Aznap este Bin minden reményét elvesztette. Zokogva ült a fürdőszoba padlóján, kezében egy borotva pengével.

Feladta. Nem bír tovább élni Jeongin nélkül.

Teljesen kifordult önmagából. Aludni sem aludt normálisan, a munkahelyéről is kicsapták, hisz volt olyan nap, hogy egyáltalán nem ment dolgozni, ha meg igen akkor is részeg volt.

-Jeongin!-suttogta alig hallhatóan.

Éjfél körül járhatott az idő, ő pedig másnaposan szorongatta továbbra is a pengét.

Hirtelen, egy alak jelent meg előtt, aki nagyon ismerős volt számára. Az alak tetőtöl talpig hófehér volt. Amint jobban kinyitotta a szemét felismerte, hogy ki az.

-Innie?!-hőkölt hátra.-T-te...hogyan...?

-Először is, nem. Nem haltam meg. Pontosabban még, ha csak le nem akarnak szedni a gépről!-tette csípőre a kezét.

Az idősebb zavartan próbálta felfogni a dolgokat. Álmodik? Vagy netán meghalt és a mennyben van? Megbolondult?

-Másodszor nem, nem álmodsz, ez a valóság!-válaszolta meg a kérdést, amit fel sem tett.

-Akkor ez hogy lehetséges?-tápászkodott fel.

-Elmondok mindent, de előbb azt leteszed a kezedből!-mutatott a borotvára. Changbin ledobta a földre, majd csendben követte a nappaliba.

Miközben kimentek a fürdőszobából észrevette, hogy kedvese konkrétan átlátszó, a szó legnemesebb értelmében.

-Jézusom, tiszta lom a ház!-szörnyülködött Innie.-Mindegy, majd rendet raksz ha elmentem! Szóval!-fordult ismét felé.-Szeretném ha leülnél és erősen figyelnél arra, amit mondok!

-Oké.-dadogta.

-Én egy szellem vagyok! De nem olyan szellem, mint amire te gondolsz! Én egy holdfény szellem vagyok. Csak este jelenek meg, amikor késő este van és feljön a Hold.

-De akkor, te...meghaltál?-rémült meg hirtelen.

-Nem, dehogyis! Kómában vagyok még mindig. Azért jöttem, hogy segítsek helyre jönni!

-Az nem fog sikerülni!-mondta könnyes arccal.-Nélküled nem tudok tovább élni!-zokogta.

Innie átölelte, de Bin ezt nem érezte fizikailag. Csak azt érezte, hogy valaki hosszú idő után ismét szereti.

-Hyung, segíteni jöttem! Az élet sajnos nélkülem megy tovább, neked pedig talpra kell állnod!

-Mégis mi értelme van mindennek? Mikor fogsz felkelni? Soha? Mert akkor feladom!-mondta, miközben sírva összegömbölyödött a koszos kanapén.

-Ígérem hyung, hogy fel fogok kelni, amint jobban leszek. Nem lesz sok idő, biztosíthatom!-simította meg a vállát.

-És mit tegyek addig? Várjak, mint ahogy az elmúlt 3 évben?

-Nem. Első lépésként elmész egy pszichiáterhez és rendbe jössz! Lehet nem kellett volna ilyen sokáig húznom az időt, de azt gondoltam, hogy rendben vagy!-sóhajtotta.

-Te egész végig szellemként éltél?

-Igen, de nem akartam feleslegesen eljönni. Akkor mégjobban nem bírtad volna ki azt a 3 évet. Sajnálom, hogy nem jöttem!

-Nem, én sajnálom, hogy veszekedtem veled! Soha nem tudnám magamnak megbocsájtani, hogy így kellett elválnom tőled!

-Drágám!-suttogta.-Sosem tudok rád haragudni, nem emlékszel?-hajolt hozzá közel. Kezét felemelve mutatta meg a gyűrűjét, majd a Changbinére mutatott.-Megesküdtünk, hogy jóban-rosszban együtt leszünk! Én tartom a szavam, de akkor te is tarts ki magad mellett! Készen állsz, hogy visszatérj a mindennapokba?

Lehajtott fejjel gondolta át a dolgokat, majd határozottan bólintott.

-Igen, készen állok.