Az a bizonyos reggel közel sem olyan nyugodt, mint Yeonjun gondolta, hogy lesz. Kezdve azzal, hogy néhány órája biztosan halottnak kellene lenniük, ők pedig még élnek és virulnak (bár utóbbi mindig is kérdéses volt), valamint a gyilkosaik sincsenek a láthatáron; ez pedig éppen elég arra, hogy mind az ötük hangulatára rányomja a bélyegét. Bár egyikük sem fejezi ki ezt szavakkal, a levegő szinte szikrázik a konyhában, miközben várják, hogy történjen valami.

- Nem mondta pontosan mikor jönnek? - érdeklődik Beomgyu, már a sokadik alkalommal, ujjaival dobolva az asztalon, mely miatt Kai morcosan sandít rá.

- Nem - válaszol Yeonjun, miközben fel-alá járkál a helyiségben.

- Akárhogy is, a hajnal már rég elmúlt - szólal meg Taehyun, mire mindannyian a bejárat felé fordulnak: a szőke a nyitott ajtóban áll, kifelé tekintve, még a mondata közben sem pillant hátra. - Valahonnan biztos tudják, hogy nincs miért sietniük.

- Valaki beköpött minket? - hitetlenkedik Beomgyu, melyet hallva Yeonjun és Kai lefagynak.

- Nem feltétlen. Gondolom már tele van a szabadulásukkal a sajtó - válaszol Taehyun higgadtan, továbbra is az utcaképet figyelve.

- Meg egyébként is, mit érne el bárki is azzal, hogy elárul minket? - jelenik meg Soobin, kilépve a pincéből, kezében takarításhoz szükséges eszközökkel, melyeket aztán lepakol a fürdőszobában, ő maga pedig levéve a kesztyűit elkezdi megmosni a kezét. - Az egyetlen érték ebben a házban az a két szelet kenyér, de szerintem már az is penészes-

- Itt vannak. - Taehyun hangjára mindenkiben bennereked a levegő, s egy másodperc alatt teremnek a szőke fiú mellett az ajtóban, így mindannyian megpillantják a három fekete furgont az út szélén, melyek látványa rettegéssel tölti el őket.

- Akkor nem futunk?

- Nem futunk, Kai - suttog Soobin. Taehyun hátrapillant, mindenkivel felveszi a szemkontaktust, igyekezve megőrizni ezt a pillanatot. Utoljára Yeonjunhoz ér; az idősebb csak bólint, mire a másik elmosolyodik, majd átlépi a küszöböt, társaival a nyomában.

Nyugodt léptekkel sétálnak a maffia tagjai elé, s szinte ösztönösen teszik a hátuk mögé a kezüket, hogy lefogják őket. Lopva egymásra sandítanak, ám csak a szemük sarkából látják egymás alakját; mégis a tudat, hogy együtt jutottak idáig, megnyugtatja őket.

- Látom, mégis lesznek halottak, Yeonjun. - Főnöke hangjára a legidősebb felemeli a fejét, és egy hamis vigyor jelenik meg az arcán. Ezúttal nem fél, hiszen teljesen biztos abban, mi fog történni vele, bármit is csinál (valamint ez az utolsó alkalom, hogy bármit is csinál).

- Mind tudtuk, hogy lesznek.

Ebben a pillanatban Beomgyu kiszabadítja magát a szorításból, és rohanni kezd a füvön. Társai kétségbeesetten kapkodják a tekintetüket egyre távolodó alakja és egymás között, a pánik pedig most kezd eluralkodni rajtuk.

- Lőjétek le!

Pisztolydördülések zendülnek fel, pár másodperc múlva pedig Beomgyu holtan terül el a távolban; Soobin elrántja a kezét, s befogva a füleit térdre esik. Szája ordításra nyílik, ám egy hang sem jön ki a torkán, összeszorított szemeiből pedig záporoznak a könnyek, viszont ezek sem mossák ki sem a látványt, sem a fejében folyamatosan visszhangzó lövéshangokat az emlékezetéből.

Taehyun maga elé mered, várva a következő csapást; ajka kissé remeg, tekintete pedig fátyolossá válik, ahogy egyre inkább elmerül üres gondolataiban, észre sem véve Soobint, az elveszetten körbe-körbepillantgató Kait, valamint Yeonjunt, aki nyugalmat erőltetve magára, lehunyt szemekkel ácsorog.

A főnökük felemeli a kezét, ezzel egy időben pedig mind a négyen megéreznek egy-egy hideg pengét a nyakukon. Yeonjun, szemeit mindenáron csukva tartva felemeli a fejét, mélyet szív a langyos, friss levegőből. A szellő az arcába fújja a haját, mely apró szurkáló érzést idéz elő a bőrén, ugyanakkor a légáramlat simogatása egy sokkal nyugodtabb helyre repíti, elképzeli a parkot, ahonnan elvitték négyéves korában, ahogy megöleli az anyját, és reménykedik abban, hogy hamarosan újra átélheti ezt a túlvilágon.

A másodpercek végtelen hosszúra nyúlnak, már kezdi elveszíteni az időérzékét, valamint abban sem teljesen biztos, életben van-e még, vagy már úton van a hely felé, ahova vágyik, és ezért hallja továbbra is a szél susogását, a fű pedig ezért válik egyre puhábbá a lába alatt.

Sercegő hangra lesz figyelmes, ám ehhez nem társul éles fájdalom érzése a nyakában, ám csak akkor tulajdonít jelentőséget ennek, amikor a talpa elválik a talajtól, és erőteljesen ráncigálni kezdik őt valahova. Meglepetten nyitja ki a szemeit, majd kapkodja körbe-körbe a fejét: Taehyun és Soobin teste élettelenül hever a földön, a nyakukból ömlő vér vörösre festette az arcukat és a mellkasukat. Kai lefagyva ácsorog a ház előtt, fátyolos szemekkel pillant a legidősebbre, aki ugyanolyan összezavarodottan néz vissza rá, miközben egy furgon felé ráncigálják.

Folyamatos sípolást hall a fejében, torka összeszorul, ezzel megakadályozva, hogy akár a leghalkabb pisszenés is kijöjjön belőle, ám az agya egyre jobban pörög, ahogy igyekszik feldolgozni, hogy pont ő maradt életben, amikor az egyetlen célja valaha is a halál volt.

Ahogy teljes sötétség borul rá, a holttestek látványa és Kai összetört tekintete felváltva villan fel előtte. Erőteljesen hajába markol, térdeit a mellkasához húzza, szemeit összeszorítja, s előre-hátra kezd ringatózni; az egyre hangosabb sípolás mellett meg sem hallja, hogy a jármű motorja elindul, csak a lendületet érzi, ahogy távolodni kezd az otthonától.