Vasárnap hajnalban mind az öten az ebédlőasztalnál ülnek, telefonjaikat maguk előtt tartva. A lámpa fénye zavaróan világosnak hat a kint uralkodó sötétséghez képest; az ablakon kitekintve csak a feketeséget, valamint saját magunk homályos tükörképét látnánk. A levegő fülledt, mely még egy lapáttal tesz az álmosságukra, főleg a két legfiatalabbéra, akik nemrégiben értek haza. Taehyun igyekszik visszafojtani az ásítást, mely végül egy mély sóhaj formájában talál kiutat; Kai egy röpke másodperc erejéig rápillant, ám miután a mellette ülő egy mérges tekintettel jutalmazza ezt, jobbnak látja visszafordulni a telefonja képernyőjéhez, melyen épp a híreket böngészi, akárcsak a társai.

A szőke fiú másik oldalán Yeonjun foglal helyet. Kiüresedett tekintettel néz maga elé, feltehetőleg az elolvasott mondatokat sem fogja fel teljes mértékben. Kócos haja szálkásan tapad a fejére, egy ideje nem láthatott sem fésűt, sem sampont - ez már csak a hab a megviselt állapotának tortáján. Szinte reménytelenül emeli fel tekintetét a képernyő mögül, egy kérdés erejéig:

- Miért is csináljuk ezt?

- Soobin paranoiás - válaszol Beomgyu alig hallhatóan.

- Ezt nem mondanám - tagadja az említett, a fiatalabbra sandítva, aki erre még inkább igyekszik bő pulóvere kapucnijával eltakarni az arcát. - Csak mióta a főnök azt mondta nekem, hogy figyeljük a híreket, nem hagy nyugodni.

- Szóval paranoiás vagy - biccent a szobatársa; Soobin vacillál, miszerint reagáljon-e, de végül túl fáradtnak titulálja magát ahhoz, hogy ezt megtegye.

- Várjatok, találtam valamit - szólal meg Kai, mire a többiek valamennyien leteszik a telefonjaikat maguk elé, majd minden figyelmüket a legfiatalabbnak szentelik. - Lee Chaeryeongot augusztus tizedikén, délután látták utoljára. A tanúk szerint egy magas, vékony testalkatú, sötétbarna hajú fiatal fiúval tartózkodott. Az eltűnt lány lakásán a rendőrség ujjlenyomatokat talált, melyeknek tulajdonosa feltehetőleg a fentebb leírt személy, ám a személyazonosságát még nem sikerült beazonosítani. A rendőrség arra gyanakszik, ez a fiú állhat a múlt héten történt, másik két emberrablás hátterében is - olvassa monoton hangon, ám a hírre érkező reakciók korántsem ennyire semlegesek.

Beomgyu egyik pillanatról a másikra húzza össze magát, ahogy minden szempár rá szegeződik. Az eddig fennállt álmosság minden jele eltűnt: a feszültség láthatatlan szikrákat generál a levegőben.

- A jelek szerint nem én vagyok a paranoiás, hanem te vagy a felelőtlen - motyog Soobin.

- Az egy dolog - csattan fel Yeonjun -, hogy a jelek szerint nem szereted ezt csinálni, hiszen mióta hazahoztad, leszarod a csajt. De gondolj már bele abba, hogy ezzel mindannyiunk életével játszol! - áll fel, a mondat végén pedig öklével üt egyet az asztalra, melynek hatására a megdorgált fiú összerezzen. - Meg kurvára nem az számít, hogy szereted-e vagy sem. Ha feladatod van, megcsinálod, normálisan, úgy, hogy nem teszed kockára mindannyiunk életét! - A fiatalabb hirtelen felkapja a fejét.

- Mivel teszem kockára? Lefogadom, hogy van kismillió másik ember, aki úgy néz ki, mint ahogy le van írva - tárja szét a karjait.

- Az ujjlenyomatok meg dísznek vannak, vagy mi? Egyáltalán mi a faszt kerestél nála? - száll be Taehyun is; Kai mellette lesüti a tekintetét.

- Honnan tudnák, hogy az enyém? - emeli fel a hangját Beomgyu is. - A létezésemről sem tudnak.

- Ja, hogy ez ennyivel el van intézve? - kérdez vissza a szőke hajú. - És a tény, hogy hozzád kapcsolták az összes lány eltűnését, nem zavar? Nem zavar, hogy már így is sokkal közelebb kerültek hozzánk, mint kellett volna? - vonja fel a szemöldökét kérdőn, ám egyértelmű, hogy akármilyen választ kap, nem fog tetszeni neki.

Beomgyu csak egy szemforgatás kíséretében feláll az asztaltól, majd elindul a lépcső felé, de célba már nem ér, ugyanis Yeonjun kérdése megállítja.

- Hova mész? - Nem kiabál, ugyanakkor a fiatalabb fiúban ez a mondat nagyobb félelmet generál, mint az eddig elhangzottak együttvéve.

Fejét oldalra fordítva a szeme sarkából hátranéz, viszont nem lép vissza - fogalma sincs, mi lenne a helyes döntés. Feszült csend telepszik rájuk, mintha a levegő is megfagyott volna, ugyanakkor négy társa tekintete szinte égeti a hátát.

- Beomgyu! - Épphogy eljut hozzá Kai kétségbeesett kiáltása, feje mellett egy üvegpohár csattan a falon. Megrémülve térdre esik, kezeivel igyekezve védeni az arcát a rá hulló szilánkoktól. Megsemmisülve pillant hátra; mindenki megszeppenve kapkodja a tekintetét közte és a legidősebb között, aki szinte vérben forgó szemekkel néz vissza rá.

Lassan feltápászkodik a padlóról. Teste néhány pontján szúró érzésre figyel fel - következő tevékenysége a bőrébe fúródott üvegdarabkák eltávolítása lesz -, de nem törődve ezzel kiegyenesedik. Ezúttal nem mer semmit tenni: csak szégyenteljesen ácsorog társaival szemben, várva a következő csapást.

- Ezt lehet nem kellett volna - jegyzi meg Soobin, húzva a száját. - Ha már egész életünkben vertek minket, legalább magunk között ne folytassuk ezt!

- Hibázott, rohadt nagyot. Ne mondd, hogy te nem büntetnéd meg! - teremti le őt is Yeonjun.

- Mert most, hogy hozzávágtál egy poharat, minden megoldódott. Remek! - bólogat a fiatalabb.

- Egy pohár semmiség ahhoz képest, amit már csináltak velünk - fintorog a másik.

- És látod, mi lett az eredménye. Úgy viselkedsz, mint valami szörnyeteg - nyugtázza Soobin. - Figyelj, én értem, hogy-

- Mit értesz? Mit? - támaszkodik meg az asztalon Yeonjun vele szemben. - Elmondom: semmit. Te szervezted meg ezt az egész nagygyűlést, erre amint probléma akad, meghátrálsz. Szeretnél vele menni a hűvösre te is?

- Mert te mit csinálsz? Ahelyett, hogy megoldást keresnénk, üvegpoharakat dobálsz. Felettébb hatékony!

- Tudjátok mit? - lép hátrébb. - Alig várom, hogy mindhármótokról kiderüljön, hogy elbasztatok valamit - mutat végig az asztalnál ülőkön. Kai ismét lehajtja a fejét, ám Taehyun egy oldalba bökéssel készteti az ellenkezőjére. - Én befejeztem - jelenti ki, mielőtt még elviharzik; Beomgyu mellé érve meglöki őt, melynek hatására a fiatalabb újra az üvegszilánkok közé esik.

Amint a legidősebb egy hangos ajtócsapódással adja a többiek tudtára, hogy saját szobájába ért, Soobin egy ideges sóhaj kíséretében a hajába túr, majd szobatársára néz.

- Tudsz járni? - Beomgyu csak aprókat bólogat. - Akkor tűnés innen - utasítja, a másik pedig beletörődve feláll; kezével a falnak támaszkodik, melynek nyoma egy vérfoltként díszeleg a fehér festéken. Utoljára végigméri másik három társát, akik unottan pillantanak vissza rá, majd lassan felvánszorog a lépcsőn, a többiek pedig egyre távolodva hallják a szisszenéseit minden egyes lépésnél.