- Beomgyu? - Taehyun hangja megtöri a kora reggeli csendet, miközben a szőke egy bögrével a kezében elhelyezkedik a megszólított fiú mellett a ház előtti betonlépcsőn. Az idősebb lassan felé fordítja a tekintetét, majd kérdőn végigméri őt. - Hoztam neked teát - nyújtja felé, mire a másik méginkább furcsállva pillant rá.

- Nem kell folyton emlékeztetned, csak ránézek az arcodra, és eszembe jut - mosolyodik el, Taehyun pedig pár másodpercre lehajtja a fejét.

- Nem bosszúnak szántam. Megiszod? - kérdezi halkan, mire Beomgyu beleegyezve a dologba elveszi a bögrét. - Gondoltam, beszélhetnénk.

- Kezdheted is - jelenti ki az idősebb monoton hangon, majd az utca felé fordulva magához húzza a térdeit, és belekortyol a teába.

- Jó. - Taehyun az ég felé emeli a fejé, ám a napfény miatt hunyorítva kezdi el ismét a talajt figyelni. - Szóval, rájöttem, hogy nincs értelme haragban lennünk, ha haladni akarunk valamerre a dolgunkkal. Bár, mint látszik, önállóan is megoldottuk a részünket, de mindenkinek jobb lenne, ha nem úgy néznénk egymásra, mint aki meg akarja ölni a másikat.

- Szóval most, hogy bebizonyítottam, elég jó vagyok neked, megtisztelsz azzal, hogy hozzám szólsz? - emeli fel a hangját Beomgyu, a fiatalabb fiú felé kapva a fejét.

- Pont erről a pillantásról beszéltem - sóhajt Taehyun.

- Én egészen idáig nem akartalak megölni, te tervezted meg mindkettőnk halálát, amint leforráztalak.

- Ebben az esetben, hajrá! - Mindössze egy pillanat erejéig összeakad a tekintetük, ám az idősebb azonnal lehajtja a fejét. - Na, látod. Az akarat korántsem elég - nyugtázza a szőke egy elégedett mosollyal az arcán.

- Mi a célod ezzel? - fintorog Beomgyu. - Megszereztem a csajt, vagy nem? Elkéstél a hegyibeszédeddel.

- Nem is tudom, talán az, hogy a jövőben ne kelljen felesleges dolgokkal foglalkoznunk. Kezdve azzal, hogy a reggelünket nem értelmetlen beszélgetéssel töltjük. - A mondat feszült csendet hagy maga után, ahogy az idősebb fiú ábrázata méginkább komorrá válik.

- Jó, akkor szent a béke. Mehetsz is bármi más fontosabbat csinálni.

Taehyun hezitálás nélkül tápászkodik fel mellőle, majd kocogva távolodni kezd az út mentén, a másik arcára pedig csalódottság ül ki, holott nem számított sokkal másabb reakcióra. Lassan visszafordítja fejét a kezében szorongatott bögréhez, de többet nem iszik belőle; néhány másodperccel később egy apró mosoly kíséretében kiborítja maga mellé, majd elsétál a házfal mentén.

Soobin, aki az iménti beszélgetést az előszobából hallgatta végig, óvatosan közelebb lépked a bejárathoz, hátra-hátrapillantva, megbizonyosodva arról, hogy többi lakótársa nincs a közelben. Enyhén kihajolva az ajtón még látja, ahogy Beomgyu a bögrét maga mellett lógatva, lehajtott fejjel befordul az épület sarkán; egy darabig fontolgatja, hogy kövesse-e, de végül jobbnak látja visszamenni a szobájába, a későbbiekben pedig úgy tenni, mintha nem tudna semmiről, ami az imént történt a két fiatalabb között.

A szekrény tetejéről ágyára dobja hátizsákját, majd ruhái közül egy pulóvert helyez bele, mellé pedig leterít egy-egy (a városközpontban is felvállalható) nadrágot és pólót. Pénztárcáját is megkeresi, majd a többi dolog közé hajítva azt egy sóhaj kíséretében végiggondolja, mi hiányzik még.

- Kai! - kiáltja el magát, pár másodperccel később pedig már meg is jelenik a fiatalabb fiú. - Hoznál nekem egy pisztolyt a padlásról, lehetőleg megtöltve, de nem kibiztosítva?

- Máris - bólint, majd kisiet a szobából.

- Csak tedd majd bele a táskámba, én lent leszek. Köszi! - szól még utána Soobin, aztán lesétál a lépcsőn.

A hűtőből kivesz egy doboz pudingot, majd az asztalhoz leülve épphogy elkezdi elfogyasztani, meghallja maga mögül a pinceajtó jellegzetes nyikorgó hangját, így egyből arra fordul, ám csak Yeonjun jelenik meg a helyiségben.

- Te ma mész, ugye? - kérdezi, mire Soobin csak bólint. - Majd szólj már Beomgyunak, hogy legalább köpjön rá Chaeryeongra, nem szeretem más munkáját végezni.

- Mondd meg neki te, ha zavar - morog teli szájjal a fiatalabb. - Megtalálod, nem olyan nagy ez a ház.

- Tudod, lehetnének kicsit együttműködőbbek. Főleg te, ha már mindenkit pátyolgatsz - veti oda neki a rózsaszín hajú, miközben megtorpan az asztal mellett, Soobin pedig csak nevetni kezd, amit az idősebb nem tud mire vélni.

- Nem is tudom, ki zárkózik el a beszélgetések elől minden másnap - forgatja a szemét. - De ha ennyire félsz, apa majd elintézi, bízd csak rám. - Egy elégedett mosollyal nyugtázza, hogy Yeonjun szó nélkül továbbáll, ám belül már azon gondolkozik, hogyan fogja feltálalni a mostanában igencsak érzékeny Beomgyunak azt, hogy muszáj továbbra is azt csinálnia, amit mindennél jobban utál.

(...)

Soobin emlékeiből még az idő múlásával sem kopott ki főnöke autójának jellegzetes dohos szaga, melyet mióta az eszét tudja, egy mentolos illatosító igyekszik elnyomni, kevés sikerrel. Több, mint két éve ült utoljára a jármű hátsó ülésén, ahonnan most is feszesen az elmosódott tájat figyeli. Próbál nem előre nézni, hiszen akárhányszor szembetalálkozik a sofőr tekintetével a visszapillantó tükörben, elvesztegetett gyermekkora összes emléke egyszerre éled újjá benne, az ülések kellemetlen szaga pedig a torkát kezdi kaparni. Kezd kételkedni abban, hogy valóban jó ötlet volt segítséget kérni, viszont abban teljes mértékben biztos, hogy egyedül nem tudná hazahozni Yejit a városközpontban lévő színháztól. A lehető leghalkabb sóhaj kíséretében megállapítja, hogy már mindegy, ezt a kevés időt ki kell bírnia azzal a férfivel, aki az egész életét megkeserítette.

- Akkor már csak te meg Kai vagytok hátra, ugye? - A kérdésre kellemetlen borzongás fut végig a gerincén, ám nagy nehezen ráveszi magát, hogy felvegye a szemkontaktust a főnöke tükörképével.

- Igen - bólint. - Ő szombaton megy majd.

- Valamelyikőtök figyeljen majd rá, ezúttal nem akarok problémát. Az előző akciótokra is ráfizettem. - Soobin érzékeli a megvetést a hangjában, mely szégyenérzetet generál benne, holott neki semmi köze nem volt az esethez; legalábbis a saját szemszöge szerint.

- Az valószínűleg Taehyun lesz. - Kész megváltásként éri, amikor oldalra sandítva látja, hogy már egészen közel járnak az úticéljukhoz.

- Leparkolok pár utcával odébb, akkor majd írj, amikor jöhetek vissza értetek.

- Rendben - nyugtázza, majd a pisztolyát elhelyezi az első ülés alatt, többi holmiját pedig összekészíti, hogy minél hamarabb kiszállhasson az autóból, amikor az megáll.

- Ja, és Soobin! - A megszólításra meglepetten fordul vissza. - A napokban figyeljétek a híreket! - A fiú csak bólint, majd becsukja a jármű ajtaját, az pedig elhajt.

Enyhén vacogva pillant körbe - a fülledt levegő után a kinti hűvös időjárás kellemetlen meglepetésként érte -, majd felveszi a pulóverét, hogy rövid sétája közben nyugodtabban tudja pontról pontra végiggondolni, mit is fog csinálni.

A színház előtt még alig tartózkodik valaki (hiszen az elődásig még több, mint másfél óra hátravan), ám szerencséjére a bejáratnál megpillantja a csapat fiatalt, akiknek jelenlétére számított. Idegességét leküzdve odasétál hozzájuk, majd köszön, mintha ő is diákmunkára jött volna ide.

Csak keserédesen mosolyog, miközben hallgatja a többiek beszélgetését (számukra) teljesen átlagos témákról, mint például edzések, nyári nyelvtanfolyamok vagy a munka utánra betervezett ottalvós bulik, melyekről semmilyen emléke nincs. Ennek ellenére reménykedik abban, hogy senki sem fog hozzászólni, hiszen abból kellemetlen szituációkon kívül más nem származna. Ezt megelőzve két lépéssel hátrébb áll a csoporttól, így már a társalgások is egybefolynak annyira, hogy ne értsen semmit.

Sosem szeretett a figyelem középpontjában lenni; önmagára mindig csak egy mellékszereplőként gondolt, aki a háttérből segíti a többieket. Teljesen magáévá tette már ezt a karaktert, így kilépni a komfortzónájából kellemetlen számára: ha lehetett, az emberrablást is a többiekre bízta, ám mivel most először öt lányt kell egyszerre begyűjteniük, nem tudta ezt megtenni.

Sokszor úgy érzi, egyedül semmire sem képes ilyen téren: a terv egészét is a főnöke dolgozta ki helyette, amit most nem győz fel-felidézni, nehogy elfelejtsen akármilyen apró részletet. A megélhetése forog kockán, ismételgeti magának időnként, amikor a sok egyhelyben álldogálástól fagyoskodni kezd, és akár egy röpke pillanat erejéig is fontolgatja, hogy feladja az egészet.

(...)

Három felettébb hosszadalmas és fárasztó óra után egy, a szakadó eső elől védett buszmegállóban ücsörög, melynek átlátszó üvegfalán keresztül mindent tökéletesen lát. Egyre jobban fázik, ugyanakkor azzal vigasztalja magát, hogy már közel jár a céljához, valamint ezután soha többet nem kell ruhatárosnak lennie - az óriási tömeg és hangzavar igencsak próbára tette az idegrendszerét.

Feszülten tapogatja zsebében Yeji, a ruhatárból ellopott pénztárcáját, miközben igyekszik mindenkit megfigyelni, hátha megpillantja a tulajdonosát; ám erre a megannyi ember között nagyon kevés esély áll fenn.

A várakozást utálja a legjobban: végtelenül hosszúvá teszi az alapból is gyűlölt munkafolyamatot, valamint az üres percekben (vagy akár órákban) túl sok ideje van végiggondolni, valójában mit is csinál éppen (vagy akár egész életében), melynek tudomásul vétele minden egyes alkalommal idegessé teszi. Fél szembenézni az igazsággal, miszerint annak ellenére, hogy nem akar embereket rabolni, végül mindig megteszi, s ez épp elég ahhoz, hogy rossz ember legyen.

A színház bejárata felé sandítva észreveszi a keresett lányt, ahogy rémülten a táskájában kutat, melyet látva egy apró mosoly jelenik meg az arcán. Telefonját elővéve gyorsan ír egy üzenetet a főnökének, miszerint jöhet érte, majd feláll, és odasétál a pánikoló Yejihez, hogy aggódva megkérdezze tőle, mi a baj, majd meghívja egy taxira.