(Javítva: 2020.)

A vonat monoton zakatolása lassan altatóvá változott. Könyökömön támaszkodva figyeltem ki az ablakon és bambultam a tájat. A fák kezdtek zöld pacákká mosódni, ahogy küzdöttem a szundival. Nem akartam aludni. Imádtam figyelni a városokat, ahogy elrobogtunk mellettük, de már hosszú órák óta tartott ez az út és még volt néhány hátra. Az utóbbi időben folyamatosan fájt a fejem és éjszakánként képtelen voltam kipihenni magam. Az álmaim, még ha zavarosak is voltak, nem hagytak nyugton és az örökös fáradtság kezdett kikészíteni. Ezért a szüleim úgy döntöttek, elküldenek a nagybátyámhoz vidékre, hogy felfrissüljek. Istenem, ha csak erről lett volna szó!

Sámuel bácsi, vagyis Sam, ahogy angolosan hívatta magát, lényegében egy apró városkában lakott a hegyek közvetlen közelében. Nekem, aki nagyvárosban nőttem fel, ez valóságosan a vadonban volt. És már nagyon vártam! Apa mesélte, régen mi is ott laktunk, míg kicsi voltam. Nem mintha emlékeznék bármire is. Mióta elköltöztünk, nem is jártam erre. Általában Sam volt az, aki eljött hozzánk látogatóba, de a legutóbbi alkalom is több, mint egy éve volt. Tudtam, hogy gyakran a munkája miatt elfoglalt, mint Apa. Végül is testvérek, szóval hasonlítaniuk kellett egymásra. Tulajdonképpen, a kinézetük is egyforma volt. Magas termet, sötétbarna haj, de még a mozdulataik is megegyeztek. Csupán egy dolog volt, amiben... hogy is mondjam, elütöttek egymástól. Sam-nek sötétbarna volt a szeme is, míg Apának szürke. Ez egy igen érdekes esemény, ami csak a mi családunkban fordul elő. Az elsőszülött mindig szürke szemmel született, de az utána jövő testvérek soha. Apum volt az idősebb, és tovább adta nekem is ezt a különleges tulajdonságot. Bár egykeként nem tudtam a hagyományt teljesen igazolni, hogy a testvéreim szeme más színű legyen. Apától eltérően az én szemem világos volt. Ezalatt azt értem, hogy NAGYON világos. Sokszor megbámulták az emberek. De Apa mindig azzal nyugtatott, hogy az én szemem a legszebb a világon. Fenségesen ragyog, mint a felkelő hold az égen. Az ő bókolásának nyomait őrizte nevem is. 'Édua', ami annyit tesz, 'ahogy a hold felkel'. Anya szemeit a smaragdhoz hasonlította. Neki gyönyörű zöld volt. Sok bugyuta bókot talált még ki nekem, amikor szomorú voltam a piszkálódók megjegyzései miatt. Mindig mosolyt csalt velük az arcomra. Idővel megszerettem ezt a színt és büszke lettem rá, hogy senki másnak nem volt ilyen.

Szendergésemből a hangosbemondó ébresztett fel. Hamarosan megálltunk a következő városnál. Vagy inkább falunál. Nagyon kicsi volt. A forgalom viszont meglepett. Sokan szálltak le és fel a megállónál. Miután a nép nagyja leült, észrevettem egy kisebb csapatot, akik még ácsorogtak hely után kutatva. Kihajoltam a székek közül, hogy jobban szemügyre vegyem a társaságot. Egy rakás kutya volt körülöttük. Vagyis hogy, mindenkinél egy, pórázon és szájkosárral úgy, ahogy a nagy könyvben meg van írva. De mind jól nevelten viselkedett, mintha nem is lenne rá szükség, leszámítva egyet. Egy megtermett pitbullt tartott a gazdája szorosan, mert az állat veszetten húzta hol erre, hol meg a másik irányba. Még jó, hogy a fickó elég erős volt, hogy féken tartsa.

Elindultak felém és észrevettem, hogy a kutya megugrott az ellenkező irányba. A csoportnak néhány álló utason kellett átfurakodnia és ez nagyon nem tetszett neki. Egy-egy hirtelen mozdulattól átrohant a gazdája másik oldalára és fenyegetően vicsorgott. Most már értem! Nem agresszív volt, csak félt szegény pára.

A társaság eleje közben elhaladt mellettem. A kutyák egytől-egyik bedugták a fejüket az ülésemnél és megszimatolták a lábam. Megszokott jelenség volt ez nekem. Otthon is, a parkban levő kutyák, meg a barátaim állatai folyton odajöttek hozzám és hagyták, hogy simogassam őket. Az utolsónak, egy játékos retrievernek még a füle tövét is megvakargattam, ahogy elment. De aztán jött a pitbull. Félelmetesen vicsorgott a szájkosár mögül, figyelmeztetve mindenkit, hozzá ne merjenek érni. A viselkedése kezdett bosszantó lenni. A dögnek ideje volt befognia a száját, méghozzá gyorsan. Amikor közel értek hozzám, a kutya szemébe néztem és nyugodt hangon, halkan mormoltam neki.

- Nyugi van haver. Minden rendben.

A kutya elhallgatott, de még mindig ugrásra készen állt. A gazdája egy leírhatatlan kifejezéssel a képén gyorsan bocsánatot kért és haladtak is tovább. Szép kis fenevadad van, mondhatom. Jobb lenne, ha előbb megtanítanád tömegközlekedésen utazni. Egy ijedt kutya senkinek sem jó hír. Főleg, ha elszabadul.

Miután mind elmentek, vissza huppantam a székembe és az utolsó szendvicsem után kotorásztam.

- Hmm? Ez meg mi?

Elmosolyodtam, mikor kedvenc édességemet húztam ki. Csokis zabkeksz.

- Szeretlek, Anyu.

Gyorsan megettem a szendvicset, majd kedvemre majszolgattam a kekszet. Elgémberedett tagjaimat nyújtózva felálltam és résnyire nyitottam az ablakot. A következő pillanatban friss levegő zúgott be a száguldó vonat ablakán. Ha eddig kócos voltam az utazástól, most valóságos szalmakazal lett a hajamból. És higgyétek el, nem könnyű elfogadható formában tartani egy vállig érő, egyenes hajat. De akkor és ott ez nem érdekelt. Teleszívtam a tüdőmet a friss, vidéki, némi fenyőerdő illatú levegővel. Megnyugtatott. Mennyivel tisztább ez a városi szmognál! Végre úgy éreztem, tudok aludni egy keveset.

Visszaültem és becsuktam a szemem az előttem lévő nyárra gondolva. Terveink szerint az egész nyarat a nagybátyámnál töltöm. Részben, hogy helyre rázódjon az egészségem, részben meg hogy tapasztalatot szerezzek a munka világában. Sam állatorvos volt és én is hasonló terepen képzeltem el a jövőmet. Néha már láttam magam a sokféle állat között, gyógyítgatva őket vagy idomítva. E kettő között tépelődtem még. Képzeletemben az állatok mind engem figyeltek, mind az érintésemre vágytak. Az emberek meg csak álltak és bámultak, mint valami földönkívülire. Csak nem azt gondolják, én vagyok a következő Dr. Doolittle, vagy egy suttogó? Szép is lenne. Beszélni az állatok nyelvén, mi. Egyszer csak a körém gyűlt ember- és állattömeg tett egy lépést felém. Majd még egyet. A helyzet kezdett kényelmetlenné válni. Fojtogatóvá. Mégis mit csinálnak? Mi ez a kezemnél? Valami nyálkás, tekergőző dolgot éreztem az ujjaim között. Édes Istenem, kérlek csak az ne legyen! Remegve néztem le, de nem láttam a kezemet. Valami fekete füstszerű dolog, egy fajta köd kezdett emelkedni a lábamnál és takarta el már a kézfejemet is. Egyre följebb jött és vadul örvénylett. Hideg volt. És félelmetes. Nem kapok levegőt! A szél már tombolt körülöttem és a számba sodorta a hajamat. Valaki segítse...! Na álljunk csak meg! Szél?!