•••

Az év, melyet a keresztények ezrediknek neveztek, a betakarítás havának tizenkettedik napján, Trøndelag vidékén.

Sötét, borongós este volt. A hold ezüstös fénye alig szűrődött át a sűrűn egymásba kapaszkodó faágak között, amelyek karmokként nyúltak az ég felé, mintha megragadnák a sötétséget. Az erdő csendje baljósnak hatott, mintha maga a természet is visszafojtotta volna a lélegzetét. Csak a távoli bagolyhuhogás és a levelek halk neszező hangja törte meg az éjszaka dermesztő nyugalmát. Az ösvény alattunk vastagon borítva volt avarral, amely minden lépésnél recsegve-ropogva tiltakozott, mintha elárulta volna a jelenlétünket.

Ethel szinte vonszolt maga után. Szorosan tartotta a karomat, ujjai görcsösen kapaszkodtak belém, és minél inkább próbáltam elhúzódni, annál jobban szorított. A fájdalom nyilalló hullámként futott végig a karomon, de az igazi gyötrelmet a kiszolgáltatottság érzése okozta. A léptei gyorsak és határozottak voltak, mégis volt valami ideges vibrálás bennük, mintha saját magával küzdött volna.

Próbáltam kivenni az arcát a homályban, de a sűrű sötétség elnyelte a vonásait. Azonban éreztem, hogy minden mozdulata tele van feszültséggel, mintha valami rettenetes titok húzná le a vállait.

– Hová tartunk? – szólaltam meg végül, hangom halkan csengett, de a félelem kicsordult belőle.

Ethel nem felelt azonnal, csak folytatta a sietős lépteit, mintha egy belső hang hajtaná előre. A csend egyre fojtogatóbb lett, mintha az erdő maga összeesküdött volna, hogy eltitkolja a választ előlem.

– Nem kell félned – szólalt meg végül. A hangja nyugodtnak tűnt, de valami rideg hidegség bujkált benne, amitől megborzongtam. – Idáig hallom a szívverésedet!

A szavai nem megnyugtattak, hanem éppen ellenkezőleg, jeges szorítással telepedtek a mellkasomra. A félelem lassan kúszott végig az ereimben, mint valami mérgező indák, és próbáltam szabályozni a légzésemet, hogy ne hallatsszon a remegésem. A gondolataim őrült sebességgel cikáztak, minden lehetséges forgatókönyvet végigpörgetve, de egyik sem nyújtott menedéket.

Egyszer csak Ethel megtorpant, olyan hirtelen, hogy tehetetlenül nekiütköztem a hátának.

– Bocsánat... – mormoltam automatikusan, de a szavaim üresen visszhangoztak a sötét tisztáson.

Most körülpillantottam, és a látvány még inkább elborzasztott. Az ösvény egy kis, elhagyatott tisztásra vezetett, ahol alacsonyan hömpölygött a köd, mint egy élő, lélegző massza. A fák körös-körül összezártak, ágakból font ketrecet alkotva, amely még a hold halvány fényét is elnyelte. A csend most már teljesen élettelennek hatott, mintha a világ megszűnt volna létezni körülöttünk.

Ethel felém fordult, és a holdvilág fénye halványan megvilágította az arcát. A vonásai szinte szoborszerűek voltak: hidegek, kőkemények, de valami vibrált bennük, amit nem tudtam megérteni. Az ajkai összeszorultak, a tekintete pedig olyan élesen fúródott belém, hogy szinte hátrálni akartam előle. A szája sarkában valami remegés bujkált, talán harag vagy talán fájdalom – képtelen voltam eldönteni.

– Add a kezedet! – parancsolta. A hangja most sziklakemény volt, minden érzelemtől mentes, mintha maga is kiüresedett volna.

Habozva néztem rá, de nem mertem ellenkezni. Reszketve nyújtottam felé a kezemet, amelyet azonnal megragadott. Az ujjai olyan hidegek voltak, mint az éjszaka lehelete, és szinte égettek, ahogy a bőrömhöz értek. Ethel lehunyta a szemeit, és mély, ismeretlen szavakat kezdett mormolni.

*Mater caeli superna, mater terrae profunda,
Manum tuam porrige et monstrum crea,
Sit potentia tua opus nostrum ducens, o vis antiqua!

A szavak dallamosan gördültek elő, de mintha minden szótag mögött valami ősi, fenyegető erő lapult volna. A föld remegni kezdett, alig észlelhetően, mint a lélegzetvétel egy alvó óriás mellkasában. Az erdő csendje nyomasztóvá vált; még a szél is elhallgatott, mintha félne megérinteni a teret, ahol ez az idegen hatalom megidéződött. A hangok rezgése nemcsak a fülemet érte, hanem áthatolt a csontjaimon, belemarkolt a bensőmbe. A gyomrom összeszorult, a szívem ritmusa eltévesztette az ütemet, mintha valami más, valami sötétebb próbálna áthangolni belülről. Valahol a távolban halk, mély morgás hallatszott – vagy talán a föld sóhajtott?

A bőröm alatt különös forróság kezdett szétterjedni, először csak halványan, majd egyre erősebben. A szívem őrült ütemben vert, mintha kiszabadulni készülne a bordáim börtönéből. A vérem szinte tombolt az ereimben, a halántékom fájdalmasan lüktetett.

– Mit csinálsz velem? – kérdeztem kétségbeesetten, de nem felelt. A torkom égni kezdett, mintha izzó szén parázslott volna benne. A félelem és a fájdalom teljesen eluralta a testemet, és tehetetlenül remegtem a szorítása alatt.

– Hagyd abba! – kiáltottam, de a hangom elcsuklott. Kinyitotta a szemét, és belenézett az enyémbe. A tekintete rideg volt és átható, mintha belelátott volna a legmélyebb gondolataimba.

– Figyelj rám – köpte. – Ha ellenkezel, mindkettőnknek vége. Bíznod kell bennem, még akkor is, ha most gyűlölsz.

– Miért kéne bíznom benned? – kérdeztem dacosan. – Te... te csak játszol velem!

– Mert nincs más, akiben bízhatnál. – Ethel szeme megvillant, de nem haraggal, hanem valamiféle mély fájdalommal. – És mert én sem akarom ezt.

Éreztem, ahogy a hangok rezgései áthatolnak a testemen, és mintha minden belső szervem reagálni próbálna rájuk.

– Nem akarok része lenni ennek!

– Már régóta része vagy – válaszolta, anélkül, hogy megszakította volna a rituálét.

*Mater abyssorum, regina tenebrarum,
Da vocem tuam flammis et ventis,
Da oculos morti et vita carni,
Exsurge, creatura, vincula rumpens!
Audi mandatum nostrum, noctis dominatrix!

A levegő vibrálni kezdett körülöttünk. Karmok nyúltak a lelkemhez.

– Kérlek... Ethel...!

– Túl késő.

Ethel egy utolsó, könyörtelen pillantást vetett rám, majd a szabad kezével a fejemet fogta meg. Az érintése hideg és kegyetlen volt, olyan erővel szorított, hogy a körmei szinte átdöfték a bőrömet. Az ujjaim tehetetlenül rángtak, miközben éreztem, ahogy a nyakam lassan, ellenállás nélkül enged. A reccsenés éles és undorító volt, mintha egy száraz faágat törtek volna ketté, de sokkal nedvesebb és nyálkásabb hang kísérte – a hús szakadásának és az erek roppanásának hátborzongató szimfóniája.

A fájdalom rövid, de rettenetesen intenzív volt, mintha izzó vassal égetnék a csigolyáimat, mielőtt az érzékeim lassan elhaltak volna. Ahogy a nyakam megtört, éreztem, ahogy valami meleg és ragacsos folyik végig a gerincem mentén. A bőröm alatti szövetek feszülése és az izmok széthasadása szinte hallható volt halk, nedves, pukkanó hangok, amelyek még az elhomályosuló tudatomon is áthatoltak.

Az éjszaka csendjét a belső szerveim groteszk zúgása törte meg. Mintha a testem belseje próbált volna tiltakozni a természetellenes mozdulat ellen, halk cuppanásokkal és fojtott morgással. A szájpadlásomban egy pillanatra éreztem valami fémes ízt – talán vért, - talán valami mást –, mielőtt minden íz eltűnt volna.

A világ lassan elhalványult, de még utoljára hallottam, ahogy a testem véglegesen megadta magát. A sötétség viszont nem volt megváltás – csak egy hideg, ragacsos semmi, amely körülölelt, mint egy rothadó sírgödör.

A hideg, sötét semmiben lebegtem. A világ, amit ismertem, örökre eltűnt.

Sikoltva ültem fel, mintha tüdőm az utolsó korty levegőt is magába akarta volna szívni. A tekintetem őrült módjára cikázott a környezetemen, miközben torkom belülről mart a fájdalom. De ez nem a szokásos, emberi fájdalom volt. Éhség. Valami mély, emésztő, elemi erő ébredt bennem. Ethel közelebb lépett, hidegvérűen, szinte közönyösen nyújtotta felém a kezét.

– Harapj meg.

A szavai belém vágtak, azonnal megrémítettek. Visszahőköltem, és vadul megráztam a fejem.

– Nem! Nem, ez őrültség! – tiltakoztam, de minden szavam süket fülekre talált.

Azonban valami bennem másként reagált. Illata – édes, mámorító és bódító – betöltötte az elmémet, s egy új - érzék felébresztette bennem az ösztönt. Csak egy vékony bőrréteg választott el attól, amiért a testem sikoltva könyörgött: a vértől.

Közelebb tartotta kezét, szemében türelmetlen szikra villant.

– Gyerünk, ne ellenkezz! – hangja határozott volt, de türelmetlen.

Nem bírtam tovább. Az éhség mindent felülírt. Elkaptam a csuklóját, a számhoz emeltem, és megláttam, ahogy a bőre alatt az erek kidomborodtak, az élet lüktetett bennük. Lilás árnyalatban színeződtek, mintha szándékosan provokálták volna a szememet. Fogaimat megéreztem – hosszabbak és hegyesebbek voltak, mint valaha. Beleharaptam. A bőr engedett, a vér kibuggyant, és a vasas íz elöntötte az érzékeimet. Szinte eksztázisba estem, minden cseppje újabb éhséget szított bennem.

Nem tudtam megállni, ahogy egyre mélyebbre vájtam szemfogaimat, és mohón ittam a vérét. Nem tiltakozott, mintha eleve erre készült volna. Végül mégis ellöktem magamtól, kezét eldobtam, és a szám elé kaptam a tenyeremet. Könnyek folytak végig az arcomon, a szégyen és undor minden porcikámat átjárta.

– Miért? – zokogtam kétségbeesetten.

De ő nem válaszolt. Csupán nézett rám, türelmesen, szinte sztoikus nyugalommal. Az ajkaimra száradt vért remegő ujjakkal töröltem le, miközben a mellkasomban elviselhetetlen bűntudat fészkelte be magát.

– Szörnyeteg lettem! Miért tetted ezt velem?! – kiáltottam rá dühösen, miközben könnyeim megremegtek az arcomon. Lassan, szinte nyájasan szólalt meg.

– Kellett egy tesztalany. – olyan rideg volt, hogy szinte megdermesztett. – De ne aggódj, Destiny! – tette hozzá, ajkán halvány mosollyal, amit legszívesebben leradíroztam volna az arcáról.

– Tesztalany?! – kiáltottam dühösen, és a földről feltápászkodtam. – Éhes vagyok, és dühös! Hogyan élhetnék így a családommal? Hogyan nézhetnék rájuk, mintha semmi sem történt volna?!

Megvonta a vállát, mintha a kérdésem súlytalan lenne.

– Emiatt már nem kell aggódnod. – szavai szinte szíven ütöttek. Látta zavart arcomat, ezért magyarázattal folytatta. – Megöltem a családodat. Nem maradt senki, aki akadályozhatna.

Nem értettem. Csak néztem rá, hitetlenkedve.

– Mit mondtál? – remegve törtem elő.

– Jól hallottad – felelte nyugodtan, mintha csak az időjárásról tájékoztatna.

A mellkasomban feltörő düh minden idegszálamat megrázta.

– Megölted a családomat?! – üvöltöttem, miközben minden izmom megfeszült, és úgy éreztem, darabokra robbanok.

Arca rezzenéstelen maradt, de láttam, hogy elővigyázatosságból maga elé emelte a kezeit.

– Már mondtam, Destiny. Szükség volt rá! – próbált érvelni, de szavai csak még inkább lángra lobbantották az indulataimat.

– Mire kellett a vámpírság? Mire volt ez az egész?! – kérdeztem, miközben a dühöm és kétségbeesésem között egyensúlyoztam.

– A családom két gyermekéért gyászol – kezdte, hangja váratlanul megremegett. – Az egyiket egy vérfarkas ölte meg. Szétszaggatta a fiamat, de annyit hagyott belőle, hogy felismerjük. – szemében fájdalom villant, de ettől nem lett könnyebb elviselni a hallottakat. – Meg akartam védeni a családomat tőlük!

– Úgy, hogy elpusztítod az enyémet?! – üvöltöttem, a harag és a veszteség fájdalmának örvénye szinte megfojtott.

A haragom forrongott, akár egy tomboló vihar, és minden idegszálamban éreztem a bosszúvágy vad, fékezhetetlen lüktetését. Ethel szavai – Nem volt más választásom! – visszhangoztak a fejemben, de minden betűjük csak még jobban szította az indulataimat. Az arcán nem láttam bűntudatot, csak eltökéltséget, és ez elég volt ahhoz, hogy elveszítsem az önuralmamat.

Fogaim összecsattantak, és a bennem tomboló szörnyeteg átvette az irányítást. Mordulva vetettem magam felé. Az erdő zöldellő árnyai összemosódtak körülöttem, ahogy minden figyelmem Ethelre szegeződött. Csak egyetlen célom volt: megsemmisíteni azt az embert – azt a szörnyeteget –, aki elvette tőlem az életemet, a családomat, és mindent, amiért éltem.

De mielőtt elértem volna, a szavai halk, ám pusztító erővel sújtottak le rám. A varázslat, amit mormolt, szinte hangtalanul áradt szét a levegőben, de az ereje azonnal rám telepedett. Mintha egy láthatatlan kalapács sújtott volna le a koponyámra. Fejemet vad fájdalom hasította ketté, a világ összefolyt előttem, és megtántorodtam. A dühöm még mindig tombolt, de tehetetlenné váltam az ő erejével szemben.

A földre rogytam, térdeim a puha avarba mélyedtek, kezeimmel pedig görcsösen markoltam a földet, mintha kapaszkodót keresnék. Fogaim között sziszegtem, a fájdalom és a düh megfojtó elegyével:

– Ez még nem a vég! – a hangom már alig volt emberi. Éreztem, ahogy a szemfogaim élesebbre nőnek, az arcomon lévő izomrángások pedig újra és újra végighullámzanak.

Egy utolsó reménysugárként ejtettem ki a szavakat, amikben minden hitemet összpontosítottam:

– Morator!

A levegő vibrált körülöttünk, mintha maga a világ is megremegett volna a kiejtett ellentézis súlyától. Az erdő csendje vészjóslóvá vált; az ágak mozdulatlanul hajoltak fölénk, az avar halk nesze is elhalt, mintha a természet figyelt volna. Ethel szeme megvillanása szinte szikrát vetett a sötétben, egy röpke pillanatra az arcán is átsuhant valami – talán fájdalom, talán csak a hatalom ízének émelyítő mámora. A pillanat azonban tovaszállt, és helyét ismét az a kimért, könyörtelen nyugalom vette át, amely belőle áradt.

A szavai lassan, szinte kígyóként tekeredtek a levegőbe. Minden mondat kemény és pontos volt, akár egy jól célzott tőr, amely végül átszúrta az én védekezésem utolsó maradványait. Az ő varázslata – egy szelídnek tűnő, mégis elsöprő erejű hullám – végleg maga alá temette az enyémet, amely már csak halványan pislákolt, mint egy kialvó gyertya.

A földre zuhantam, mintha a gravitáció hirtelen százszoros erővel ragadott volna magával. A karjaim élettelenül csapódtak a harasztra, és ahogy az arcom a talajhoz ért, megéreztem a nedvességet és a zúzmarát, amely lassan átszivárgott a bőrömön. Az avar illata keveredett a rothadó fa szagával, de még ez is távolinak tűnt. A világot a tehetetlenség köde borította el, és minden erő kiszállt belőlem, mintha az életem nem is az enyém lenne többé. A testem már csak egy üres edény volt, amelyből minden tartalmat kifacsartak.

A gondolatok zavaros örvénye között mégis kimondtam azt, ami bennem kavargott:

– Elvettél tőlem mindent... – suttogtam, a hangom elcsuklott, mintha egy idegené lenne, aki csak a számat használja közvetítőként. Könnyeim hangtalanul hullottak az avarra, keveredve a talaj nedvességével.

Ethel léptei puhán zizegtek az avarban, ahogy lassan odalépett hozzám. Az árnyékok között mozgó alakja egyszerre tűnt természetfelettinek és halandónak. Guggoló mozdulata olyan eleganciát sugallt, amely szinte bántott – mintha a győzelem egy végzetes, mégis gyönyörű tánc része lenne. A pillantása rám szegeződött, és egy rövidke szempillantásnyi időre megláttam benne valamit: törékeny emberséget.

Az acélos fény eltűnt a szeméből, helyette egy halvány szikra gyulladt ki, egy érzés, amely talán sajnálat, talán bánat volt. De a pillanat gyorsan tovaszállt, és maradt a megszokott ridegség.

– Tudom – mormolta, lágyabb volt, mint valaha. Szavai olyan csendesen hullottak közénk, hogy szinte beleolvadtak az erdő óvatos életében. Keze végigsimított az arcomon, mozdulata olyan gyengéd volt, hogy szinte felidézett bennem egy elveszett múltat. Az érintése melegséget hozott, amely kegyetlen ellentétben állt szavainak hidegével. – Most már megpihenhetsz, Destiny.

A hangja ott lebegett a levegőben, betöltötte az erdő minden szegletét, de nem tudtam eldönteni, hogy fenyegetést hallok-e ki belőle, vagy talán egy torz bocsánatkérést. Az ereimben a vér alig lüktetett, a válaszadás gondolatától is kimerült voltam. Csak néztem őt, ahogy lassan felegyenesedett, és kisimította a ruháját. A szél hirtelen feltámadt, lágyan megemelve a haját, amely úgy táncolt, mint egy szabadságában ragyogó szellem. Körülötte az erdő árnyai sűrűsödni kezdtek, mintha maga a természet is tudná, hogy az ő léptei jelentik a végzetet.

Lassú mozdulatai végül eltűntek a fák sötét lombjai között. Csak a halk neszezés maradt utána, aztán az sem. Az erdő újra elnémult, de a sötétség most mélyebb volt, mintha magába szívta volna minden érzésem.

A fájdalom, amely körülölelt, összhangban volt az erdő komor csendjével, és a világ lassan elsüllyedt velem együtt.

——

* Ég és föld anyja, ki fent lakozol, és lent formálsz,
Nyújtsd kezed, és teremtsd meg a szörnyet, mely szolgál!
Légy te az alkotásunk vezérlő ereje, ó, ősi hatalom!

* A mélységek anyja, a sötétség királynője,
Add hangod a lángoknak és szeleknek,
Add a halál szemeit és az élet húsát,
Ébredj, teremtmény, szakítsd szét láncaid!
Hallgasd parancsunkat, az éjszaka úrnője!