A friss, éjszakai levegő idegennek hat Beomgyu számára, amikor Soobin társaságában kilép az utcára: napok óta nem mozdult ki a házból, valamint nem is szerepelt a tervei között, ennek ellenére beadta a derekát az őt nagy lelkesedéssel győzködő idősebbnek. Fogalma sincs, miért lehet ilyen fontos a társának, hogy vacsora után elmenjen vele sétálni; azon kívül, hogy ismét a megmentőjét akarja játszani, nem jut eszébe semmi. Kissé bizonytalanul lépked mellette, időnként rá-rápillantva, egyikük sem szólal meg, mely még inkább gyanút ébreszt benne - akárhányszor kettesben voltak, Soobin mindig igyekezte szóval tartani őt.

Már egy ideje barangolnak a külvárosban, amikor Beomgyu megunja a pislákoló villanyoszlopok és a sötétbe borult házak vizslatását, társa felé fordítva a fejét felteszi a kérdést, mely az út eleje óta nem hagyja nyugodni:

- Miért volt olyan fontos, hogy veled jöjjek?

A másik elmosolyodik, majd felveszi a szemkontaktust a fiatalabbal, aki kérdőn szuggerálja őt.

- Csak gondoltam, kirángatlak a négy fal közül - jelenti ki, ám Beomgyu érzékeli a bizonytalanságot a hangjában.

- Ugyan már! Ha így lenne, nem lennél kussban, mióta elindultunk - cáfolja, Soobin pedig lehajtja a fejét. - Mindig te vagy az, aki elkezd random dolgokról beszélni. Baj van? - kérdezi aggódva.

- Csak kérdezni akartam valamit - vallja be az idősebb egy gondterhelt sóhaj kíséretében.

- Na látod - biccent a társa. - Mi az?

- Te ki akarsz lépni, igaz?

Beomgyu megtorpan. Tompa tekintettel néz fel Soobinra, aki bár már ebből a reakcióból sejti a választ, furcsállva áll meg vele szemben, várva a bővebb magyarázatot. A fiatalabb ajkait harapdálva keresi a szavakat, s végül miközben újra sétálni kezd társával az oldalán, megszólal.

- Végül is, igen. Bár nem tudom, mit csinálnék. Nevem sincs, az pedig elég alapvető dolog lenne. Neked legalább van, még ha nem is a tied - nevet fel. - Sokszor úgy vagyok vele, hogy bármi jobb lenne, mint ez, aztán rájövök, hogy semmi esélyem a világban. Az egyetlen út az lenne, hogy feladom magam, börtönbe küldenek jónéhány évre, aztán ha valaha kijutok onnan, lesz valami munkám, valahol lakni is tudok majd, gondolom... De új emberekkel lennék körülvéve, akik nem ismernek, és nem akarnának megismerni. Ők elítélnének azok miatt, amiket csináltam, nem úgy, mint ti - motyogja el a mondat végét. - Amikor Chaeryeonggal voltam, fél nap erejéig boldog voltam, mert nem ismert. Aztán megtudta, ki vagyok, és látod hol vagyunk - mosolyodik el, igyekezve álcázni, mit érez valójában, ám szomorú tekintete elárulja.

- Szóval elmennél, de visszatart, hogy szembe kell nézned önmagaddal - nyugtázza a társa, mire Beomgyu meglepetten fordul felé.

- Soobin...

- Ugyanígy vagyok én is - vallja be szemlesütve. - Abban reménykedem, hogy máshol biztos jobb lenne, de rá kell ébrednem, hogy bárhova mennék, nem bújhatok el magam elől. Hogy magyaráznám meg a feleségemnek, a gyerekemnek, hogy régebben embereket raboltam? Senkit nem érdekel, miért csináltad, ki kényszerített rá... csak azt látják, mit csináltál. Nem illünk ebbe a világba, Beomgyu.

- Engedjük el őket! - motyog alig hallhatóan a fiatalabb maga elé meredve, miközben megáll.

- Mi? - kérdez vissza Soobin kikerekedett szemekkel.

- Engedjük el a lányokat! - mondja ezúttal határozottan, felemelve a fejét.

- Ugye tudod, hogy ezért kinyírhatnak minket?

- Igen - bólint. - De legalább úgy halok meg, hogy valami jót is tettem az életem során. Kérlek, Soobin! - Megragadja az idősebb mindkét karját, majd enyhén rázni kezdi őket. - Nekünk nincs semmi esélyünk, de nekik van - győzködi, ám a másik továbbra is hallgat. - Kérlek!

- Jó - sóhajt végül. - De muszáj meggyőznünk a többieket.

- Yeonjunt könnyű lesz. Neki is tuti elege van mindenből, főleg a tegnapelőtti után - veti fel Beomgyu.

- Ő szív a legtöbbet. Én is kiakadnék, ha a góré ezzel indítaná a napomat. Viszont Taehyun meg Kai nehéz eset lesz - szembesíti a ténnyel Soobin. - De ha az egyik belemegy, akkor a másik is.

- Kezdjük Yeonjunnal! - nyugtázza a fiatalabb, majd elindul visszafelé; társa pár másodperc után kap észbe, így sietve veszi fel vele a tempót.

A hazaút idejére feszült csend telepszik rájuk. Beomgyu figyelmét most már a legkevésbé sem köti le a félhomályba borult táj; időről időre Soobinra pillant, keresve a szemkontaktust, ám az idősebb maga elé meredve halad mellette - tekintetéről lerí, hogy elmerült a gondolataiban -, így jobbnak látja nem zavarni őt. Kihúzva magát mélyeket szív a levegőből, s türelmetlenül várja, hogy megpillantsa a házukat.

Miután belépnek az ajtón, megborzongva kapja le magáról a cipőjét és a kabátját. Telefonját elővéve megnézi az időt: tizenegy óra múlt pár perccel, ennek ellenére egyáltalán nem álmos, az izgalom folyamatosan pumpálja belé az adrenalint. Hallva Taehyun és Kai halk beszélgetését a konyhából egy apró mosoly ül ki az arcára - rég érezte magát ténylegesen otthon.

Ahogy Soobinnal az oldalán a lépcső felé halad, a legfiatalabb abbahagyja a beszédet, és feléjük pillant, majd egy elhadart köszönés után folytatja a mondandóját. A vele szemben ülő szőke fiú csak felé biccentve integet az idősebbeknek, aztán újra beszélgetőpartnerének szenteli figyelmét. Beomgyu észreveszi, hogy a vacsora utáni káosz helyett tiszta edények hevernek a pulton, s miután nyugtázza magában, hogy ezt később meg kell köszönnie a két fiúnak, Soobin nyomába eredve felbaktat a lépcsőn.

- Szerinted beszéljek vele most? - kérdezi halkan, mire az idősebb megfordul, majd egy nyugodt mosollyal az arcán biccent, így Beomgyu a másik szoba felé veszi az irányt. Kissé félénken kopogtat be az ajtón; nem érkezik válasz, így néhány másodperc várakozás után belép a helyiségbe.

A szobában sötétség uralkodik, mindössze Yeonjun ágya és a folyosó felől jön némi fény. Az idősebb fiú a sarokban kuporog, hátát a falnak támasztva. Egyik kezében a telefonját tartja, mely megvilágítja az arcát: nagyban koncentrál arra, amit olvas, ugyanakkor az idegességét a másik kezén lévő körmök rágcsálásával igyekszik levezetni, tudomást sem véve társa jelenlétéről, amíg az nem csukja be az ajtót, valamint kapcsolja fel a villanyt. Kissé ijedten néz fel a fiatalabbra, miközben az üres kezét lassan leteszi maga mellé.

- Beszélhetnénk? - Csak bólint, majd törökülésbe helyezkedik, Beomgyu pedig leül vele szemben, ujjait összefűzve mered maga elé, próbálva összeszedni a gondolatait.

- Mit szeretnél? - kérdezi Yeonjun közelebb hajolva hozzá, mire a fiatalabb felveszi vele a szemkontaktust, majd kifújva a levegőt újra lehajtja a fejét, a rózsaszín hajú pedig csak értetlenül várja, hogy megszólaljon.

- Te... szereted ezt csinálni? - Ezt hallva még inkább összezavarodik.

- Azt hittem, ezt már megbeszéltük párszor - nevet fel, de látva társa komoly tekintetét abbahagyja. - De a válaszom továbbra is nem. - Beomgyu csak monotonul bólogat. - Kezdesz megijeszteni.

- Emlékszel, amikor gyerekek voltunk, és alig vártuk, hogy mi is embereket rabolhassunk? Már elfelejtettük, milyen volt a régi életünk, és újra vágytunk. Abban bíztunk, hogy ha elég jók leszünk, nem fognak többé bántani minket. Hiányzik - jelenti ki szomorúan a fiatalabb. - Te gondolkozol azon, milyen lehetett régen?

Yeonjun nyel egyet, miközben keresi a szavakat; újra megjelenik előtte a kép, ahogy elviszik őt a parkból négyéves korában.

- Néha, ha próbálok emlékezni, nincs ott semmi. Máskor viszont, amikor már letettem arról, hogy valaha is volt máshogy, eszembe jut minden, és olyankor elkezdek reménykedni abban, hogy még lehet máshogy - mosolyodik el. - De fogalmam sincs, hol kéne keresnem a régi életem. Sokszor inkább a következőn gondolkozom. Tudod, a főnök azt mondta nekem, hogy ha hős akarok lenni, öljem meg magam. És igaza van. - A mondatot hallva Beomgyu tekintete kétségbeesetté válik. - Az, hogy szarul érzed magad amiatt, amit csinálsz, nem emel glóriát a fejed fölé.

- Szóval... készen állsz meghalni?

- Mondhatni.

- Azt hiszem, én is.

- Tessék? - kérdez vissza sűrűn pislogva.

- Soobinnal arról beszéltünk, hogy el akarjuk engedni a lányokat. Ezért jöttem ide - vallja be Beomgyu. - Végül is, nekünk már mindegy, nem?

Yeonjun sóhajt, és egy pillanat erejéig tiltakozna, ám rá kell jönnie, hogy minden, amit az imént mondott, a fiatalabb sejtését támasztja alá.

- De. Nekünk már mindegy - bólint egy megtört mosoly kíséretében.