaje!

Te jó ég! Azt hittem, megtámadták. Hogy valami hajléktalan lakik az erdőben, vagy bandák lógnak errefelé. Vagy egy olyan helyre tévedt, ami az állatok gyűlés helye és őt betolakodónak tekintették és megtámadták... Vagy, várj csak. Nem, ez egész biztos csak az én képzelgésem. Ejnye csajszi, túl sok regényt olvasol! Heh! Mintha a Dzsungel könyve igaz lehetne.

Folytattuk utunkat. Nem tudtam miért és hogyan, de egyszer csak elfogott a félsz. Ijedten gondoltam rá, mi lenne, ha mégis összefutnánk valami nagy vadállattal így szemtől szemben. Normális esetben ez egyébként is félelmetes lenne, bárki számára, de én sosem féltem az állatoktól. Még gyerekként sem. Kicsiként, emlékszem, mindig medvékről és farkasokról álmodtam, de sose paráztam tőlük. Akkor most miért? Mi lehet az oka? A francba... már tudom, miért. Azok a seggfejek általános suliban egy rakás horror filmet nézettek meg velem. És a legfélelmetesebb mind közül, 'Wolfcry'. Egy falka éhező farkas levadászott egy nyaraló csoportot, egyesével. Mindig azt, amelyik egyedül maradt egy pillanatra. A puszta gondolatától is kirázott a hideg. A fenébe! Nem éppen jó emlék. Ne gondolj rá! Gondolj valami pozitívra, gondolj kajára! Kaja! Igen! Ez jó lesz.

- Matt, mikor eszünk? A büféktől, amiket reggel mutattál, megjött az étvágyam.

- A következő elágazásnál megállunk. Néhány perc és ott vagyunk. Van egy kis piknikező rész arra.

Perceken belül valóban kétfelé ágazott az út. Rönkasztal és padok fogadtak a talajhoz erősítve. Még tűzhelyet is láttam. Vagyis egy gödröt, ami szénnel és hamuval volt tele. Hát, el tudtam volna képzelni tisztább helyet is evéshez, de akkor és ott nem törődtem vele. Volt szék és volt szendvicsem, ami csak arra várt, hogy elfogyasszam.

- Hé, Édua! Voltál már hegyi túrákon máskor is? - szögezte nekem a kérdést Lynda két falat között.

- Néha apámmal. De csak nyári szünetben néhány napra, mert gyakran elfoglalt. A barátaimmal még sosem. Nem igazán rajonganak a természetért meg az izzadtságért.

- Tényleg? Pedig úgy nézel ki, mint aki egy erőltetett menetet is lazán lenyomna. Egyáltalán nem tűnsz fáradtnak.

- Lynda-nak igaza van. Egész délelőtt menetelünk már és még én is örülök egy kis szünetnek - folytatta Daniel – Hálás vagyok ennek a kis pihenőnek, hogy ki van itt építve. De neked nem új... úgy értem, nem vagy kezdő az ilyesmikben? Mármint hegymászás meg minden? Nem asszontad, azért jöttél a nagybátyádhoz, mert egészségügyi problémáid voltak és levegő változásra volt szükséged?

- Hát végül is igen. Egyfajta felgyógyulós és nyári melós vakáción vagyok itt. De ez nem igazi betegség. Csak borzalmas migrénjeim voltak az utóbbi időben és állandóan fáradt voltam. De jól vagyok, mióta megérkeztem. Nektek valami igazán csodás levegőtök van itt, srácok.

Mind nevettek egyet rajta, majd ahogy befejeztük a falatozást, összeszedelődzködtünk és mentünk tovább. Ez a csapat nem ismert eléggé, illetve egyáltalán nem, szóval nem tűnt fel nekik, de ez mégis csak furcsa volt. Hogy, hogy nem vagyok kimerülve? Megállás nélkül jöttünk egész idáig, ráadásul folyamatos emelkedőn hála a közeli hegyeknek. Rég ki kellett volna purcannom. Azok a családi nyaralások csak évente egyszer vagy minden második évben voltak. És egyáltalán, nem is voltam valami jó még a bevásárló maratonokban sem. Nem is szerettem sokat gyalogolni... mármint bevásárló központokban. Legalábbis ez volt, ahogy a lusta barátaim a kikapcsolódást elképzelték egy-egy keményebb doga-időszak után.

De, hogy őszinte legyek, kezdtem élvezni a túrát. Szóval ilyen, ha szülők nélkül sátrazol a vadonban. Lehetséges ekkora különbség a városi és a vidéki levegő között? Persze, hogy lehet, de én még ettől ugyan az maradok. Annyit nem változhattam, vagy mégis?