•••

Az Úr 2017. esztendejének betakarítás havának 12. napján, mikor az éj leple alatt a múlt ereje ismét felébredt.

Valaki hív.

Szinte suttogásként kezdi, lágy és baljós egyszerre, majd egyre erőteljesebben tör át a sötétségen, amely elrejtett a világ elől. Engem szólít, és minden szava mélyen belém mar.

*Expergiscimini Monstrum!

A szavak égetnek, mintha magukban hordoznák azt az ősi hatalmat, amitől mindig is féltem. A lény, ami bennem rejtőzik, dorombolva válaszol a hívásra, mintha régóta erre várt volna. Én azonban csak még mélyebbre húzom magam a szegényes sírba, amelyet menedéknek szántam. A föld hideg ölelésében rejtőzöm, a sötétség szűk falai között keresve oltalmat.

Ismerem a nyelvet. Ismerem az erőt, amely ezeket a szavakat formálta. De ők? Nekik nem lenne szabad tudniuk. Nem lenne szabad megérinteniük azt a határt, amelyet oly gondosan elzártam.

A sötétség csendjében érzem a hívók jelenlétét. A pulzusuk lüktetése, mint finom dobbanások a messzeségből, egyre közelebb kerül hozzám. Tiszta, fiatal lelkek ők, tele élettel, amit én már régen elvesztettem. Az ereimben régen kihunyt tűz most halványan újra lángra kap. A testem emlékezik arra, amit a lelkem elfelejteni akart.

De valami zavar. Egy árny, egy szándék, amit nem tudok megnevezni, mintha vastag fátyol borítaná a szavaik mögötti igazságot. Próbálok koncentrálni, érezni őket teljes valójukkal, de a saját lényem árnyékai közbevágják a gondolataimat.

A doromboló szörnyeteg bennem egyre éhesebb. A csontjaimig hatol a vágy, amit minden erőmmel próbálok elfojtani. Ám tudom, hogy nem tarthat sokáig. Az ének, a szavak, a lüktetés – mind hívnak, mind visszarántanak abba a világba, amelyből menekülni próbáltam.

A sírom már nem elég mély. A föld nem tud elrejteni.

Most el kell döntenem, hogy felállok-e a hívásra, vagy hagyom, hogy az, ami vagyok, örökre eltemetve maradjon.

*Veni ad nos, regina tenebrarum!

A szavak, mint jeges üstökösök, égetik át magukat a lelkem üres egein, mintha egy ismeretlen hatalom örök, megfeszített húrjain pendülnének, minden rezdülésük a föld alól jövő dörgést idéz. A csend megremeg, a világ színe kifakul, és én ott állok, ahol a fény már nem ér el.

A láncok, amelyek bilincsként fonják körbe tagjaimat, súlyosabbak, mint bármely érckohó termése. Nemcsak a testemet tartják fogva, hanem a gondolataimat is, ahogy rozsdás szorításuk a húsba mar. A vércseppek, amelyek az talajt öntözik, halk ritmust dobolnak, mintha az éjszaka szíve így akarna életjeleket küldeni. Érzem, ahogy a sós íz végigszalad a nyelvemen – íze a rettegésnek, amely rég otthont talált bennem.

A testem egy romhalmaz; a bőrömön átütő csontok és a mélyen bevájt sebek képe valami groteszk műalkotásként tárul elém, ha lenézek. Az élet már nem tart igényt rám, de a halál sem érint meg. Inkább valami köztes, valami időtlen helyre kerültem, ahol csak az elmúlt hibáim suttogása visszhangzik. A szegek, amelyek mélyen belém ágyazódtak, emlékeztetnek minden egyes alkalomra, amikor nemet mondtam az élet kegyeire. Minden szeget magamnak szántam – és most mégis mozdulnak, lassú, kegyetlen kúszásuk a szívem irányába elkerülhetetlen.

A hívás nem csitul. Minden üteme egyre közelebb vonz ahhoz az árnyhoz, amit nem akartam látni. A föld halkan morajlik, az idő mintha visszafelé szivárogna, és én érzem a jelenlétet. Valami hatalmas, valami isteni vagy démoni van közel.

*Regina tenebrarum!

Az árnyak most már nem csak figyelnek, hanem mozdulnak, kúsznak, tapogatnak. Olyan érzés, mintha az élet utolsó szikráit próbálnák kiszívni belőlem. Valami viszont még ellenáll. Valami, amit egykor magamba zártam, amit láncokkal és szegekkel szorítottam vissza a mélységbe.

Egy név. Egy árnyék. Egy ígéret.

A föld megnyílik alattam, mintha magába akarna zárni, de a láncok, amelyek eddig fogva tartottak, most nem engednek el. Fémes csikorgásuk minden más hangot elnyom, ahogy megfeszülnek körülöttem, rángatva engem egy irányba, amelyet még nem értek. Valami ismeretlen után nyúlok, kétségbeesetten kapaszkodom az ürességbe, mintha a semmi lenne az utolsó mentsváram.

És akkor villanás. Talán a képzeletem játszik velem, talán az őrület már teljesen átvette az uralmat fölöttem, de látom őket. A hívók alakjai előtűnnek a sötétségből, körvonaluk szinte eggyé válik az árnyakkal. Arcuk ismeretlen és mégis hátborzongatóan ismerős, mintha saját gondolataim szülöttei lennének. Közülük egy férfi emelkedik ki – rideg és kegyetlen szépsége szinte vakító a feketeség közepette. Mintha maga a sötétség faragta volna őt, szoborrá, amelyet a halhatatlanság uralma alatt tökéletesített.

A szemei azonban azok, amelyek igazán megérintenek. Ahogy rám néz, az arcomon érzem a tekintetét, mint egy érintést, amely nem hagy nyomot, de mégis mélyen belém ég. És akkor meglátom az igazságot: az ő szemében én vagyok. Nem egy tükörkép, hanem valami mélyebb, valami elemésztőbb. Ő az én arcomat viseli, és én az övét – mintha két, egymásba zárt lélek volnánk, akik nem tudnak létezni egymás nélkül.

A légzésem elakad, ahogy a felismerés belém mar. Az ő jelenléte nem egyszerűen idegen; ő az a rész, amit magamba zártam. Az árny, amit eltemettem. A szörnyeteg, akinek sosem adtam nevet. És most itt van, az éjszaka közepén, és engem hív, engem követel vissza, mintha mindig is az lett volna a végzetem, hogy szembenézzek vele.

Választanom kell.

Ha elnyel a sötétség, talán végre csendet találok. De ha szembenézek vele, talán meglátom, miért született ez a gyötrelem. Az üresség és a láncok között döntés kél: elbukok, vagy megküzdök érte.

A fájdalom már nem csak seb, hanem fegyver. A szegek élesek, a láncok feszülnek, és valami rejtélyes vár. Vajon hódolattal térdelnek le előttem, vagy én leszek az, aki láncot fon köréjük?

A döntés az enyém. A hívás nem hallgat el, de már nem is erőszakos. Csak vár.

A láncok, amelyek eddig megfeszülve tartottak, most engedelmesen simulnak kezemre. Egy pillanatig hűvös csókjuk égeti a heges bőrt, mintha búcsúzóul emlékeztetnének mindenre, amit elvettek és amit adtak. Majd egyszerűen eltűnnek, mint füst a viharos éjben. A szegek, amelyek eddig élettelen fenyegetésként meredeztek belém, most gúnyosan megállnak, lassú remegéssel várva, hogy visszanyerjem az uralmat a saját lélegzetem fölött. A pánik még mindig bennem kering, mint egy különálló lény, egy parazitaként belém nőtt identitás, amely csillapodni látszik – de nem múlik el.

Ropognak a csontjaim, ahogy mozdulok, és a nyakam bizonytalan reccsenése visszhangzik az ürességben. Nem fáj. Semmi sem fáj igazán, csak a lét súlya, amit most levetek magamról, hiszen egy halott testből ugrok ki. Az egész olyan természetellenes, mégis ismerős, ahogy a sír mélyéről rugaszkodom felfelé, egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt.

Mikor felegyenesedem, öt arc vár rám. Hideg és mégis forró pillantásuk szinte megéget, mintha ítélkeznének és hívogatnának egyszerre. Három nő és két férfi áll ott. A jelenlétük erősebb, mint bármi, amit eddig tapasztaltam – az éj magában hordozza őket, vagy talán ők maguk az éj megtestesülései. Az árnyak között kirajzolódó vonásaik gyönyörűséget sugároznak, de nem azt a földi szépséget, amelyet a halandók értenek. Ez a fajta szépség veszélyes, könyörtelen és felettem álló.

A gyönyörűség definíciója – az a férfi, aki kitűnt közülük – rám mosolyog. A mosolya olyan, mint a méreggel átitatott nektár: csábító, de halálos. Egy pillanatra elfelejtek mindent, és indulnék felé, mintha az ő jelenléte válaszolna minden ki nem mondott kérdésemre.

De akkor valami megállít.

Egy láthatatlan határ húzódik közénk, mintha a világ maga figyelmeztetne, hogy nem léphetek át, hogy nem érinthetem meg.

– Óvatosan, ribanc – szólal meg a nő, akinek szavai baljós árnyalatokkal festik meg a csendet. Ez az a hang, amit már hallottam, amely ott visszhangzott a mélységben, amikor még csak az árnyak közt bolyongtam, követve minden lépésem.

A nő rám szegezi csillagokkal csókolt tekintetét, és abban a pillanatban minden más megszűnik létezni. A világból, ami körülvesz, már csak az ő szemei maradnak – az éj végtelen tüze, amely most lángra lobban bennük. Nem egyszerűen harag az, ami ott izzik, hanem valami mélyebb, valami, ami az idő kezdetéhez nyúl vissza, ahol a világ még nyers és szabálytalan volt. Ez a tekintet ősi, akár az első villám, amely kettéhasította az eget, vagy az első ordítás, amely megzavarta az univerzum csendjét.

Érzem, ahogy az ő energiájának érintése végigfut a bőrömön, mintha forró parázs perzselné az idegeimet. Ez nem fizikai fájdalom, hanem valami sokkal mélyebb – a lelkem gyökeréig hatol, és ott lobban fel, ahol a szörnyeteget magamba zártam. A jelenléte nemcsak fenyegetés, hanem kihívás, egy kimondatlan parancs, hogy nézzek szembe azzal, amitől eddig menekültem.

A harag, amelyet magában hordoz, nem emberi. Ez az őrület tisztasága, nyers és megzabolázhatatlan, mint egy vihar, amelyet senki sem állíthat meg. Nem tudom, miért néz rám így – mintha minden mozdulatom, minden lélegzetem bűn lenne ellene. És mégis, ebben a pillanatban nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy elviseljem a súlyát. Mintha a szemei által ítélkezne felettem, és minden kimondatlan szava arra várna, hogy megsemmisítsen – vagy talán felemeljen. A tekintet mögött van valami más is, egy történet, amelyet sosem meséltek el, de érzem, hogy ott vibrál minden rezdülésében.

Hallom a pulzusát. Nem a szív dobbanása az, amit hallok, hanem valami nyers és őrült ritmus, amely körülötte rezeg. Ez a ritmus nem követ szabályokat, nem engedelmeskedik semminek – ez a káosz lüktetése, ami minden pillanatban készen áll arra, hogy lecsapjon rám.

De nem teszi. Még nem.

Ahogy körülnézek, érzem, hogy ezek itt nem barátok. Nem vigaszt hoztak, nem enyhülést. És mégis, valami mély, szinte ösztönös bizonyosság hasít belém: ők szövetségesek. Nem abban az értelemben, ahogy a halandó világ szövetséget köt. Nem a bizalom vagy a közös célok miatt. Ők azok, akik értik a sötétséget, akik megélték ugyanazt, amit én. Nem barátok – de tudják, mi vagyok, mert maguk is azok.

A gyönyörűség definíciója még mindig rám mosolyog, a férfi, akinek pillantása csábít és taszít egyszerre. Az ő szemeiben nincs düh, csak csendes felsőbbrendűség, mintha már eldöntötte volna, hogy az övé vagyok – vagy talán ő az enyém. Tekintete olyan, mint egy finoman kidolgozott ketrec: nem kényszerít, mégis bezár. A mozdulatai kimértek, elegánsak, mintha minden rezdülése egy előre megkomponált játék része lenne, amelyben én vagyok az ellenfél – vagy a zsákmány.

Mellette egy másik férfi — nem, ez egy gyermek, döbbenek rá — áll, arca megközelíthetetlen, mint egy jégszobor, tökéletes és mozdulatlan, mintha valami gondosan kifaragott illúzió lenne. Az ujjai azonban ellentmondanak ennek a merev tökéletességnek: a semmibe karmolnak, mintha a levegőt akarná széttépni, mintha valami láthatatlan, fenyegető jelenés fojtogatná, vagy mintha próbálná kitapogatni a világ határait, hátha talál egy rést, amelyen keresztül kiszabadulhat.

Valami nyugtalanság vibrál körülötte, egy feszültség, amelyet nem tudok hová tenni. Nem a félelem vagy a düh nyugtalansága ez, hanem valami mélyebb, nehezebben megfejthető – mintha egyetlen testbe zárták volna az elfojtott kiáltásokat és a hangtalan vádakat. A tekintete üres, de az a fajta üresség, amely nem a semmit tükrözi, hanem valami ismeretlent, valami mélyen elrejtettet, túl a megértés határain. Egy pillanatra elkapom a szemét, és abban a tökéletes csendben, amely közénk feszül, megérzem: nem az a kérdés, hogy mit lát, hanem hogy mit rejteget.

A másik két nő hideg szépségükben mély megvetést sugároznak, mintha minden mozdulatomat ítélkezés alá vetnék. Tekintetük pengeélen táncol, egyszerre közömbös és vádló. Az egyikük ajka alig észrevehetően megrándul– gúny vagy lenézés? A másik mozdulatlan, szobra egy régi világnak, amelyben az érzések luxusnak számítanak. A levegő közöttünk sűrű, a kimondatlan szavak és az el nem követett bűnök szövik át, egy történet, amely még meg sem történt, de már ítéletet mondott rám.

És én? Ott állok közöttük, bábként egy játékban, amelynek szabályait nem ismerem.

Ők nem fognak segíteni, de nem is hagynak magamra. Ők azok, akik előbbre tolnak, akár akarom, akár nem. Az én sötétségem tükröződik bennük, és a jelenlétük emlékeztet arra, hogy a láncok, amelyeket levetettem, nem szabadságot adtak, hanem egy új küzdelem kezdetét.

Most már tudom: nem azért vannak itt, hogy megmentsenek. Azért vannak itt, hogy tanúi legyenek annak, amit tenni fogok. Vagy amit nem.

– Üdv köztünk, királynő! – hangzik a köszönés, és a gyönyörűség lehajtja a fejét, miközben finom, szinte játékos kuncogásra fakad. A hangja olyan, mint egy varázsige, amely csábít és figyelmeztet egyszerre. Tudom, hogy nem gondolja teljesen komolyan, de mégis van valami a gesztusában, ami meglep, valami, ami tiszteletteljes, és mégis titokzatos. Az arca, a mozdulatai, minden apró részlet egy olyan szálat sző, amit nem látok teljesen, de érzem, hogy ott van. Olyan, mintha a szavai mögött egy titkos ígéret rejtekezne, amit nem mond ki, de amit mindketten tudunk, amit mindketten érzünk. Egy ígéret, amely túl van a halandó törvényein, túl az időn.

Mellette a fiatal vámpír idegesen áll, mintha a halandóság utolsó emlékeivel ragadt volna itt, egy határmezsgyén, ahol sem az élet, sem a halál nem fogadja be teljesen. Olyan, mint egy félbehagyott átalakulás, egy lélek, amelyet már kiszakítottak a világából, de amely még nem találta meg a helyét az újban. Mintha valami belső harc zajlana benne – nem csupán az elveszett lüktetés, a megszűnt lélegzet után, hanem valami mélyebb, valami ősi ösztön és tiltakozás, amely nem akarja elfogadni az elkerülhetetlent.

Az arca még túl friss, túl élénk – olyan, mint egy virág, amely nem száradt ki teljesen, hanem makacsul őrzi szirmai bársonyosságát, mint aki remélné, hogy újra érheti napfény. A bőre sápadt, de nem élettelen; a vonásai mozdulatlanok, mégis van bennük valami vibráló, feszült várakozás. A szemei még ragyognak, sötét tükrök, amelyek visszaverik az elmúlt élet foszlányait.

A Halál már a markába tartja, de nem hódolt be neki teljesen. Ott áll a peremen, és kapaszkodik valamibe, amit a legtöbbek már az első éhségükkel elveszítenek. Nem tudni, hogy ez gyengeség vagy erő. Talán mindkettő egyszerre. A Halál nem siet, hogy elhagyja – mintha élvezné ezt a különös kettősséget, ezt a megtört, mégis makacs lelket. Szinte ragaszkodik hozzá.

– Helló! – egy kísérletező mosolyt ejt a szája szegletében, olyan őszinte, olyan friss, hogy minden egyes pillanata fájdalmat ébreszt bennem. Látom rajta, hogy kérdéseket hordoz, kérdéseket, amelyek még nem kaptak választ, és a válaszok még nem találták meg őt.

Ó, ki merte bántani ezt a gyermeket? Ki volt az, aki elvette tőle azt, ami soha nem adható vissza? Egyetlen pillanat – talán egy harapás, talán egy sikolyba fúlt lélegzet – és a világ, amelyet ismert, darabokra hullott. Nem volt választása, nem volt menekvés. A halandóságot valami vad, kegyetlen erő tépte ki belőle, mintha egy durva kéz megragadta és átrántotta volna egy kapun, amelyet maga mögött már nem zárhat be.

Mi lehetett az, ami ilyen brutálisan megfosztotta attól, ami egykor volt? Egy akarat, amely erősebb volt nála, egy döntés, amelyet soha nem hozhatott meg maga. Talán egy ragadozó szemei villantak rá az éjszakában, talán egy gyengédnek tűnő hang csábította a sötétségbe. Vagy talán maga a Sors volt az, amely könyörtelenül kitépte őt az emberi lét törékeny szövetéből, és beletaszította ebbe az új, megváltoztathatatlan valóságba.

És ő maga? Talán még nem is tudja, hogy mi történt vele. Talán a sebek még nem forrtak be, talán a felismerés lassan, kínzó lassúsággal kúszik fel a tudatába, akár egy hűvös pára a bőrén. A kérdései túl mélyek, túl sötétek, túl fájdalmasak ahhoz, hogy könnyedén válaszokat találjon. Talán a válaszok még elrejtőznek előle, mint egy homályos álom, amit nem lehet megérinteni – egy lidércnyomás, amely mindig ott lebeg a határán, de soha nem engedi meg, hogy teljesen felfogja.

És mi marad neki? A megmagyarázhatatlan éhség, amely lassan felőrli. Az elveszett idő, amelyet soha nem kaphat vissza. A múlt, amely talán egyszer visszatér hozzá – vagy talán örökre eltűnik a feledés mélyén.

Mégis, én látom. Látom a szemében azt a keresést, amivel egyedül maradt – egy hangtalan kiáltást, amelyet senki sem hall meg, egy kérdést, amelyre senki sem válaszol. Látom azt az ismeretlent, amit még meg kell találni, a múlt árnyait, amelyek ott keringenek benne, de nem engedik, hogy megérintse őket. Talán emlékezik, talán csak sejti, hogy volt valami előtte, valami más, valami melegebb, de az idő túl gyorsan kifolyt az ujjai közül.

– Kik vagytok? – kérdem őket.

A magasabb lány mozdulatlanul áll egy pillanatig, mintha a kérdésem egy távoli világba rántotta volna vissza. Szemei – levendulaszínű, finoman ragyogó árnyalatok – mélyek és kiismerhetetlenek, mintha az égbolt és a föld titkait őriznék. Egy finom, lilás fény játszik bennük, ahogy rám néz, és érzem, hogy lát valamit bennem, talán többet is, mint amit én magam látni merek.

Zavartan, ám elegánsan mozdul. Egyetlen apró gesztus – a keze megnyugszik egy tincsen, amelyet ujjaival lassan, szinte meditálva pörget, mintha a gondolatai is ugyanilyen könnyedén, kiszámíthatatlanul fonódnának össze a csendben. Nem válaszol azonnal. Mintha ízlelgetné a kérdést, vagy talán azt mérlegelné, érdemes-e egyáltalán felelni.

Aztán az arcán egy pillanatnyi, halvány mosoly kel életre – olyan tiszta és őszinte, mint egy reggeli harmatcsepp a virág szirmán. Egy érzés villan át rajta, amelynek nem tudom a nevét. Valami törékeny és múló, mintha a régi önmagából maradt volna ott egy apró foszlány. Egy pillanatig azt hiszem, hogy megszólal, hogy elárulja nekem a titkot, amit a szemei rejtenek. De aztán a mosoly éppoly gyorsan halványul el, ahogyan megjelent – és a csend ismét közénk feszül.

– Nincs időnk erre. – feleli, és a hangja szinte dalként furakodik az elmémbe. Finom és légies, egy megfoghatatlan dallam, amely ott lüktet valahol a gondolataim között.

– Miért? – kérdezem, és érzem, ahogy a kiszáradt kezeim görcsbe rándulnak. Az ujjaim önkéntelenül összeszorulnak, és a csontjaim csattogó zaja visszhangzik a csendben, mintha a testem gúnyt űzne belőlem. Mintha az elmúlás maga súgna a fülembe, emlékeztetve arra, hogy már semmi sem az, ami volt.

– Mert nem egy kibaszott teapartira invitáltunk. – vág közbe a nagyszájú, minden eleganciát félresöpörve. A szavai élesek, mint az üvegszilánkok, egy türelmetlen vágás a beszélgetés finom szövetén. Idegesen kapom rá a tekintetem, de ő csak unottan kémlel.

A levendulaszemű lány nem szól közbe, csak figyel, az ujjai még mindig a hajtincsével játszanak. A másik pedig... csak néz, üresen, rezzenéstelenül, mintha valami mélyebb ítéletet formálna rólam, amelyet még nem kész kimondani.

– Alena, kérlek! – végül felsóhajt, mint akit durván rángattak volna ki egy álomból. A hangjában ott vibrál valami fáradt türelem, mint aki túl sokszor futotta le ezeket a köröket. Nem néz a társára, inkább elfordul, de a megfeszült vállain látom, hogy hallotta a társa csak egy rövid, szinte észrevétlen mozdulattal megforgatja a szemeit – az unalom vagy a frusztráció jele, de az is lehet, hogy egyszerűen csak játszik velünk.

– Érzel valamit? – suttogja a levendulaszemű, miközben közelebb hajol a néma megfigyelőhöz. A mozdulata szinte álomszerű, finom és puhán lebegő, a levegő is nehezebben engedi el őt.

A néma nő határozottan megrázza a fejét. Egyetlen rezzenéstelen mozdulat, amely mégis többet mond bárminél. Az arca érintetlen marad, a tekintete fagyott, mintha benne semmi sem mozdulna, semmi sem lobogna. Semmi sem érintené meg.

– Ne legyél paranoiás! – hurrogja le a gyönyörűség, hangja egy éles, fanyar metszés. – Ha valaki követne minket, a bolond biztosan lemészárolta volna.

A szavai olyanok, mint egy lehűlt szélroham, próbálják eloszlatni a feszültséget, de nem sikerül. Alena csak felvonja az egyik szemöldökét, egyetlen mozdulattal, amely önmagában többet mond, mint bármelyik szó. A reakciója mintha egy másik szintre emelné a helyzetet – az a csendes, magabiztos mozdulat valahogy mindent összefogott, amit eddig éreztem, és újra perspektívába helyezett. Mégsem sikerül elkerülni azt, amit az ő szemükben érezni lehetett: a feszültség határvonalának roppanása, amit minden szavuk és mozdulatuk húzott.

Indokolatlanul rettegés vonul végig rajtam, egy hűvös, nedves borzongás, ami mintha a bőröm alatt kúszna. Az érzés nem hagy el, egyre inkább teret nyer, mintha az atmoszféra minden egyes feszültsége egyszerre vetne árnyékot rám. Készen állok valamire, valami hirtelen jövő támadásra, amely nem csak fizikailag érne el, hanem a lelkemig is hatolna.

Érzem a tekintetüket, bár nem emelem fel a fejem. A szemeim a kiszáradt talajt figyelik, amelynek felületét a hótakaró sem tudja elrejteni. Az éles, sápadt fényben a föld minden repedése, minden ránca fájdalmasan élesen jelenik meg. Mintha valami láthatatlan erő a földbe gyökerezne, mintha minden porréteg a kezeim között szorulna, amit nem tudok kiengedni.

Mielőtt a köztük lévő csend túl forrósodott volna, a nő ismét megszólalt, hangja most komoly és felsőbbrendű, mintha a súlya nem csupán a szavakon, hanem az egész lénye minden rezdülésén lenne. A hangja most mélyebb, mintha minden szavát valami elkerülhetetlen, láthatatlan erő húzná magával.

– Induljunk!

Már épp mozdulni készültem, amikor a gyermek keze óvatosan nyúlt a vállamhoz. Az érintése olyan könnyedt volt, hogy szinte meg sem éreztem, mégis ott volt, mintha egy pillanatra a világ minden terhe egyszerre nyugodott volna a bőrömön. Bármit is akartam mondani, az összes szót elnyelte a pillanat. Nem volt rá időm, mert a kéz egyetlen mozdulattal eltűnt, mintha a semmibe süllyedt volna.

És akkor történt valami más. A sötétség, ami eddig fojtogatóan húzódott körülöttem, hirtelen másképp viselkedett. Nem csupán elnyelt, hanem mintha partnerként, társként nyílt volna meg előttem, mintha ő is valami rejtett szándékkal, belső megegyezéssel állt volna velem szemben.

A levegőben ott lógott valami ismeretlen, valami, amit nem tudtam megfogni, de amit nem is kellett. A félelem, ami eddig eluralkodott rajtam, most nem tűnt olyan elviselhetetlennek. Mintha a sötétség, az árnyékok, a hideg, minden, ami nyomasztott, most egy szövetségest rejtett volna, aki nem bánt, hanem figyel. Én pedig, valami belső, ősi ösztön hatására, abbahagytam a harcot a sötétséggel, és megadtam magam neki, mintha valami titkos paktumot kötnénk.

——

* Ébredj fel, Szörnyeteg!

* Jöjj el hozzánk, Sötétség királynője!

*A Sötétség királynője!