___

Yeonjun kábán száll ki az autóból az út szélén. Kissé összezavarodva néz körbe; felettébb ismerős számára a környék, ám nem tudja hova tenni, ahogy azt sem, miért nem viszik hazáig, ha már elengedik. Hátrapillant a sofőrre, aki letekeri az ablakot, majd int neki, mire visszasétál hozzá. A férfi némi pénzt nyújt át neki, melyre ő egy kérdő tekintettel reagál.

- A főnök küldi. - Bólint, majd hátralép, az autó pedig elhajt.

Ismét felméri a terepet: korán reggel lehet, a felhők mögül már fel-felbukkan a nap, ám alig néhányan lézengenek az utcán, s a kirakatok többségét is sötétség borítja még. Megvizsgálja a pénzt, amit kapott; nem sok, de reggelire elég lesz. Fogalma sincs, mióta nem evett rendesen, valamint azzal sincs tisztában mennyi idő telt el augusztus harmincadika óta. A levegő egyáltalán nem hideg, tehát biztos nem olyan sok... viszont miért engednék el ilyen hamar?

Elveszetten barangol az úton, próbálva rájönni, hogy juthat haza, ám felfüggeszti ezt, amikor észrevesz egy boltot - vagyis inkább a kirakatüvegét, melyben megpillantja saját elmosódott tükörképét. Ugyanaz a nyúzott nadrág és pulóver van rajta, mint harmincadikán, mindössze annyi változott, hogy most már mindkettő sokkal koszosabb, valamint sokkal nagyobbak rá, mint voltak. Felveszi saját magával a szemkontaktust: kimerültség és megtörtség tükröződik vissza a tekintetéből. A haja csomókba ragadt, kosztól és zsírtól csillog, a rózsaszín festék már szinte teljesen kikopott belőle, és egy barnás árnyalatot hagyott maga után.

Belépve az üzletbe egy furcsa érzés fogja el, mintha neki nem itt lenne a helye. Ahogy végigméri a rengeteg ételt a polcokon, összeszűkült gyomra még kisebbre zsugorodik, ő maga pedig igyekszik leküzdeni a hányingert, holott az utóbbi napokban az éhhalál határán lebegett, és farkaséhes.

Hirtelen eszébe jut Kai: vajon ő életben van még? Muszáj élnie, hiszen őt nem bántották. Viszont mi van, ha őt is elvitték, csak azt már nem látta?

Hideg fut végig a gerincén, ő pedig igyekezve elfojtani magában a szorongást halad tovább, miután magához vesz két szendvicset reménykedve abban, hogy az egyiket fiatalabb társa fogja megenni.

A pénztárhoz érve észreveszi az újságokat, azok közül is az egyiket, melynek címlapján egyből felismeri az öt lányt, akiket elraboltak, majd elengedtek. Gyorsan mérlegeli, van-e elég pénze, majd miután igenlő válaszra jut, gondolkodás nélkül veszi le a polcról. Feljebb emelve a fejét észrevesz egy órát: még háromnegyed hat sincs.

A kasszás furcsállva néz fel rá, amikor megáll vele szemben, Yeonjunt pedig pánik fogja el. Vajon tudja ki ő? Tisztában van az összes szörnyűséggel, amit művelt? Mi van, ha a lányok elárulták, hogy néz ki, és le fog bukni?

Egy mosolyt erőltetve magára nyújtja át a pénzt, ám ezzel csak még idegesebbé válik, s miután elveszi a visszajárót, szinte kirohan az épületből. Rendszerezve a légzését folytatja az útját hazafelé; fogalma sincs, jó irányba halad-e, ám valamiért érzi, arra kell mennie.

Egyszer csak egy hídhoz ér, s ekkor áll össze a kép: ez az a hely, ahol elrabolta Ryujint. Egy nosztalgikus érzéssel körülvéve a közepéhez sétál, s a korlátra támaszkodva előveszi az újságot. A lap sarkában megpillantja a dátumot: szeptember tizenharmadika. Huszonkét éves lett, s két hét fogság után pont a születésnapján engedték el.

Keserűen elmosolyodva megkeresi a cikket a lányokról. Összeszorult torokkal olvassa a sorokat, visszaemlékezve arra, hogyan keserítették meg az életüket - még egy dolog, amit sosem fog lemosni magáról. Talán neki is meg kellett volna halnia, úgy nem tenné még rosszabbá a világot csupán a létezésével - gondolja.

Megakad a tekintete, ahogy egy mondathoz érve rájön, mindenki azt hiszi mind az öten halottak, s a bűntudat mellé némi nyugalom is társul; semmi esélye annak, hogy bárki is keresné őket ezentúl.

Viszont mindenki szemében halott: az utolsó lehetősége a tényleges halálra elúszott, büntetlenül szennyezheti továbbra is emberek életét, ha úgy akad... és teljesen biztos abban, hogy így is fog történni.

Mosolya szélesebbre húzódik, szemében pedig könnyek csillannak meg. Idegesen összegyűri a papírt, majd a folyóba hajítja; kiüresedve nézi végig, ahogy a galacsint elsodorja a víz. Arcán végiggördül egy könnycsepp, valamint legszívesebben ordítana, ám túl fáradtnak bizonyul ehhez. Lehajtja a fejét, mély levegőt vesz, majd a szomorúságot pillanatnyi haragra cserélve elindul hazafelé, az út folyamán pedig igyekszik felkészíteni magát arra az eshetőségre, hogy a ház teljesen üres lesz, amikor odaér, ő pedig egyedül fog élni ezentúl.

Bizonytalanul lép be az ajtón. A csendet csak lépteinek hangja töri meg, ahogy a konyhába sétál; leteszi a vásárolt szendvicseket az asztalra, majd körbenéz: a pulton néhány piszkos tányér hever, a por pedig mindent belepett - visszanézve tisztán kivehetők cipőjének nyomai.

A falra téved a tekintete: Beomgyu vérfoltját látva torka összeszorul, ahogy visszagondol a keletkezésére, a fiatalabb fiú megrettent tekintetére, valamint a Soobinnal lefolytatott párbeszédre.

"Egy pohár semmiség ahhoz képest, amit már csináltak velünk."

"És látod, mi lett az eredménye. Úgy viselkedsz, mint valami szörnyeteg."

Egyre inkább úgy érzi, neki nincs helye az életben. S lám, mégis itt van, szinte a halálból tért vissza.

- Kai? - szólítja meg, ám semmi válasz. - Kai? - kiált fel, miközben elindul felfelé a lépcsőn. - Itt vagy? - próbálkozik tovább, viszont nem jár eredménnyel, a pánik pedig egyre inkább eluralkodik rajta: nem áll készen elveszíteni őt is.

Miután mindkét hálószobában csak a szellemjárta rendetlenség fogadja, megtorpanva a folyosón feszülten beletúr a hajába, igyekezve visszatartani a könnyeit és nyugodtnak maradni, ám a következő pillanatban már lefelé rohan a lépcsőn, majd a ház mögé siet.

Hatalmas kő esik le szívéről megpillantva a neki háttal álló fiút, ám a megkönnyebbültsége eltűnik, amikor megpillantja a három kisebb földkupacot, melyeket a társa is töretlenül figyel.

Lassan Kai mellé sétál, majd a vállára teszi a kezét, ám a másik nem is érzékeli ezt; kapucnija alól kilátszik kócos haja, valamint megfáradt arca. Vörös szemei alatt sötét karikák húzódnak - hasonlóan rossz állapotban van, mint Yeonjun.

- Kai - szólítja meg közelebb hajolva hozzá, mire a fiatalabb ijedten hátrahőköl, s néhány lépés távolságból ijedten pillant vissza rá, kezeit maga elé húzva.

- Yeonjun? - kérdezi remegő hangon. - Meghaltál te is?

- Én vagyok az - nyugtatja közelebb lépkedve hozzá, mire a másik lefagy. - Semmi baj. Életben vagyok - suttogja, majd átkarolja a fiatalabbat, aki erre szorosan hozzábújik, Yeonjun pedig ekkor érzi meg, hogy reszket. - Ne félj. Itt vagyok - simít végig a hátán.

- Olyan szörnyű volt - szólal meg Kai.

- Micsoda?

- Amikor eltemettem őket. Szembe kellett néznem velük. Ahogy húztam a testüket a földön... Olyan szörnyű volt, Yeonjun - mondja panaszosan. - Éjszaka pedig... látom őket. Fáj nekik. Nem akartak meghalni. Azt hitték ezt akarják, de nem... Nem akarnak ott lenni. Haza akarnak jönni - hadar görcsösen, magánkívül, mely megrémíti az idősebbet.

Nem állt készen erre: nem akarta elveszíteni társait, holott több veszekedés zajlott le köztük, mint bármilyen más párbeszéd, a kedvesség pedig csak kis betűkkel szerepelt a szótárukban; mégis eltűnt mellőle három olyan ember, akikkel igazán megértették egymást.

A sírhelyekre vezeti a tekintetét; visszagondol Soobin anyáskodására, Taehyun ridegséggel álcázott folyamatos aggódására, valamint a Beomgyuval lefolytatott hajnali beszélgetésekre, majd megtöri a fagyos csendet:

- Beomgyu nem halt volna meg, ha a város felé kezd el futni. - A mondatot hallva Kai zokogni kezd, Yeonjun pedig közelebb húzza magához.

- Miért történt ez? - kérdezi szipogva.

- A szörnyetegeknek ez jár - mondja kiüresedve, miközben igyekszik az ölelésével egyben tartani a fiatalabbat, ám hallva Kai sírását rájön, hogy már rég összeomlott, akárcsak ő, a darabjaik pedig társaikkal együtt a sírban hevernek.

___