- Megmondanátok, miért mentetek el, amikor világosan elmondtam, hogy ne? - A két legfiatalabb, kik az imént érkeztek meg figyelmen kívül hagyva Yeonjun kérdését igyekeznek összeszedni magukat az előtérben: a falnak támaszkodva dobják le a cipőiket, majd vonszolják magukat a lépcső irányába, rá sem hederítve az asztalnál ülő két társukra. A legidősebb egy pillanatra felveszi a szemkontaktust Soobinnal, aki megvonja a vállát. - Jó, akkor ne válaszoljatok!

- Figyelj, rohadtul nincs kedvem ehhez - szólal meg Taehyun fáradtan, igyekezve rendszerezni a légzését, miközben megáll, így az eddig mögötte haladó Kai is megtorpan.

- De ahhoz volt kedvetek, hogy elmenjetek futkározni - nyugtázza Yeonjun egy bólintás kíséretében.

- Hát, kellemesebb, mint a nyavalygásodat hallgatni. Mit szeretnél még tudni? - vonja fel a szemöldökét a szőke, keresztbe téve a karjait maga előtt.

- Tőled semmit. Kai? Miért is léptél le? - Mindhárman a legfiatalabb felé fordulnak, aki lihegve mered maga elé. Lábai enyhén remegnek, ahogy próbálja állva tartani magát, mely a látszat szerint egyre nehezebbnek bizonyul számára; olyannyira, hogy pár másodperc elteltével összeesik.

- Taehyun, mikor is ettetek utoljára? - szólal meg Soobin, miután odasiet a két legfiatalabbhoz. A kérdezett néhány pillanatnyi késéssel reagál: felemeli a tekintetét a mellette heverő Kairól, majd tompán az idősebb szemébe nézve visszakérdez:

- Mire akarsz célozni?

- Talán arra, hogy éhezve elmenni futni kicsit szar ötlet volt. Nézz rá! - emeli fel a hangját.

- Én látom, mit csináljak? - kiált fel hirtelen Taehyun, száznyolcvan fokos fordulatot véve az előző megszólalásához képest; ingerülten, ugyanakkor némiképp kétségbeesetten szuggerálja Soobint.

- Most már semmit, de legközelebb ne félholtan hozd haza, ha lehetséges! - veti oda az idősebb, miközben letérdel Kai mellé; a legfiatalabb igyekezve nyitva tartani a szemeit néz rá, miközben Soobin hátrasimítja csapzott haját kipirosodott arca elől, majd tenyerét a homlokára helyezi. - Lázas - állapítja meg, majd a kezére ragadt verejtéket a pólójába törli.

- Beteg vagyok... pár napja - lihegi Kai erőtlenül. A kijelentést hallva a mellette térdelő fiú az eddiginél is mérgesebben pillant Taehyunra, aki fél kézzel a falnak támaszkodva, ingatag módon ácsorog, nemtörődöm álarca helyett pedig rá kísértetiesen hasonlító ürességet vél észrevenni.

- Ja, most már sajnálod? - A kérdésre a szőke fiú feszülten fújja ki a levegőt, majd szinte vérben forgó szemekkel néz Soobinra.

- Leakadnál rólam? Úgy csinálsz, mintha az én felelősségem lenne, közben ha tudta magáról, hogy beteg, dönthetett volna úgy, hogy nem jön-

- Sajnálod? - ismétli az idősebb, nem tágítva a kérdés mellől. Egy apró mosolyra kényszeríti a látvány, ahogy a másik fiú ismét eltüntet minden érzelmet az arcáról, mielőtt válaszol.

- Nem. Na, akkor felvisszük, vagy mi lesz? - Soobin biccent, majd némi szavak nélkül lefolytatott civakodás után arról, hogy ki hol fogja meg Kait, megvalósítják az ötletet.

Ahogy lefektetik a legfiatalabbat, Taehyun azonnal helyet foglal mellette az ágyon, egyik kezét a fiú takaróval fedett combján tartva. Egy pillanatra felveszi a szemkontaktust a társával, ám szinte azonnal elfordítja a fejét, s maga elé kezd bámulni. Úgy érzi, valamit mondania kellene, ám zavarja a tudat, hogy azt esetlegesen nem csak ők ketten fogják hallani.

- Hoztam hideg vizet meg egy rongyot. - Soobin lassan becsoszog a szobába, majd leteszi a földre az eddig kezében egyensúlyozott edényt. - Megyek, beszélek Yeonjunnal, mert időközben neki is valami baja lett. Mindig van valami faszság - forgatja a szemét. - Aztán ráveszem, hogy elmehessek bevásárolni, mielőtt valaki éhen hal - ismerteti a tervét, majd már ki is sietne a helyiségből, ám társa hangját hallva megtorpan.

- Ezt már mondtam, de ne kezelj minket gyerekekként. Csak mártírkodsz miatta.

Az idősebb csak bólint, mielőtt kilép az ajtón; Taehyun lassan feltápászkodik, majd borogatást tesz Kai homlokára, aki bágyadtan rámosolyog, melyet a szőke bizonytalanul viszonoz.

- Olyan hülye vagy - rázza a fejét, ahogy újra elhelyezkedik az ágy szélén. - Miért nem szóltál legalább?

- Nem akartam - motyog a fiatalabb, mire a másik fiú furcsállva néz rá. - Nem akartam elrontani. - Taehyun lehunyva a szemét sóhajt, mielőtt válaszolna.

- Most mindenki rám haragszik - vonja meg a vállát, társa pedig egyből szabadkozni kezd.

- Ha kell, elmondom a többieknek...

- Nem kell megvédened, Kai - int a szőke.

A fiatalabb pár másodpercre lesüti a tekintetét, majd erőteljesen gondolkozni látszik. A feszült csend szinte megőrjíti az idősebbet; úgy érzi, mintha a levegő szép lassan kiszivárogna a szobából, ő pedig hiába kapkod utána, egyre közelebb kerül a fulladáshoz.

- Taehyun, miért vagy teljesen más, amikor csak ketten vagyunk, és amikor a többiekkel? - Kai kérdése villámcsapásként éri: teljesen biztos abban, hogy akármennyire is igyekszik elrejteni, társa számára is egyértelmű, hogy sarokba szorította.

- Hogy érted?

- Hát, amikor nincs itt senki, sokkal kedvesebb vagy velem, a többiek előtt meg úgy csinálsz, mintha utálnál - magyarázza a fiatalabb.

Taehyun ezt hallva legszívesebben ordítana, vagy kisétálna a szobából - vagy egyszerre a kettő -, ám a valóságban csak feszesen bámul társa szemébe, akinek a tekintete egyre türelmetlenebbül követeli a választ.

- Nem téged utállak, hanem őket - jelenti ki, igyekezve minél rövidebbre zárni ezt a beszélgetést, ám a másik nem enged.

- Nem utálod őket - makacskodik. - Magadat utálod.

Az idősebb egy pillanat alatt tünteti el az idegesség minden jelét az arcáról, hátha azzal eloltaná a benne tomboló tüzet is, mely megakadályozza abban, hogy higgadtan válaszoljon; ám ehelyett csak egy grimaszra hajazó mosolyt magára erőltetve végigsimít Kai combján, majd szó nélkül kisétál a szobából. Szellemként, alig hallható léptekkel vonul le a lépcsőn, ám megtorpan, amikor az ebédlőasztalnál megpillantja a két legidősebbet - nem akart most senkivel találkozni.

Soobin félbehagyva a mondandóját Taehyun felé fordítja a fejét; Yeonjun követve a fiatalabb tekintetét egy pillanatra felveszi a szemkontaktust a szőkével, ám ezután újra maga elé mered.

- Mi történt? - kérdezi a sötét hajú. - Úgy nézel ki, mint aki egy másik világból jött vissza.

- Mindegy - vágja rá, miközben elindul a bejárati ajtó felé. - Elmegyek futni.

- Nehogy. - Soobin hangját hallva megfordul.

- Nem mindegy neked, mit csinálok?

- Nem, mert te leszel a következő, aki elájul, akár kint az úton - Yeonjun sértődötten sandít a mellette ülőre -, akár amint visszaérsz. Inkább tedd le ide a segged, és életedben először ne csinálj úgy, mintha minden kurva jó lenne!

A fiatalabb szólásra nyitja a száját, ám miután semmivel nem tud visszavágni, fújtatva magára kapja a cipőjét, majd kiviharzik az ajtón. A házfalnak dőlve kienged egy mély sóhajt, miközben körbenéz: tökéletes csend uralkodik mindenhol, kivéve a lelke mélyén, amely még ki nem tört vulkánként fortyog, egyre hevesebben, Taehyun pedig bízik abban, hogy nem ő lesz az első, akit elsodor a láva.